nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
„Olyan, mintha a nappali közepén ülne egy dinoszaurusz, amit rajtad kívül senki sem lát!” – így élnek túl a függők gyerekei

„Olyan, mintha a nappali közepén ülne egy dinoszaurusz, amit rajtad kívül senki sem lát!” – így élnek túl a függők gyerekei

Bakóczy Szilvia

„Olyan, mintha a nappali közepén ülne egy dinoszaurusz, amit rajtad kívül senki sem lát!” – így élnek túl a függők gyerekei

Három nő. Mindhárman alkoholista szülők mellett nőttek fel. Hogyan léptek túl a nehéz gyerekkorukon? Hogyan tették túl magukat a bűntudaton? Hogyan szakítottak saját függőségeikkel? És mit jelent az a bizonyos dinoszaurusz? Nagy téma. Nagy interjú.
Bakóczy Szilvia
Bakóczy Szilvia

Kriszta (30) közgazdász egy nagy cégnél, a vőlegényével él. Apja alkoholfüggő. Jelenleg nem iszik, viszont gyógyszereket szed.

Bea (45) kozmetikusként dolgozik, két felnőtt fia van. Az édesanyja szenvedélybeteg. Akkor döntött úgy, hogy segítséget kér, amikor a nagyobbik fia különböző szereket kezdett el használni, kisebbik fiáról pedig tizennégy éves korában kiderült, hogy szerencsejáték-függő. Hét éve egyedül neveli őket.

Orsi (44) egy PR-cég vezető munkatársa. Két kiskamasz gyerekét neveli egyedül. Édesanyja alkoholbeteg, a mai napig iszik minden nap egy keveset. Orsinak két hosszabb kapcsolata volt, mindkettő szenvedélybetegekkel. Alkoholbeteg férjétől három éve vált el.

Kriszta hét éve, Bea kettő, Orsi másfél éve jár a Magadért Alapítvány, A „HELY” Hozzátartozói csoportjába.

Gyerekkor, szégyen, bűntudat

Kriszta: Kezdetektől ivott naponta apám is, anyám is, bár anyám sosem volt igazán problémás ebből a szempontból. Egy sör és egy konyak, ennyi volt a napi adag, nála ez hozzátartozott az alapműködéshez. Apám jóval nehezebb eset volt. Társaságban egy nagydumás, vicces pasasnak tűnt, de otthon iszonyú negatív volt, folyton panaszkodott. Egyes mondatai a mai napig a fülemben csengenek: „Ne legyenek igényeid!” „Nincs jövő!” „Nincs szerelem!”A kommunikációja borzalmas volt. Magáról, az érzelmeiről soha nem beszélt, és ami még fájóbb volt: az én érzelmeimről, gondolataimról, világomról sohasem kérdezett. Az alkoholizmusa is tabu volt.

Bea: Az én apám élete is színjáték volt. A külvilágnak eljátszotta, hogy anyámmal szépen élnek, ehhez képest otthon senki nem volt jelen érzelmileg. A hangulat hideg volt és fázós. Ennek ellenére bennem nagyon sokáig  idealizált kép élt a szüleimről. Éreztem, hogy nem vagyok biztonságban, mégis mentegettem őket magam előtt. Egyszerre vágytam arra, hogy szeressem őket, közben gyűlöltem mindkettőjüket. Ami az önmagamhoz való viszonyomat illeti, emlékszem, egyfolytában szégyelltem magam. Biztosan azért, mert ők is szégyelltek engem, hol a jegyeim miatt, hol a párválasztásaim miatt. Valahogy sosem voltam nekik elég jó. Annak ellenére, hogy már tizenéves koromban láttam, hogy anyu iszik, csak felnőtt koromban fogtam fel, hogy ez hogyan hatott rám, és a jelenlegi családomra.

