2017. Szeptember 13.

A szülők többségének fogalma sincs a gyereke öngyilkossági gondolatairól

Pár nappal azután, hogy Hajdúszoboszlón egy pár gyermekét is magával vitte az önkéntes halálba, két fiatalt is rendőrök hoztak le különféle magaslati pontokról. Lényegesen kevesebben akarnak manapság meghalni Magyarországon, mint a nyolcvanas években, de még mindig az első három ország között vagyunk veszélyeztetettség tekintetében.

Kempf Zita

„Nagyon kevés módja, eszköze van az öngyilkosságnak ami legalább viszonylagosan fájdalommentes lenne. Az alábbi listának mindössze az a célja, hogy bemutassa az egyes eszközöket, lehetőségeket, szárazon, bármiféle ráhatás, lebeszélés vagy rábeszélés nélkül. A lista pusztán azért készült, hogy ha már öngyilkosságon gondolkozol, akkor ismerd meg az összes lehetőségedet. Tárgyilagosan, nyersen.”

– ezt lehet olvasni a neten, ha beírjuk az öngyilkosság szót. Ezt, meg még több ezer oldalnyi tippet arra, hogyan kivitelezzen ilyesmit az ember a leghatékonyabban.

Hajnali 4 és 8 között

Egykor évente csaknem hatezer magyar ember vetett véget az életének, tavaly már „csak” ezerhétszázan voltak. A módszereket tekintve a mérgezés, akasztás aránya csökken (utóbbi még így is vezet). Nő a fegyverrel elkövetett cselekmények száma, és egyre többen választják azt a módszert, hogy a vonat elé fekszenek. Ezen tettek olyannyira állandó mintázatot mutatnak, hogy egészen pontosan leírható a tipikus (leggyakoribb) eset: Negyvenöt és hatvanöt év közötti, elvált, alkoholfogyasztó férfi június 1. és szeptember 30. közötti hétfő reggelén, 4 és 8 óra között felköti magát. „Szezonnak” számít a nyár, kiemelt időszaknak a születésnap előtti és utáni hét valamint a karácsony. Huszonhatszor nagyobb eséllyel vet véget önkezével az életének az, akinek a családjában valaki korábban már így tett. Mégsem kapnak a veszélyeztetettek semmilyen automatikus segítséget. A depresszió mellett a családon belüli erőszak a legfőbb ok: az áldozatok 70-80%-át tulajdonképpen belekergetik a halálba.

Minden egyes eset feldolgozhatatlan tragédia, és bármelyikre közelítünk rá, olvasunk utána részletesebben, megszakad a szívünk a magánytól, a kilátástalanságtól, a sok bántástól, ami elől a halálba menekülnek nemcsak felnőttek, de gyerekek, idősek, sőt egész családok.

A legtöbben, akiknek a környezetében ilyen történik, utólag azon gondolkodnak: mit tehettek volna? Vádolják magukat, lelkiismeret-furdalással küzdenek. Vannak azonban olyanok, akik elébe mennek a bajnak: a még élőket akarják megmenteni – önmaguktól. „Nem igaz, hogy aki öngyilkos akar lenni, az is lesz. Az öngyilkosság elkerülhető.” – vallja Oriold Károly, a Lélekben Otthon Alapítvány elnöke. „Ezzel mindenkinek dolga van: a családsegítőknek, a gyermekvédelemnek, az orvosoknak, de bárkinek, akinek valaki azt mondja, hogy meg akar halni.” Hozzáteszi: a pszichiátriai ellátás elég gyenge, pedig a többségnek életmentő, ha kezelésbe kerül. „Az öngyilkosság tett, ott a szavak elfogynak. Míg beszélünk, addig élünk” – magyarázza Károly, miért kell sokat beszéltetni azt, aki ilyesmit vizionál.

A beszéd kapcsolatot, időt jelent. Aki most öngyilkos akar lenni, egy óra múlva talán már nem. De azt tudomásul kell venni, hogy mindenkit nem tudunk megmenteni. Nincs olyan, hogy zéró öngyilkosság. Van egy pont, ahol véget ér a hatalmunk.

