“Igyekszem úgy helyszínelni, hogy ne kerüljön rám senkinek az agyveleje”

Mikor dőlt el, hogy helyszínelő, vagyis – pontos megfogalmazásban – bűnügyi technikus leszel? 

Életem egyik legmeghatározóbb szereplője a nagyapám volt. Apám helyett apámnak tekintettem. Ő vidéken dolgozott rendőrként, azonban 56-ban fordult a kocka. A “rossz” oldalon állt, a rendőrkarriernek így vége lett. 1991-ben ugyan rehabilitálták, sok öröme már nem volt benne, néhány hónappal később ugyanis meghalt. A halála után úgy éreztem, követnem kell az ő életútját a rendőrségen. Jól esett a nyomdokaiba lépni. 

Azonnal bűnügyi helyszínekre küldtek? 

Nem. Miután “felszereltem”, a “közrendben” kezdtem, legtöbbször utcai szolgálatot teljesítettem, ehhez jöttek az “extrák”, a razziák, időnként különböző objektumok őrzése. A kollégáktól hallottam először a bűnügyi szakmáról, azon belül is a helyszínelésről. Mindig is érdekelt, hogy ha valaki meghal, akkor hogyan lehet az okokat feltérképezni. Fiatalon kórboncnok akartam lenni, de az akkori párom lebeszélt. Azt mondta: “Csak nem akarsz azzal a kézzel majd hozzám érni, amivel a hullákat boncolod?” Néhány közrendes év után kérvényeztem az áthelyezésemet a bűnügyi osztályra. Ők egyből beiskoláztak, így lettem bűnügyi technikus. 

Milyen helyszíneken fordultál meg azóta? 

Szinte az összesen, ahol haláleset vagy valamilyen bűnügy történt, legyen az egy lakás, az utca vagy épp egy szórakozóhely. Legtöbbször az öngyilkossággal és a természetes halállal találkozom, de láttam már meggyilkolt emberektől a nemi erőszak vagy rablás helyszínéig mindent. Gyakran előfordul, hogy valaki meghal az otthonában, és az orvos nem tudja egyértelműnek megállapítani a halál okát.

Ilyen eset volt, amikor egy harminc év körüli lányt helyszíneltem. Kiderült, hogy porszívózás közben halt meg, a teste tüzetesebb átvizsgálása után ugyanis megtaláltuk az áram kimeneti nyílását.

Képünk illusztráció – francia helyszínelők egy bordeaux-i gyilkosság helyszínén (Fotó: Nicolas Tucat/Getty Images)

Emlékszel az első halottadra? 

Az összes lehelyszínelt halott arca előttem van, az övét is beleértve. Tél volt. Egy hegy tetején lévő kis házhoz kellett mennünk, egy idős férfi halt meg. A fürdőszobában lehetett rosszul, beleesett háttal a kádba. Amúgy is jól megtermett volt, de a puffadás miatt szó szerint beleszorult. Két tapasztalt technikus kollégával mentem, velük húztuk ki nagy nehezen. Amikor megjöttek a halottszállítók, a többiek lementek értük a hegyről. Én pedig vagy félórára egyedül maradtam a férfivel. Hát… nem volt egyszerű. 

Mire gondolsz? 

Őszintén? Huszonhét éves voltam, nagyon be voltam rezelve. Eszembe jutott a horrorfilmektől kezdve minden. Gondolkoztam, mi történhetett vele, de egyértelmű volt, hogy természetes halállal halt meg. Belülről be volt zárva az ajtó, behatolásnak semmi nyoma. A szomszédok hívtak ki minket azzal, hogy régóta nem látták a bácsit. 

Kikkel dolgoztok együtt? 