Orsi: Én is kamaszkoromban eszméltem rá, hogy baj van, mert iszik az anyukám. Ezt nem lehetett nem észrevenni. Előfordult, hogy annyit ivott, hogy nem tudtam elmenni egy buliba, mert nem mertem otthon hagyni őt. Apám hétköznap későn járt haza, ráadásul sokszor volt külföldön. Anya látszólag szuper anya volt, aki ellátott minket. A háztartással sem voltak komolyabb döccenők, de a családunk életét meghatározó döntésekben már nem tudott részt venni. Az ezekkel járó felelősség valahogy mindig rám hárult. Emlékszem, rendszeresen használtak párkapcsolati konfliktusaik „megoldására” is. Amolyan döntőbírónak. Egy biztos, hamar hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy nem lehetek gyerek. Ma már ismerem ezeknek a játszmáknak a dinamikáját, külön tudom választani, mi az felelősségem, és mi az övék. Mégis, hihetetlen lelkiismereti kérdést okoz ez az egész.

Kriszta: A gyerekkorról leginkább az maradt meg bennem, hogy egyszerűen nem volt jó otthon lenni. Sem ünnepeken, sem hétköznapokon. Sokáig valahol kimondatlanul azt gondoltam, hogy jaj, biztosan miattam van minden. Valójában azt hiszem, egyfolytában bűntudatban éltem. Biztosan ezért is voltam színötös mindenből, ezért volt az a rengeteg tanulmányi verseny. Nem tudtam, mi mást tehetnék, hiszen mindenki csak apára figyelt, meg a tesómra, aki az agressziójával szintén elég sok figyelmet kikövetelt.

Bea: A bűntudat nekem is pokolian ismerős.

Képünk illusztráció (Részlet a Blue Jasmine c. filmből)

Dinoszaurusz, eszmélés

Orsi: Három éve nevelem egyedül a gyerekeket. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül, hadd ne soroljam fel. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a volt férjem alkoholizmusában nem számíthattam senkire. A hivatalok, rendőrök, bírók nem hittek nekem, ha mégis, megvonták a vállukat, hogy „tudja, hányan jöhetnének ugyanezen az alapon ide”? Ha Laci drogos lett volna, ez biztosan nincs így, de az alkoholt senki nem vette komolyan. Társadalmilag teljesen elfogadott, ha valaki iszik, akkor is, ha ezzel a környezetének rengeteg fájdalmat okoz. A volt férjem családja sem volt a támaszom. „Amióta pszichológushoz jársz, egyre hülyébb vagy!” – mondták, és ezzel le volt zárva a téma. Laci egy magas beosztású, „jól szocializáló” ember. Azt, hogy eszméletlenre issza magát, és hogy miket csinál részegen, csak én láttam, csak én szenvedtem el, illetve néha sajnos a gyerekek. Olyan ez, mint ahogy a Mérgező szülők című könyvben írják, hogy ott van egy dinoszaurusz a nappali közepén, de rajtad kívül ezt senki más nem látja. Nagyon rossz érzés, mert roppant igazságtalan. Egyedül maradsz, nincs segítséged.

Bea: Valójában persze mindenki látja, hogy az a bizonyos családtag iszik, csak épp nem gondolják, hogy ez probléma lenne. Hogy ez egy betegség.

Orsi: Ami a válást illeti, a gyerekek miatt döntöttem el, hogy nem csinálom tovább. Látták a férjem rosszulléteit, hallották a veszekedéseket, én pedig nem akartam, hogy ők is olyan szorongó felnőttek legyenek, mint én. Sokáig ösztönösen próbáltam mindettől megvédeni őket, végül leültünk hárman, és a koruknak megfelelően elmondtam nekik az egészet. Elmondtam, hogy apuval azért veszekszünk olyan sokat, mert sok sört iszik. Tudták amúgy, megértették. Kilenc és tizenegy évesek voltak. Ez önmagában is egy hatalmas csomag lenne, ráadásul nálunk ugye a nagymama is … alkoholista. Valójában mindkét felnőtt, akihez igazán kötődni szerettem volna… alkoholista. De furcsa, még most is nehezen áll rá a szám, hogy így hívjam.

Bea: Ezt a szót én is nagyon nehezen használom még. Mert az alkoholista nekem azt jelenti, hogy ott áll a sarki bolt mellett,…

Orsi: …egy kis üveg felessel.

Bea: Pontosan. Koszos, büdös, munkanélküli, totál le van csúszva.

Orsi: Pedig az alkoholista szó egyáltalán nem csak ezt jelenti! Volt egy korábbi párkapcsolatom, szintén egy alkoholfüggővel, emlékszem mindenki folyton azt kérdezte, mennyit iszik, pedig nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy alkohol nélkül már nem tudta jól érezni magát.