Pálfi Balázs festőművész Bizalom című képét idén Incze Zsóka és Molnár Szilvia kapta (Fotó: Kováts Dani)

A szervezet minden évben díjazza azokat, akik sokat tesznek az önmagukat elhagyó lelkek megmentéséért. Idén Molnár Szilvia gimnazista, és Incze Zsóka zenetanár kapták az elismerést. Mindketten az egyik legsérülékenyebb csoportot, a kamaszokat igyekeznek segíteni úgy, ahogyan az a leghatékonyabb: saját közegükbe beépülve, saját nyelvüket használva. Internetes zárt csoportokban bukkan fel a két „admin”, hogy ellensúly legyen minden olyan helyzetben, amikor valaki a halált választaná az élettel szemben. Sokan bizalmasak velük, elmondják nekik sötét gondolataikat, de előfordul, hogy olyan párbeszédbe avatkoznak be, amelyben tinédzserek kezdik rábeszélni egymást az öngyilkosságra. (És a rossz példa sajnos ragadós: talán emlékeztek arra a két lányra, aki zárt kocsiban fulladt meg egy általuk kevert szertől: utánuk még ketten ugyanígy haltak meg – látták a módszert a tévében.)

– Ott volt például az a kislány, akinek elkezdték magyarázni, milyen savat hogyan öntsön magára, hogy az hatékony legyen – mondja Szilvia.

– Vagy amikor valaki azt kérdezte, hogyan tudja eltüntetni az alkarjáról a vagdosás nyomait, és az volt a válasz, hogy öntse le sósavval… – eleveníti fel Zsóka. – Meg amikor közzétettek egy élőben közvetített érfelvágást…

Ilyenkor többnyire nincsenek tisztában vele, hogy amit csinálnak, az felbujtásnak minősül, ami 2-8 évig terjedő szabadságvesztést kockáztató bűncselekmény.

De mit lehet mondani annak, aki kijelenti: május 5-én öngyilkos leszek? (Gyakori ugyanis, hogy a szándékot dátumhoz kötik.) „Ha annyit mondok neki, hogy ne csináld, az semmi – mondja Zsóka. – Inkább kérdezek. Róla, az életéről, mintha egy baráti ismerkedés-beszélgetés lenne. Ettől kénytelen végiggondolni önmagát, és közben észrevétlenül találunk értékeket, örömforrásokat, amikért érdemes élni. Emellett azt tanácsoljuk, hogy keressen egy felnőttet a környezetében, akivel bizalmasan tud beszélni. Nagyon szomorú az, amikor az illető egyszerűen nem talál ilyet – mondja Zsóka. – A szülők többségének fogalma sincs a gyereke öngyilkossági gondolatairól. Van, hogy nincsenek is szülők, vagy nem érdekli őket, mi van a gyerekkel. Vagy épp miattuk van ilyen állapotban” – teszi hozzá Szilvia, aki a tanulás mellett non-stop ezt az önkéntes munkát végzi. Zsóka mondja: „Sokszor érezzük azt, hogy szülő és gyerek két külön valóságban él, egyszerűen nem értik meg egymást. Egy idő után megőrülnek a másiktól, pedig ezeket a helyzeteket még simán meg lehetne menteni.”

Képünk illusztráció

– Iskolai zaklatás, elhanyagolás, otthoni feszültségek, stressz – sorolják, melyek a leggyakoribb gondok, amivel a tizenévesek küzdenek, miközben a felnőttektől folyton azt hallják: „ugyan, neked mi gondod lenne, hiszen csak tanulnod kell!”

– A szülők is frusztráltak, de ők levezetik cigivel, ivással, a gyerekkel való üvöltéssel. A tinik mindezt nem tehetik, miközben olyan problémákkal szembesülnek, amikre nincs megoldás – mondja Zsóka, aki szerint a dolog akkor válhat végzetessé, ha több lábból egyik sem stimmel, vagyis egy gyerek otthon sem kap figyelmet, és a kortársai sem állnak mellette: nincs hová menekülnie. A fizikai, lelki, szexuális bántalmazás szerencsére ritkább, de olyankor nincs mese, azonnal be kell avatkozni. – Egy olyan esetünk volt, ahol heteken belül kiemeltek egy gyermeket a családjából, mert csetelés során derült ki, hogy szexuálisan molesztálják otthon – mondják Szilviék.

