nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
3 szomorú történet a magyar egészségügyből

3 szomorú történet a magyar egészségügyből

"Egy dologra vigyázzatok: ne kerüljetek kórházba!" – mondta nemrégiben egy orvos barátom. Szerintem a legtöbben nem kételkednek abban, hogy igaza van. Az alábbi történetek legalábbis ezt támasztják alá...
Sz.N.
f Ajánlom

Nemrégiben egy ismerősöm azt mesélte, hogy lázmérőt kellett vinnie a kórházba, mikor a gyereke bekerült, mert a gyerekosztályon nem volt elég. Az az igazán félelmetes, amikor az ember a magyar egészségügy nehézségeit a saját bőrén tapasztalja. És az alábbi történetek ellenére azt gondolom, hogy vannak még lelkiismeretes, jó orvosok és ápolónők, csak egyre kevesebben.

 Emberségből elégtelen

“A héten műtötték az édesapámat, csípőprotézist cseréltek nála. El sem tudom mondani, milyen szörnyű ez az egész!” – panaszkodik a középkorú tanárnő. “Én a gyerekeim születését kivéve sosem feküdtem kórházban, de nagyon fogok vigyázni az egészségemre, mert nem is szeretnék. Képzeld, eleve 5 órát várakoztunk a folyosón az egyik vizsgálatra, pedig időpontra mentünk. Megműtötték aput, előtte gondosan tisztázta az orvos pironkodó nyugdíjas édesanyámmal, hogy ő ezért a műtétért minimum 50 ezer forintot kér. Mondta ezt akkor, mikor anyukám 40 ezret rakott a borítékba. Kevés volt neki! Másnap kapott még tízet.” De miért adtatok még? – vetem közbe döbbenten, ugyanis megdermeszt a pofátlanság mértéke. “Miért? Mert féltünk, féltettük az apámat, hátha így jobban törődnek vele. Te is adnál!”

“A műtét után az intenzívre került, ahol nem volt éjszaka sem orvos, sem nővér, mert nincs elegendő személyzet, ezt mondta legalábbis egy ápoló. Majd azt is hozzátette, hogy ne aggódjak, elegendő nyugtatót kapott, egész éjjel alszik majd az apukám. Szegény, alig várta, hogy hazamehessen, nagyon utált ott lenni. Egyszer megkérte a nővérkét, hogy vegye fel a tollát, mert leesett a földre, szeretne keresztrejtvényt fejteni, de nem tud lehajolni érte. Nem ezért kapom a fizetésem, de most az egyszer felveszem, többet ne dobja le! Ez volt a válasz. Amikor mentem apuhoz, akkor mesélte, suttogva, mert szégyellte. Szerintem nem normális, hogy így kell bánni a betegekkel.”

Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

Megértés, tisztelet? Na, az hiányzik!

“Nekem az egész családom az egészségügyben dolgozott, én magam is sokat voltam velük a kórházban, amikor szünet volt. Imádtam! Még mindig az orromban érzem a hipó szagát, még azt is szerettem, tisztaságérzetet sugárzott. Akkoriban mindenhol volt szappan, vécépapír. A nővérek akkor sem kerestek sokat, de kedvesen és emberségesen viselkedtek. És persze az orvosok akkor is kaptak borítékot, de nem követelték ki, sőt volt olyan is, aki visszautasította. Ma már az ilyesmi ritkaságszámba megy!” – kezdi a történetét Ildikó.

“A nagybátyám nemrégen halt meg, borzalmas volt az a néhány hét, amit a kórházban töltött. Teljesen magánál volt, de nem tudott mozogni, 83 éves volt. Egyik nap sem etették meg. A reggeli és esti kenyeret lerakták az éjjeliszekrényére hajnalban, minden szalvéta és egyebek nélkül, ez estére kőkemény lett. El kellett volna tenni nejlonba, mondta kimérten este a nővér, mikor beestem munka után, és próbáltam kikönyörögni egy puhábbat.

Nem tud felülni, neki egyedül nem megy, az ebédje is ott van mellette, próbáltam érvelni. Így nem fog meggyógyulni, enni kell – hangzott a válasz, és én szégyelltem magam, hogy nem ülök mellette egész nap. Másnap reggel mentem és egy boríték kíséretében megkértem az épp ott lévő nővérkét, hogy délben etesse meg, a kenyerét pedig elraktam. Megtanultam, hogy csak így működhet. Régen tányérra rakták ki a reggelit és a vacsorára szánt péksüteményt este osztották.