Segítség, felismerések

Kriszta: Ami a fizikai tüneteket és a depressziót illeti, már a gimiben rosszul éreztem magam. Ez akkor durvult el igazán, amikor Pestre kerültem, és elkezdtem az egyetemet. Fulladoztam, nem kaptam levegőt. Eleinte azt hittem, asztmám van. Egy ideig pszichológushoz jártam, majd eljöttem a HELY-re. Ha jobban belegondolok, akkor kezdődött az életem. A csoportban hallottam például először azt, hogy jogom van haragudni apáékra. Korábban folyton az dobogott bennem, hogy én mit tehetek értük. Hogy vajon mit csinálnak éppen, hogy állnak a játszmáikkal. A HELY-en rájöttem, hogy muszáj meghúznom a saját határaimat. Hogy szabad, lehet nemet mondani, akkor is, ha karácsony van, akkor is, ha rég nem találkoztunk, akkor is, ha „baj” van.

Egy éve ebbe a csoportba jártam már, amikor egy időre odaköltöztem a nagynénémhez. Egy nap sírva fogadott, kiderült, hogy megtalálta a levelemet, amit apámnak írtam. Az abban olvasottak nagyon megérintették, totálisan megértett engem. Magam is meglepődtem, hogy ez mennyire jól esett. Ez volt az egyik felismerésem, mármint, hogy nagyon kell, hogy legyen a családban egy ember, aki a normalitást képviseli, nem csinál mást, mint egyszerűen csak megért. Akkoriban kezdett derengeni, hogy az én életem problémája nem az, hogy mi van a szüleimmel, vagy hogy hogyan jövök ki velük, hanem az, hogy senkivel nem jövök ki. Hogy a főnökömnek nem merek nemet mondani, hogy ha kiabálnak, behúzom a fülem-farkam, hogy elakadásaim vannak a magánéletemben, mit elakadásaim, valójában a zéróhoz közelít ezen belül minden.

“A HELY”

A Magadért Drogmentességet Védő Alapítványt, „A HELY”-et 1998-ban hozta létre egy házaspár, dr. Csernus Imre pszichiáter szakmai vezetésével. Filozófiájuk szerint a változást nem a barátunkért, a szüleinkért, párunkért, hanem Magunkért kell megtenni. Függőknek és hozzátartozóknak egyaránt indítanak csoportokat.

Orsi: Én harmincéves koromban kezdtem el pszichológushoz járni, mert akkor már látszott, hogy valami nagyon nem stimmel a párválasztásaimmal. Megpróbáltam változtatni az életemen, de folyton visszarántottak a szüleim. Sikeres voltam a karrieremben, de folyton feltettem magamnak a kérdést, hogy jár-e nekem az, hogy sikeres legyek? Hogy boldog legyek? Ebből még a mai napig nem tudtam teljesen kilépni.

Ide másfél éve járok, de csak fél éve látok rá arra, hogy mi miért történt, történik velem. Annyi év egyéni terápia után ez volt az, ami nagyon sokat segített. Ez egy brutálisan erős tükör,  kérdés persze, hogy bele mersz-e nézni. Én bele merek, bár nagyon nehéz volt. Két-három hónapig azt éreztem, hogy felállok, elmegyek. Felháborodtam azokon, amiket a többiek mondtak, sírtam, kiakadtam: hogyhogy a szemembe mondják, hogy játszmázom, honnan tudják ennyire… Aztán mégis maradtam. Mára én is elég jól látom, hogy hol van a viselkedésemben a hiba. Tudom például, hogy nemcsak azért vonzódtam annyira a szenvedélybeteg pasikhoz, mert extravagánsak, izgalmasak, hanem mert ezt a mintát ismerem, ez volt a természetes.

Bea: Nekem volt egy öngyilkossági kísérletem, huszonévesen, még a gyerekek születése előtt. Egyedül laktam egy albérletben, teljesen elvesztem. Azt éreztem, hogy elveszítettem a családomat, senkinek nem kellek. Az a krízis alaposan felrázott. Figyelj már magadra, ez volt az üzenete. A másik komoly válságot az jelentette, amikor sok évvel később kiderült a nagy fiam drogfüggése, majd a kisebbik fiam szerencsejáték-függése. Elkezdtem segítséget keresni, de én is itt kaptam a legtöbbet.