Az öngyilkossági szándékot sokszor megelőzi az, hogy a tinik megsértik a testüket, leggyakrabban a karjukat vagdossák pengével, vagy más éles eszközzel. Sokaknak ez felfoghatatlan, de ők meg tudják magyarázni. Azt mondják, a fizikai fájdalom jobb a lelki fájdalomnál,, és így fejezik ki, hogy a lelki feszültség már elviselhetetlen. És mivel az nem látszik, hát látványossá teszik. Zsókának ezt így magyarázta egyikük:

Ekkor érzem a legjobban, hogy még élek.

Kritikus időszaknak számít az iskolakezdés, de a nyár eleje is, amikor a családhoz „kell” visszatérni, a nyarat a szülőkkel „kell” tölteni. De sokan rosszul élik meg a hétvégéket is, főként, ha borús, sötét az idő odakint. Szilviék azt mondják, nincsenek társadalmi csoportok, akik között több a depresszív kamasz: „az egész országból, mindenféle anyagi és képzettségi körülmények közül írnak a fiatalok.”

Molnár Szilvia és Incze Zsóka (Fotó: Kováts Dani)

A régebbi csoporttagok, akik már magukra találtak, szintén segítenek a többieknek. „Még senki nem halt meg” – mondják büszkén a lányok, akikről azt gondolhatnánk, azért foglalkoznak ezzel, mert vagy maguk is küzdöttek depresszióval, vagy elvesztettek egy közeli hozzátartozót. Ők azonban a fejüket rázzák. Szilviának ugyan vannak rosszabb periódusai, Zsóka ilyenkor könnyen kimozdítja ezekből. Zsókának pedig sosem voltak szélsőségesen sötét gondolatai. Nem ezért jár például mindig feketében, hanem mert – azt mondja – így praktikus: nem kell gondolkodni reggelente, hogy melyik ruhadarab mivel passzol. Ő állítja: nem kell érintettnek lenni ahhoz, hogy az ember segíteni tudjon, vagy átérezze mások baját. „Heroinista sem voltam soha, mégis tudom, hogy a drog nem jó” – mondja. „Emellett persze távolságot kell tartanom a történetektől, különben én is öngyilkos lennék egy éven belül.” „Igen? Engem már nem nagyon ráz meg semmi…” – teszi hozzá Szilvia.

Posztvenció: így hívják az utólagos beavatkozást. Amikor a legrosszabbat már nem lehet megelőzni, de a fájdalmakat muszáj, kell csökkenteni: ez a túlélés egyetlen útja. Ezzel, vagyis a hátrahagyott hozzátartozókkal foglalkoznak a Lélekben Otthon Alapítvány önkéntesei. Az alapító, Oriold Károly működésük nyolc éve alatt több mint száz olyan emberrel állt már kapcsolatban, akik így veszítettek el valakit. De időnként beszél tanárokkal is, akik diákjuk veszteségének feldolgozását segítenék, és metróvezetőkkel, akik közül nem egy elhagyta a pályát egy ilyen trauma után. – Nem megijedni, kimondani, kérdezni, beszéltetni – sorolja az intervenció kulcsszavait.

Ha meghal valaki, az olyan a családban, mint mikor egy pokolgép felrobban: mindent megváltoztat. De aki menni akar, azt el kell engedni. Fontos, hogy elfogadjuk, ez az ő döntése volt.

Károly szerint az itt maradtak sokszor éreznek lelkiismeret-furdalást, szégyent. Hatalmas vágy él bennük az iránt, hogy meg nem történtté tegyék a dolgot. Hajlamosak úgy gondolni a dologra, mint egy pillanat művére, pedig ez mindig egy hosszú folyamat. „Utólag nem tehetünk semmit, csak annyit, hogy arra vigyázunk, aki életben van.”