Aztán meghalt szegénykém, gyengén és soványan, de a halála napján még elvégeztek rajta egy fájdalmas beavatkozást. Pedig már előző nap agonizált. Kértem, hogy ne kínozzák, hagyják békében meghalni, de azt hajtogatták, ez kell, aláírta a beteg, amikor magánál volt, hátha meggyógyul stb. Délután meghalt. Amikor csendben pityeregtem az ágya mellett, akkor minden beteg kiment a kórteremből, kérés nélkül. Két ápoló viszont bejött és egy lakásbérletet tárgyalva ágyneműt húztak. Szörnyű volt, nem is tudom sírás nélkül elmesélni. Még szerencse, hogy egy hölgy halkan, de szigorúan kizavarta őket, azt hiszem a főnővér lehetett. Én nem tudtam szólni, de amíg élek, nem felejtem el. Pedig mindenki, mindig kapott borítékot, nem sajnáltuk tőlük a pénzt, de ez sem volt elég az emberséges bánásmódhoz.”

Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Varga György)
Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Varga György)

 Csak őszinteségre lett volna szükség

“Rákos férjemet már évek óta ápoltam, gondoztam, és amikor nagyon legyöngült, akkor a kórházban egy kicsit feljavították. Erre számítottam most is, ezért hívtam fel az orvosát, aki azt válaszolta, hogy persze, jöjjön csak, minden rendben lesz” – meséli az idős hölgy, aki egész életében éppen az említett kórházban dolgozott. “Bevittem a páromat, az orvosa pedig azt mondta, hogy két hét múlva hazavihetem. Kinyújtotta a kezét, én pedig belecsúsztattam a szokásos borítékot, ahogyan máskor is. Elkezdték adni a megszokott kezeléseket, de nem javult.

Három nap múlva odajött hozzám egy nagyon helyes fiatal doktornő, és megkérdezte, hogy a férjem szed-e másik gyógyszert, azon kívül, amit ők adnak neki. Mondtam, hogy az összes gyógyszerét beadom neki mindennap, ezt kérte a kezelőorvosa. Ő hümmögött, és megkérdezte, hogy megnézheti-e, hogy mik azok. Mikor megmutattam nagyon meglepődött, és egy kivételével azt kérte, hogy a többit ne szedje a férjem, mert így a kórházi orvosságok nem hatnak. Mondtam, hogy rendben, de megtudhatom, hogy hol van a kezelőorvosa? Na, ezen megint meglepődött szegény, mert azt hitte, hogy én tudom, hogy három hét szabadságra ment, és helyette ő vette át a férjemet. Ezen viszont én lepődtem meg, de lenyeltem a békát és nem szóltam semmit.

Három nap múlva odajött hozzám az orvosnő, és kérte, hogy beszéljünk: elmondta, hogy a kezelések nem hatnak, és már csak néhány napja van hátra a férjemnek. Először nem akartam elhinni, egyre csak azt hajtogattam, hogy az nem lehet, mert a másik orvos azt mondta, hogy ismét megerősödik majd és hazamehetünk. A fiatal doktornő erre azt válaszolta, hogy bizonyára tévedek, ilyet a kollégája nem mondhatott, mert a férjem végstádiumban van, és ezt látnia kellett. Nagyon kedves nő volt, szeretettel és türelemmel elmagyarázta, hogy morfiumot fog kapni a férjem, és nem fog szenvedni, azt viszont nem tudja megmondani, hogy még hány napig lesz életben, de beszélgessek vele sokat, és búcsúzzak el tőle.

Így is történt, ő pedig három napra rá meghalt, csendben, fájdalmak nélkül. Csak azt sajnálom, hogy nem előbb kerültünk ehhez a fiatal, kedves és türelmes orvosnőhöz, aki őszinte volt hozzám, és nem tartotta a kezét a borítékért, hanem végezte a munkáját. Remélem, nem megy majd külföldre dolgozni, sok ilyen orvos kellene még a magyar kórházakba, őszintén hálás vagyok neki.”

Megosztás Facebookon