Képünk illusztráció (Részlet a Blue Jasmine című filmből)

Változás, levelek

Kriszta: Sokáig nem haragudtam, aztán amikor rájöttem, hogy ez nem ördögtől való, akkor hirtelen hatalmas dühöt éreztem. Utána ez hullámzott bennem. Volt, amikor elcsitult, utána ismét megjelent, de már nem a szüleimre haragudtam, hanem a kollégáimra, az időjárásra, arra a bunkóra, aki beállt elém a pénztárnál a sorba. Mostanra úgy érzem, sikerült lapoznom egyet, már nem ez a meghatározó érzésem a szüleimmel kapcsolatban, hanem egy elfogadó távolságtartás. Abban a kis időben, amikor találkozunk, tudok őszintén, szeretettel figyelni rájuk, hallgatni őket, mesélni nekik. De ha ehhez nincs kedvem, akkor nem telefonálok.

Orsi: Bennem nagyon sok harag van a mai napig. Azokkal szemben, akik nem hittek nekem, akik a mai napig nem hisznek, de az anyukámmal szemben is. Tudjátok, hány levelem van a piszkozatok között? Ezeket persze még nem küldtem el.

Bea: Én is nagyon szívesen beolvasnék, nekem is ott van rengeteg megírt levelem, ezekben benne van, hogy vegyék már észre, hogy mi volt nálunk, hogy mi van a fiaimmal, hogy a mi családunkban mindenki elvált. De mostanra rájöttem, hogy nem lehet senkinek erőszakkal kinyitni a szemét. Az én anyukám sem bírná ki. Nem tart még itt.

Kriszta: Az egyik előrelépés nálam pont az volt, amikor írtam egy levelet az apámnak. Pontosabban rögtön kettőt. Az első arról szólt, hogy szeretem, és hogy mennyi mindent köszönök neki. A második arról, hogy hogyan tehette ezt velem? Hogyhogy nem tudta letenni az alkoholt? Miért nem tudott egy helyét megtaláló ember lenni? Skizofrén állapot. Végül egyébként írtam egy sokadik változatot, amit odaadtam. De ez szerintem csak nekem volt fontos, neki a jelek szerint nem.

Bea: Nekem is az volt az egyik komoly felismerésem, hogy jé, érezhetem úgy, hogy valami nekem nem jó? Sokáig magamra haragudtam ezekért az érzésekért. Aztán rájöttem, hogy az, ha rosszul érzem magam, elsősorban rólam szól, nekem van ott valamilyen elakadásom.

Kriszta: Én azt érzem még bravúrosnak, hogy megtanultam, nem kell mindig mosolyogni. Jó darabig hoztam anyám formáját, akinek szinte az arcára égett a mosoly. Ma már tudom, hogy nem kell eljátszanom a jó kislányt. Nincs kedvem bulizni? Nem bulizom. Egyedül mennék moziba? Simán elmegyek. A csoportterápia alatt kitaláltam magamnak egy mantrát, az alapítvány neve alapján: Magadért. Ezt gyakran mondogatom ma is, a csoport ebben is újra és újra megerősít. Látod, nem dőlt össze a világ, amikor nemet mondtál valakinek, mondják, és én is látom már.

Ezt a nemet mondást az apámmal is gyakoroltam egyébként, akinek egy időben megadtam az e-mail-címem, mondván, hogy nyugodtan írjon, ha van valami, találkozni egy darabig nem szeretnék. Annyit írt, hogy ő nem fog bocsánatot kérni. Fél évig tartott ez az állapot, utána már tudtunk egy szobában lenni, bár én elmondtam, hogy mi az a téma, amiről nem szeretnék beszélni (politikáról, vagy panaszkodás a családtagokra). Ha bármelyik szóba került, először kértem, hogy beszéljünk másról, ha nem így történt, kimentem a szobából.