Orvost mindenképp kell hívnunk, ha még nincs a helyszínen, mert csak ő állapíthatja meg a halál beálltát. Ha valami idegenkezűségre utal, kötelező a megyei kapitányságról kihívnunk a kollégákat. Az ő felszerelésük ugyanis jóval szofisztikáltabb a mi városi felszerelésünknél. Ilyenkor kihívunk egy plusz orvos szakértő is. Ehhez jövünk mi, bűnügyi technikusok, minimum hárman, a súlyosabb bűncselekmények esetén előfordul, hogy összesen nyolcan, tízen vagyunk a helyszínen. Szélsőséges esetben akár napokig is helyszínelhetnek a kollégák. 

Mi mindent csinál egy helyszínelő? 

Ujjlenyomatok, hajszálak, cipőnyomok és egyéb, például betörésre utaló nyomok, tárgyi bizonyítékok után kutat, közben folyamatosan próbál a tettes fejével gondolkodni. Mindent, ami a bizonyítékok szempontjából fontos lehet, rögzít, lefotóz, lefoglal, becsomagol, majd gondosan leír mindent a jegyzőkönyvbe. Ezen kívül átvizsgálja a holttestet, hiszen rajta is vannak nyomok. Az összes elváltozást rögzítenünk kell.

Ha például valaki kiugrik a nyolcadikról, és szanaszét töri a csontjait, ezeket nekünk mind ki kell tapogatnunk, és le kell írnunk egyesével a jegyzőkönyvbe. 

Az idegenkezűség mindig egyértelmű? 

Legtöbbször az, hiszen a gyilkosságok általában olyan eszközzel történnek, amik jól látható nyomot hagynak, például a lőfegyverek vagy a kések. De az akasztási barázda is szembetűnő, amit a kötél okoz. Ehhez persze mindig le kell vetkőztetnünk, és minden oldalról le kell fotóznunk őket. 

Jelenet a CSI: A helyszínelők című sorozatból

Azt mondod: “őket”, és tudjuk, hogy a személyiségi jogok haláluk után is megilletik az embereket. Vannak etikai, akár íratlan szabályok arra vonatkozóan, hogy egy holttesttel hogyan kell bánni? 

Ha közterületen helyszínelünk, akkor mindig elbarikádozzuk a holttesteket az emberektől, és a végén a fehérneműt gyakran visszaadjuk rájuk. Persze nem az oszlásnak induló holttestekről beszélek, hanem a friss esetekről. Előfordul, hogy be kell küldenünk a vizsgálatokhoz az áldozat teljes ruházatát, ilyenkor sem tudjuk ezt megtenni. 

Gondolom, halottakat vizsgálni nem veszélytelen egészségügyi szempontból. Hogyan néz ki a védelmi felszerelésetek? 

Ez attól függ, mennyire indult oszlásnak a holttest. Ha nagyon, akkor a szemüvegtől kezdve a maszkig, a kezeslábasig, kesztyűig, minden rajtunk van, még a cipőnkre is ráhúzunk egy lábtyűt, hiszen fennáll a hullamérgezés veszélye. Az egyik ilyen eset az volt, amikor valakit felakasztottak a pincében, és két hónapig ott lógott – csúnya látvány. 

Ilyen esetek miatt az embernek nincsenek utólag rémálmai? 

Három hősies rendőr mentette meg a tűzhaláltól a nénit

Nekem sosem volt. Az mondjuk, gyakran eszembe jut a betörések után, hogy jaj, csak az én otthonomat ki ne fosszák, a fehérneműs fiókjaimat át ne forgassák ugyanígy egyszer. Ezen túl a szagokat a legnehezebb elviselni. Próbáltunk már mindent, például kínai balzsamot kenni az orrunk alá, de csak rosszabb lett. Aztán rájöttünk a titokra.

Miután belépsz egy ilyen helyre, nem szabad kimenni. Várni kell addig, amíg meg nem szokod a dögszagot.

Ha kimész friss levegőért, könnyen hányás lesz a vége, hiszen újra és újra nagy lesz a kontraszt. Az orvosok legtöbbször itt rontják el, hánynak is a tapasztalatlanabbak. A dologhoz hozzátartozik persze, hogy amennyiben a nyílászárókon nincsenek nyomok, azonnal ki szoktuk nyitni az ablakokat. Friss hulláknál viszont általában csak gumikesztyűt viselünk. 

