Ilyen az élet, ha szociális fóbiád van

Az a legszuperebb buli, amikor összeülünk a többi szociális fóbiás barátommal, és együtt szorongunk egy kocsmában. De valójában nem nagyon megyünk ilyen helyekre, mert annyira nehezen hagyjuk el a komfortzónánkat, az otthonunkat, tényleg csak akkor szeretünk emberek közé menni, ha nagyon muszáj. Tudom én is az eszemmel, hogy a félelmeim alaptalanok, és még senki sem nyelt le keresztben, ha szóba álltam vele, mégis, ez egy olyan kényszerpálya, amiből nagyon nehéz kiszállni.

Nórival sokszor szoktunk úgy bulizni, hogy mindketten inkább otthon maradunk, és online töltjük együtt az estét. Számunkra ez nem furcsa, sőt megkönnyebbülés, hogy nem kell kimennünk a lakásból, és mégis jól érezhetjük magunkat együtt. Így mesélt a saját fóbiájáról:

„Nekem például nehezemre esik megszólalni mások előtt.

10 fóbia, amiről még nem hallottál

Még ha kettesben elbeszélgetünk, akkor csak-csak, de amikor mondjuk egy munkahelyi meetingen fel kellene szólnom, akkor lever a víz. Pedig mindenkit ismerek, mindenkit kedvelek, nincs felém rosszindulattal senki – legalábbis nem tudok róla –, és azt is tudom, hogy értelmes dolgokat tudok mondani, mert értek a szakmámhoz. Mégis lefagyok egy ilyen helyzetben, ha már két embernél több van mellettem. Arról pedig szó sem lehet, hogy kiálljak egy egész közönség elé prezentációt tartani, engem tuti csak a hátsó sorban meglapulva találsz meg ilyenkor.

Ha tudom, hogy másnap olyan helyzet elé kell állnom, ahol több ember előtt beszélnem kell, akkor egész éjjel csak forgolódom, és nem tudok aludni. Biztos vagyok benne, hogy szénné fogom égetni magam, valami oltári nagy baromságot fogok mondani, vagy csak nem jön ki egy hang sem a torkomon. Aztán persze semmi ilyen nem történik velem a valóságban, de azért még napokig elemzem utána magamban, hogy mit mondtam, hogyan mondtam, hogy nézhettem ki. Nem tudom, miért alakult ez így, talán megfelelési kényszer van mögötte, talán azt gondolom magamról tudat alatt, hogy nem vagyok elég jó. Járok pszichológushoz, úgyhogy van pár ötletem, hogy mi történik a lelkemben, amikor társas helyzetekben rám tör a szorongás, csak még nem tudom legyőzni magamban a fóbiámat.”

Részlet az Amelie csodálatos élete című filmből

Lillának nemcsak a munkahelyén akadnak problémái a társas helyzetekkel, hanem a barátai között sem tudja elengedni magát.

„Együttérzek Nórival, mert hasonlóképpen vagyok én is a saját kapcsolataimban. Rettenetesen el tudok fáradni bármilyen társas helyzetben, annyira megerőltető, hogy tartsam magam, ne lássák rajtam, mennyire szorongok. Minden szót, minden kifejezést háromszor megrágok magamban, mielőtt megszólalnék, valamiért úgy gondolom, az én véleményem úgysem érdekel senkit, minek is kellene hangoztatnom. Nagyon irigylem azokat, akik csak úgy kiállnak, és elmondják, amit gondolnak, mert biztosak magukban annyira, hogy hisznek abban, hogy ami a fejükben van, az az abszolút igazság. Nekem ilyen soha nincs. Mindig van helyette egyfajta bizonytalanság, hogy vajon az a valóság, amiben én élek, mennyire fedi a másik ember valóságát. Vajon érti egyáltalán, amit mondani akarok? Mi lesz, ha ellenkezem vele, megszakad a barátságunk? Ez a bizonytalanság önmagamban a legfárasztóbb, teljesen kimerülök tőle a nap végére.

Előfordult már olyan is, hogy randira mentem, és amikor épp beléptem volna a kávézóba, ahol találkoztunk, megfutamodtam. Ott ült a srác, jóképű volt, kedves is a levelei alapján, mégsem tudtam odamenni hozzá és leülni beszélgetni vele. Az volt bennem, hogy biztos nem akar tőlem semmit, miért pont engem akarna, hát van millió szebb és okosabb lány nálam. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy nem mehet így tovább, és segítséget kértem egy pszichológustól. Már egy éve járok terápiára, és most már jobb azért a helyzet, már randiztam is azóta, úgyhogy van fény az alagút végén.”

Közben mindez egyáltalán nem látszik kívülről sem Nórin, sem pedig Lillán.

Ha csak felületesen ismered őket, akkor teljesen normálisan eltársalognak veled, nem tapasztalsz bizonytalanságot, jópofák, van humoruk, mosolygósak és kedvesek. Abszolút nyitottnak tűnnek, értelmesen hozzászólnak a beszélgetésekhez. A szociális fóbia enyhe formája alakult ki náluk, hogy miért, azt még nem fejtették meg teljesen. Azt tudják, hogy kell segítség, járnak pszichoterápiára, és azon vannak, hogy megszűnjön az a hatalmas szorongás, ami bennük van, amikor emberek között vannak.

A segítségkérés nem szégyen, sőt szükséges ilyen szociális fóbia esetében, ugyanis elharapózhat, súlyosabbá válhat akár annyira, hogy a végén a lakást sem vagyunk hajlandóak elhagyni miatta. Kialakulhatnak testi tünetek tőle: izzadás, vörösödés, szédülés, ám ez megelőzhető, ha korán felismerjük magunkban a szorongást. És sajnos gyakoribb, mint elsőre gondolnánk: az emberek 10 százalékát érinti az élete során. Ha magadra ismertél Nóri és Lilla leírásában, ne habozz felkeresni egy pszichológust, tegyél meg ennyit magadért!