Orsi: Az én egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy magamnak kell megbocsátanom, amiért átvállaltam anno a szülői szerepet, és döntéseket hoztam a szüleim helyett. Itt, a csoportban az a legjobb, hogy ez egyedül rólunk szól. Megtanuljuk, hogy csak a saját változásunkkal tudjuk elérni, hogy körülöttünk mások is változzanak. Az alkohol sosem az egyetlen függés egy kapcsolatban. Általában társfüggéssel jár a részünkről, amin viszont mi tudunk változtatni. Ez történt nálunk is, amikor én elkezdtem erősen tartani a határaimat. Előfordult, hogy Laci vissza akart jönni, pedig még messze volt attól, hogy bevallja: iszik. Nemet mondtam, pedig még most is szarul vagyok tőle. Még most is hiányzik. De ezzel adtam neki egy nagy lökést arra, hogy elkezdjen ő is változni. Ez az egyetlen esélye annak, hogy neki is legyen élete. Azóta egyébként szembenézett az alkoholizmusával, segítséget kért, most már talán jó úton van ő is.

Kriszta: A másoknak segítés, a kényszeres megmentés egy függő családban az egyik alapszerep. Még felnőttként is nehéz lekattanni mások megmentéséről. Sokáig a saját örömöm, előrejutásom, ápoltságom, pihentségem helyett én is azon kattogtam, hogy kinek hogyan segítsek, kinek hogyan feleljek meg, hogyan szerettessem meg magam másokkal (ha már saját magammal nem megy). Fontos választóvonal volt, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem azok gondolkodom folyamatosan, hogy most vajon milyen problémája van apámnak, anyámnak, a barátnőmnek, hogyan tudnék nekik segíteni, hogy tudnám őket megmenteni, hogyan tudnám megértetni velük, mekkora hiányt, fájdalmat okoztak. Ekkor éreztem, hogy irányban vagyok valami egészséges felé, egy olyan élet felé, ami mások helyett végre rólam szól.

Függőségek, párkapcsolat

Kriszta:  Tizenkilenc lehettem, amikor először csókoltam meg egy srácot, abból sem lett aztán semmi. Később sokáig abból álltak a kötődéseim, hogy folyton a pasik igényeit lestem, persze, hiszen ezt láttam otthon, anyán is. Képtelen voltam laza lenni, saját magamra figyelni. Ezelőtt négy évvel végül megismertem a vőlegényemet. Ez is döcögősen indult, először ő akarta jobban, aztán én, végül egy csodálatos történet lett belőle. Azóta abban hiszek, hogy el kell felejteni az előre megírt forgatókönyveket. Gyakran észre sem veszed, hogy mások elvárásai szerint élsz, és te sehol nem vagy benne a saját életedben. A karácsonyt például együtt KELL tölteni, minden héten háromszor KELL egymással beszélni, minden téma kapcsán érdeklődőnek KELL lenni. Miért is?

Bea: Engem is a függő férfiak vonzottak eddig. Ők jelentették az izgalmat Az első férjem ugyan nem ivott, de kriminálisan élt esténként. A második férjem füvezett, alkalmanként ivott. Most van egy új kapcsolatom. (Felragyog az arca.) Ezelőtt a fő szempont az volt, hogy a férfi különleges legyen. Most az lett az izgalmas, az lett a férfias, ami biztonságot, stabilitást ad.

Orsi: Nálam ez most nem téma. Nekem sok a dolgom még, mielőtt egyáltalán gondolni tudok erre.

Képünk illusztráció (Részlet a Blue Jasmine című filmből)

Anyaság, csöndek, szünetek

Bea: A gyerekeimmel mindent máshogy akartam csinálni, mint a szüleim. Ma már tudom, hogy hol van az én felelősségem abban, hogy a gyerekeim függők lettek. Tudom, hogy nem jól figyeltem rájuk. Számomra semmi nem volt fontosabb annál, hogy jó helyen vannak-e, hogy be van-e pakolva, ettek-e, tiszta-e a szekrényben a ruhájuk. Nekem az anyaság ezeket jelentette. Közben elmentem a mellett, hogy a mire van igazán szükségük. Szerencsére már tudunk erről beszélni, nagyon őszinte és nagyon jó a kapcsolatom mindkettőjükkel. Ez azért is nagy szó, mert voltak nagy csöndek, nagy szünetek… a változáshoz idő kellett. Ma már csak annyi felelősséget veszek magamra, ami tényleg az enyém. A fiúknak is el kellett engedni, hogy anya mindent megcsinál. Szerencsére megtanulták és nagyon szeretik, hogy felnőttként kezelem őket. Azt hiszem, mostanra nőttünk fel mindannyian.

