nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
Agorafóbiás anyák: amikor a halálfélelem erősebb, mint az anyai ösztön

Agorafóbiás anyák: amikor a halálfélelem erősebb, mint az anyai ösztön

Milyen lehet úgy élni, hogy nem mersz kimenni a lakásból? Félsz a tömegtől, nyílt tértől, és leginkább az a biztonságos, ha ki sem teszed a lábad a házból. Mindez anyaként, amikor a gyerekekkel kellene rohangálni a játszótéren, hatványozottan nehéz helyzet lehet.
Kun Gabi
Kun Gabi
f Ajánlom

Több agorafóbiás anyuka beszámolóját elolvastam, és egy dolog mindegyikben közös volt: a bűntudat. Bűntudatuk van, amiért nem tudják azt a gyerekkort megadni a gyerekeiknek, amit érdemelnének. Nem tudnak velük élményeket gyűjteni, elmenni kirándulni, vagy akár csak egy szimpla bevásárlást végigcsinálni.

Úgy érzik, kimaradnak a gyerekeik életéből.

Annyira ki vannak szolgáltatva a pánikbetegségnek, hogy képtelenek önerőből felülkerekedni rajta. Mert az agorafóbiások – ugyanúgy, mint más mentális problémával küzdő ember –, nem “hisztiből” csinálják, hogy nem mennek ki a lakásból. A környezetük sokszor úgy reagál, hogy szerintük csak lusták, és miért nem vesznek erőt magukon, hát nem nagy dolog kilépni az ajtón, az elme azonban nem így működik. A halálfélelem mindennél erősebb. Még az anyai ösztönöknél is. 

pánikbetegek körülbelül felénél-harmadánál alakul ki agorafóbia. Az agorafóbiások rettegnek minden olyan helyzettől, ahonnan nem tudnának könnyen kiszabadulni, vagy szükség esetén nem kapnának segítséget, tehát félelmeik alapjául szolgálnak a szűk és körbezárt helyek, mint például a busz, a lift vagy a metró, illetve a minden irányban nyitott térségek, mint a tengerpart vagy rét. Ezek mind olyan helyek, ahonnan nem tudnának kiszabadulni pánikroham esetén, vagy nem lenne a közelben egyetlen olyan személy sem, aki azonnali segítséget tudna nyújtani. Rettegésük tárgyai között szerepel az is, hogy az esetleges pánikrohamukat mások is észreveszik, és nevetségessé válhatnak. Valójában azonban a pánikrohamok egy külső szemlélő számára nem tűnnek fel.
 
Agorafóbiás anyák: amikor a halálfélelem erősebb, mint az anyai ösztön

Egy ilyen helyzetnek mindig több vesztese van: a pánikbeteg és a környezetében élő családtagok. A beszámolók szerint mindkét oldal megszenvedi, ha az anyának agorafóbiája van, hiszen anyát gyötri a bűntudat és a tehetetlenség, a gyerek pedig nem érti, miért nem számíthat az anyjára a lakáson kívül. Úgy érezheti, hogy egy szellemanyával kell felnőnie. A legjobban személyes történeteken keresztül érthetjük meg, milyen egy agorafóbiás anya élete.

Liza Walter története:

“Régebben munkába járással töltöttem a napjaimat, hétvégente nagy kirándulásokba vetettem magamat. Most, ha egyáltalán elhagyom a házat egy-egy orvosi vizsgálat kedvéért, hatalmas erőfeszítésbe kerül. Az elmúlt hónapokban annyi pánikrohamom volt, hogy nem bírtam egy ideig még az ágyból sem kikelni. Nem azért, mert lusta vagyok, hanem mert rettegek. Agorafóbiám van, a nyílt terektől félek.

Nem tudom, hogyan alakult ez ki nálam, annyira emlékszem, hogy 2013-ban kezdődött az egész, akkortól kezdve nem vagyok hajlandó kilépni a házból. A férjem mindig programokat szervezett, én meg mindig nemet mondtam mindegyikre. Eltelt így egy-két hónap, mire rájöttünk, hogy valami nem stimmel, hogy már túl régóta nem léptem ki a bejárati ajtón, mindig elkerültem valahogy, hogy el kelljen mennem otthonról. Lehetetlen küldetés számomra azóta is, hogy mondjuk lemenjek a boltba.

Liza Walter
Liza Walter
Az agorafóbiában szenvedő betegek minden olyan helyzetet elkerülnek, ahol roham törhet rájuk. Ennek következtében teljesen leszűkül a mozgásterük, csupán néhány biztonságos hely marad a számukra. Esetenként a biztonságos helyet csak saját otthonuk jelenti. Ritka esetben szánják rá magukat arra, hogy családtag vagy egy jó barát társaságában messzebbre is elmerészkedjenek. Ha ez meg is történik, nagyon rosszul érzik magukat, remegés, végtagok zsibbadása, izzadás törhet rájuk. Mindezzel, hogy az ő életterük szinte csak a lakásukra korlátozódik, együtt jár az is, hogy a család élete is jelentősen megváltozik.
 

Hogy lehet megoldani így az anyaságot? Igazából fogalmam sincs.

Napról napra élek, és szerencsémre van egy nagyon támogató férjem, aki minden külvilági dologról gondoskodik. Elviszi a fiunkat a játszótérre, bevásárol… Ha pedig muszáj kimennem a házból, akkor csak a férjemmel vagyok képes rá, olyan ő nekem, mint a gyerekeknek a biztonságot jelentő kistakaró, amit mindenhova magukkal hurcolnak.