Utána a saját ruhájában hazaballag az ember? 

Mindig is igyekeztem úgy helyszínelni, hogy ne legyen rajtam senkinek az agyveleje. Nálunk egyébként jó néhány éve van mosógép a kapitányságon, előtte otthon mostunk ki mindent. Ma már csak a bakancsunkat kell letisztítani. 

Lehet megrendítő még szembenézni a halállal olyasvalakinek, aki ezt naponta megteszi? 

Az öngyilkosok esetében helyszínelés közben általában az jár a fejemben, hogy ezt ő akarta, az ő döntése volt. Azt is el tudom fogadni, ha egy idős ember természetes halállal hal meg. Ugyanakkor vannak esetek, amik sokáig nem mentek ki a fejemből. Az egyik egy újszülött volt, akit a Dunából sodort ki az ár. Máskor egy másfél éves kisfiút kellett helyszínelnem. Az orvos hívott ki, hogy kizárjuk a bántalmazást. Kiderült, hogy a gyereknek tüdőgyulladása volt, éjjel pedig váratlanul leállt a légzése. A férjemmel akkoriban terveztünk gyereket. Addig kísértett ez a történet, amíg a gyerekünk másfél éves nem lett… Mesélhetnék még bántalmazott gyerekről szóló helyszínelésről, de nem akarlak sokkolni. Az is nagyon kemény, és persze az sem szép látvány, amikor egy ember a vonat elé ugrik. Ezek a legnehezebb részei a munkánknak, igen. 

Jelenet a CSI: A helyszínelők című sorozatból

Mihez lehet kezdeni ezekkel a lelkileg is nehéznek tűnő helyzetekkel utólag? Kapsz segítséget a feldolgozáshoz? 

Nem igazán, de nem is érzem szükségét. Úgy fogom fel, hogy ez is része a munkának, és én mindig a feladatomra koncentrálok. Néha a kollégákkal átbeszéljük a nehezebb eseteket, a többivel viszont kinek-kinek egyedül kell megbirkóznia. Nekem egy-egy bűnügy felderítése esetén sokat jelent, hogy az én munkám is segít elfogni a tettest. Amíg világ a világ, mindig lesznek rossz emberek, ezen nem tudunk érdemben változtatni, de talán tehetünk azért, hogy kevesebben legyenek szabadlábon. 

Mennyire nehéz a hozzátartozókkal bánni, velük kommunikálni egy-egy tragikus pillanatban? 

Na látod, ez jobban megvisel, mint a holttestekkel való munka. Két eset van: vagy maga a hozzátartozó értesít minket, vagy nekünk kell őt. Utóbbi nagyon nehéz lelkileg. Mindannyian attól tartunk a legjobban, amikor ki kell mennünk valakihez egy ilyen hírrel. Legtöbbször egy orvos is jön velünk. Én négy különböző alkalommal voltam ilyen helyzetben, de egyszer sem volt otthon a hozzátartozó. Őszintén szólva hatalmas megkönnyebbülést jelentett. 

Mi a véleményed a “helyszínelős” filmekről? Egyáltalán nézel ilyesmit? 

Imádom az összeset. Nagyon szeretnék hasonló eszközökkel dolgozni, mint a külföldi kollégák. Persze az ezekben a filmekben látott dolgok egy része bizonyosan túlzás. 

Ahogyan mesélsz, úgy tűnik, mintha szeretnéd a munkádat. Kívülállóként ezt kicsit nehéz megérteni, még ha látjuk is, hogy mindez mekkora szakértelmet kíván. 

Nagyon szeretem. Az egyetlen bajom ezzel a munkával az, hogy nem túl családcentrikus. Gyakran a hétvégéket és az ünnepeket is bent kell tölteni, de ezt vállaltam, erre esküdtem fel. Így mindennek ellenére én már azt hiszem, itt maradok…