Orsi: Az anyaságommal korábban is rendben voltam, de nagyon sokat számított, hogy néhány éve megszűnt az instabilitás. Most jobban tudok a gyerekekre figyelni, arra, hogy ők gyerekek maradjanak. Ez persze baromi nehéz egyedülálló szülőként, hiszen, tudjátok, csak ők vannak nekem.

Kriszta: Nekem tök nagy para az anyaság. Képes vagyok rá? Csak elrontanám? Tudok elég figyelmet és törődést adni? Szerencsére ezt sem érzem KELL-nek, azt hiszem, őszintén be tudnám vallani magamnak és a páromnak is, ha úgy érezném, nem akarok gyereket. De ezt még nem döntöttem el.

Türelem, várakozás

Kriszta: Mi most csak anyával próbálkozunk, inkább vele tartom a kapcsolatot. Úgy érzem, közel állunk egymáshoz. Az alkoholról továbbra sem beszélünk, sosem beszéltünk, ami mondjuk érdekes. Néha apával is találkozom, na nem külön, kettesben, hanem otthon. Ha a segítségét kérem, mindig számíthatok rá, de érzelmileg a kapcsolatunk ugyanolyan felszínes, mint rég. Lehet, hogy ez így is marad, de már nem zavar. Próbálkozásaim azért voltak, pár éve csináltam neki egy albumot kettőnkről, szülinapi ajándékba. Nem tudom, ez hová lett, ez is olyasmi volt, amiről nem beszéltünk többet.

A világon a legjobb dolog, hogy felnőtt lehetek. Hogy szabad lehetek, független lehetek, anyagilag is, érzelmileg is, minden értelemben. Tudod, egy idő után annyi, de annyi fájdalom gyűlik össze, hogy a függetlenséged mindennél fontosabbak lesz, és könnyű túlzásba is vinni. De nem a teljes független élet a kulcs szerintem, hanem hogy megtanuljak egészségesen kapcsolódni másokhoz, megtanuljak nemet mondani, kérni, örömet és fájdalmat is kifejezni, hol minek van helye.

Orsi: Én két hónapja nem beszélek anyuval. Egyszerűen most egy olyan nehéz élethelyzetben vagyok a válásom miatt, a saját magammal folytatott harc miatt, hogy muszáj volt egy időre zárni ezt a kommunikációs csatornát. De ez nem jó, mert nem szóltam anyunak, hogy így lesz, nem készítettem fel rá. Nem szembesítettem azzal, hogy alkoholista, hogy én ebben nem támogatom, és hogy a saját érdekemben egy időre hátralépek. Még nem igazán látom, hogy hogyan fogok ebből az egészből kikeveredni. Nagyon vágyom arra, hogy jó legyen a kapcsolatunk. Az eszemmel tudom már, hogy ehhez az kellene, ha egy időre kizárnám az életünkből, de egyelőre nem tudom ezt megtenni az egyetlen nagymamával.

Bea: Nekem segít, ha felveszem velük a kapcsolatot, pedig ez elég félelmetes. Valahogy megszaporodtak a konfliktusok… Nem tudom, anyám ma mennyit iszik. Viszont, ha érzem, hogy valami nem stimmel, amikor beszélünk, akkor ott vége a beszélgetésnek. Mert nem az alkohollal szeretnék beszélgetni. Valójában én most ismerkedem magammal. A legnagyobb változásnak azt érzem, hogy már nem indulatból cselekszem, tudok várni addig, amíg már jól tudom jelezni, ha valami bánt, többek között a szüleimnek is. Rengeteg türelmet tanultam itt.

Orsi: Én is nagyon sok türelmet tanultam. Ha provokál a kiskamasz lányom, nem reagálok azonnal, meg tudom várni, mire lecseng ő is, én is. Ettől sokkal jobb lett a kapcsolatunk.