Azért a fontos eseményeken mindig jelen vagyok, még akkor is, ha dupla adag szorongáscsillapító kell hozzá. Így el tudom kísérni a fiamat és férjemet a gyerekorvoshoz vagy az ovis piknikre, de ehhez maximálisan magamra kell erőszakolnom, hogy elhagyjam a komfortzónámat.

Olyan érzés, mintha egy alagútba szorultam volna, ahol a világ összes tömeggyilkosa velem van és meg akar ölni.

Mindenki gyanús, az agyam automatikusan védekező álláspontot vesz fel, akárki jön szembe, az potenciális veszélyt jelent az életemre.

Nemcsak magamat féltem ennyire, ha nélkülem megy el otthonról a családom, akkor is mindig aggódom, hogy most láttam őket utoljára. Tele vagyok mindig “mi van, ha…?” kérdésekkel, leállíthatatlanul keringenek a fejemben.

Agorafóbiás anyák: amikor a halálfélelem erősebb, mint az anyai ösztön

Nem tudom, mikor leszek újra hasznos tagja a társadalomnak, csak azt tudom, hogy minden alkalom, amikor átlépem a bejárati ajtó küszöbét, egy kis győzelem nekem. Ki akarok menni, olyan akarok lenni, akinek nincsenek irracionális félelmei, meg akarom mutatni a fiamnak, hogy nem kell tartania a külvilágtól, és hogy az élet szép.”

Olivia Hinebaugh története:

“Volt az életemnek egy olyan időszaka, amikor nehéz és fájdalmas volt kilépni a házból. A mindennapi feladatok elvitték az összes erőmet, bátorságomat és minden elszántságomra szükségem volt hozzájuk. Minden olyan szituációtól féltem, ami miatt régebben pánikrohamom volt. Annyira felszaporodtak a rohamok, hogy végén már féltem elhagyni a házat. Akkor kezelést kaptam és ritkultak a pánikrohamok, de amióta megszülettek a gyerekeim, szembesülnöm kellett vele, hogy bizony hatással van az anyaságomra a régi agorafóbiám.

Itthon vagyok velük, és érzem az állandó nyomást, hogy élményeket kellene gyűjtenünk a külvilágban. Szerencsére már el merem hagyni a házat, el tudok menni velük a játszótérre vagy a kávézóba, de azért vannak határaim, amikkel más szülőknek nem kell megküzdeniük. Például a játszótéren lennie kell vécének, vagy nem megyek a közelebbi, új, jobb boltba, mert az ismeretlen terep számomra. Nem térhetek el a tervtől sosem.

Olivia Hinebaugh
Olivia Hinebaugh

Állandó bűntudat gyötör, amiért nem leszek sosem az az anya, aki az egyik reggel elhatározza, hogy elviszi a gyerekeit az állatkertbe vagy a múzeumba.

Látom, hogy más anyukák így csinálják, látom, ahogy a gyerekeik mosolyognak a fotókon, de erre egyelőre képtelen vagyok. Én még csak ott tartok, hogy merjek vezetni úgy, hogy egy másik felnőtt ül mellettem, akiben megbízom. Ha van választásom, minden egyes alkalommal azt választom, hogy maradjunk otthon. Nem tudom élvezni a kiruccanásokat, számomra ezek nem vidám családi együttlétek, hanem inkább sokkterápiák.

Agorafóbiás anyaként felelősnek lenni kis emberek életéért egyszerre áldás és átok. Egyrészt a gyerekek fantasztikusan elterelik a figyelmet, ezért nem tudok belehúzódni a pánikig vezető gondolatok spiráljába. Másrészt viszont, ha rám tör a szorongás, akkor a gyerekek miatt sokkal inkább csapdában érzem magam. Ahhoz, hogy ilyenkor elvonulhassak a fürdőszobába – ez az egy segít, amikor szorongani kezdek –, előbb el kell rendeznem a gyerekeket, hogy ne tegyenek kárt magukban. Vagy magammal vinni oda is őket (“Miért rohanunk a fürdőbe, anya? Tényleg ennyire kell pisilned?”).

A legrosszabb része az agorafóbiámnak az, hogy hiába erőltetem magamra, hogy menjünk ki a szabadba, érezzük jól magunkat együtt, legyen eseménydús gyerekkoruk, mert ilyenkor nekem leginkább csak vacog a fogam félelmemben.

Pedig ott akarok velük lenni a pillanatban, átélni minden áldott percet, amit velük tölthetek, de nem megy. Minden alkalommal csalódom magamban, amikor felülkerekednek rajtam a félelmeim. Egy részem mindig el akar menekülni, ezért amikor kimegyünk a házból, érzem, hogy én csak tettetem a boldogságot és a vidámságot. Olyan kétségbeesetten akarom, hogy jó anya legyek, hogy mindent elkövetek, hogy az agorafóbia ne vegye át fölöttem a hatalmat. Utálom a gondolatát is, hogy a pánikbetegségemmel tönkretehetem a gyerekeim gyerekkorát. Megéri ezért minden küzdelem, terápia, gyógyszer, hogy értük jól legyek.”

Olvass többet a pánikbetegségekről:

Megosztás Facebookon