Fasza vs. lúzer

Kriszta: A leghosszabb idő, amit pihenéssel, lassabb tempóra kapcsolással töltöttem, két-három nap volt egyhuzamban. Egy nagy cégnél dolgozom, általában addig nyomom, amíg csak bírom, gyakran este 9-ig, vagy a hétvégén. Mindig van egy projekt, ami fontos, ami ott tart… Egyszerre érzem, hogy fasza gyerek vagyok, és azt is, hogy egy hülye lúzer. Van egy tervem, egy vállalkozás, négy éve dédelgetem magamban. Ha az megvalósulna, akkor biztosan nem pörgetném túl ezt a siker–munka–pénzkeresés és spórolás kérdést.

Orsi: Szerencsére a munkadolgot én már jól tudom koordinálni, bár én is sokáig dolgoztam 14-16 órát. A párkapcsolati kérdésen még sokat kell dolgozni ahhoz, hogy egy teljesen új életem legyen.

Bea: Eddig mindig más függést választottam, ezek közül ma azt hiszem, a társfüggésemet a legfontosabb jól kezelnem. Hogy ne újra egy függőt válasszak társamnak. A munkafüggéssel is lesz még némi dolgom, nehezen mondok igent még magamra…

 

„Sokan keresnek segítséget a függők hozzátartozói közül, szerencsére ma már többféle terápia közül választhatnak – mondja Rendi Mária, a Magadért Alapítvány szakembere, a Hozzátartozói csoport segítője.– Általában egy újabb krízishelyzet az, amiben a hozzátartozók hozzánk fordulnak: a tehetetlenségnek, a kilátástalanságnak van egy ilyen pillanata. Aki ide, “A HELY”-re eljön, előbb-utóbb szembesülni fog az addigi életútjával, a gyerekkorával, a szüleivel való kapcsolatával.”

A szakember szerint a hozzátartozók első lépése, hogy kellő távolságot alakítsanak ki függő hozzátartozójuktól. „Ez segít abban, hogy a hozzátartozó rálásson a kapcsolatra és megfogalmazza a saját igényeit, magyarázkodás nélkül. Hogy döntéseket hozzon a saját életével kapcsolatban, és ezt hitelesen tudja képviselni. Ezzel segíti a függő hozzátartozóját is abban, hogy ő is meghozza a maga döntéseit.”

A függőségekkel terhelt családokban felnövő gyerekekről a szakember azt mondja, rájuk is igaz az, ami minden más gyerekre, hogy mindkét szülőt szeretnék szeretni, mindkettőhöz akarnak kapcsolódni, máskor pedig szeretnék megmutatni a haragjukat. „Ha ezt nem tudják, marad a szorongás, amit kompenzálni kell kémiai szerekkel, viselkedéses függőségekkel, pszichés zavarokkal vagy akár különböző krónikus betegségekkel, és ez később visszaüt. Gyakori az is, hogy a gyerekek átvállalnak bizonyos szülői szerepeket, ami gyerekként nem feladatuk. Nem feladatuk ellátni a szüleiket, vagy letenni a voksukat egyik vagy másik mellett. Ennek a felismerése és a határok meghúzása nagyon komoly tanulási folyamat, ami lelki fájdalommal jár, bátorságot és kitartást igényel.”

Karafiáth Orsolya: Szirén

Vajon milyen eséllyel lesz ép önértékelésű felnőtt egy kislányból, aki alkoholista családban nő fel? És kihez fordulhat segítségért az, akinek az ital maradt az egyetlen barátja? Karafiáth Orsolya Szirén című, negyedik regényében egy terhelt környezetből érkező kislány, Anna életét követhetjük végig egészen felnőttkoráig. Három generáció nőtagjainak életén keresztül tárja fel a szerző, miképpen örököljük meg anyáink terheit, szorongásait, függőségeit. Mert könnyen ítélkezünk a nő fölött, aki a sárga földig leissza magát. De valóban az a gyenge, aki elbukik? Mennyi szerepe van a függés kialakulásában a családi mintáknak? És mit tehet a környezetünk azért, hogy megtanuljunk ellenállni az alkohol szirénhangjainak? A nyolcszázezer alkoholista országában többet ér ez a regény, mint egy kijózanító pofon. Sokkolóan őszinte és hasznos írás – az első sörétől az utolsóig!