“Rajtunk kívül senki nem hitt benne, hogy sikerül megcsinálni!”: 15 éves a Bátor Tábor

Ha nekem 16 évvel  ezelőtt valaki azt mondja, hogy volt írországi önkéntesként nemsokára csinálunk egy alapítványt, ami öt évvel később az egyik legkomolyabb regionális nonprofit szervezetet lesz, valószínűleg kinevetem. De legalábbis elképedek azon, hogy hogyan juthat ilyesmi az eszébe bárkinek… 

Akármilyen furcsa is, a Bátor Tábor története úgy indult, hogy felhívott Barbara barátnőm, hogy jelentkezett egy ír gyerektáborba önkéntesnek, és szüksége lenne egy kollégára, referenciaként. Ha telefonálnak, mondjak már róla pár jó szót. Persze, válaszoltam, de mi is ez tulajdonképpen? Daganatos gyerekeknek szerveznek terápiás rekreációs tábort, ahova magyar gyerekek is mennek, válaszolta. Irigykedtem. Igazi kihívásnak tűnt, amolyan életre szólónak. Néhány nap múlva megtudtam, hogy meggondolta magát, mégsem megy. Azonnal írtam az íreknek. 

Két hónappal később egy csapat magyar gyerekkel és a többi magyar önkéntessel felszálltunk a repülőgépre, és irány a nemzetközi tábor, a Hole in the Wall Gang Campek egyike, amelyeknek az eredeti szervezetét Paul Newman alapította az USA-ban.

Akkor még nem tudtam, hogy a tábor után megváltozik az egész életem, azt pedig pláne nem, hogy nem sokkal később megszületik a magyar modell.

Zenei foglalkozás az első Bátor Táborban – fotó: Körmendi Imre

A program erejét szavakkal leírni lehetetlen. Annak az erejét, ahogy az a sok félénk, visszahúzódó gyerek elkezd feloldódni, mosolyogni, hinni, remélni, barátkozni. Az önkéntes munka erejét, amikor tíz napig minden csak arról szól, hogy másoknak jó legyen, olyanoknak, akiknek nagyon rég nem volt jó…

Amikor hazajöttem, csak az járt a fejemben, hogy az nem lehet, hogy én erre egy újabb évet várjak. Miért nincs itthon egy ehhez hasonló kezdeményezés? Hisz annyi magyar önkéntes dolgozott már kint. Mindenkinek csak erről beszéltem, a barátaim nem is értették, mi van velem. Persze hogy nem, nem voltak kint, nem látták, nem érezték. Azt hittem, pár nap alatt elmúlik ez a kattanás, elmúlik az az iszonyatos motiváció, hogy kellene valamit csinálni itthon is, és visszaáll minden a rendes kerékvágásba. Szerencsére nem így lett. 

Találkoztam hát az ír–magyar összekötővel, Mohai Mónival, és neki is feltettem a kérdést. Kiderült, hogy minden évben felmerül, hogy el kellene indítani a hazai modellt, csak aztán senki nem indítja el. Hívjuk össze a volt magyar önkénteseket, és beszéljünk róla! – javasolta. Már nem emlékszem, hányan voltunk, de a mostani alapítók közül szinte mindenki eljött. Sosem felejtem el.

16 évvel ezelőtt a Liszt Ferenc téren ültünk, ott született meg a döntés, hogy megcsináljuk ugyanazt a programot, amit az írek, és amit Paul Newman is megcsinált.

Én akkor 27 éves voltam. Tanítottam, egyetemre jártam, és fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent az a szó, hogy projekt. Körülbelül sem. Így voltak ezzel a többiek is. Kínomban elmentem Vecsei Miki barátomhoz, akinek – a Máltai Szeretetszolgálat akkori alelnökeként – némileg több tapasztalata volt ezen a téren. “Szilvi, csináljatok egy kísérleti turnust. Írjátok le hozzá a szakmai programot, azzal tudtok majd kampányolni a támogatók körében. A táborhelyre ne legyen gondotok, azt adjuk mi. Van a Rómain egy szép telkünk, néhány faházzal, megkapjátok ingyen!“

Így néz ki az első Bátor Tábor helyszíne ma (III. ker. Királyok útja legvége)

Nekiálltunk. Három gyermekorvos, két gyermekpszichológus, Móni és én. Éjszakánként, amikor az egyik gyermekorvos épp ügyelt, a kórházban tartottuk a megbeszélést. A tapasztalatunk megvolt, tudtuk, hogy mit akarunk, tudtuk, hogy kiknek, és azt is, hogy ha sikerül, akkor egy forradalmian új szemléletet vezetünk be a beteg gyerekek hazai táboroztatásába.

Soha senki korábban nem vitt daganatos beteg gyerekeket táborozni úgy, hogy nem a betegség volt a központban, hanem az élet. 

Rajtunk kívül senki nem hitt benne. Szkeptikusak voltak a szakemberek, a kórházak igazgatói, mosolyogtak rajtunk a családtagok, a barátok. És valószínűleg hitetlenkedtek az írek is, akiktől közben segítséget kértünk, legfeljebb ők (az itthoniakkal ellentétben) nem adtak ennek hangot.

Fordulópontok

Leírtuk a koncepciót, született egy 30 oldalas anyag. A terápiás rekreáció szó akkor még ismeretlen fogalom volt itthon, alaposan el kellett magyarázni, hogy mit jelent. Ahogy azt is, hogy milyen foglalkozásokat tervezünk, hány önkéntesre (cimborára) van szükségünk, hogy milyen a foglalkozások eszközigénye, és hogyan garantáljuk a daganatos beteg gyerekek biztonságát. Megszületett tehát a know how írott változata, és volt már táborhelyünk. Már csak táborozókra, önkéntesekre és támogatókra volt szükség…

35 gyereket szerettünk volna toborozni, olyan 14 év alatti gyerekeket, akiknek az elmúlt öt évben kellett megküzdeniük a rákkal. Felvettük a kapcsolatot a hazai gyermekonkológiai központokkal. Összekötőket kerestünk, megbeszéléseket egyeztettünk az igazgatókkal. Nem volt egyszerű meggyőzni őket arról, hogy ránk bízhatják a gyerekeket. Fordulópont volt, amikor sikerült, és amikor elkezdtek szállingózni a jelentkezések.

De ki fogja finanszírozni? Az egyikünk édesapja ismert két, pénzügyi szférában dolgozó szakembert. Kezdjük velük. Emlékszem, mennyire izgatottan mentünk el Mónival a találkozóra, a Korona Hotel lobbyjába. Megmutattuk az anyagot, lelkesen meséltük, hogy mi ez az egész. Látszott, hogy azonnal meglátják benne a lehetőséget. (Egyikük azóta az alapítvány kuratóriumának elnöke, a másik a felügyelőbizottság tagja.) “Mennyi pénzre van szükségetek?” – kérdezték húsz perc elteltével. Mondtunk egy összeget. “Legyen egy turnus helyett inkább kettő, támogatjuk anyagilag, vigyétek el a kamaszokat is” – válaszolták. Egymásra néztünk, rendben.

Attól kezdve lázasan terveztük a turnusokat. Részletes napirend összeállítása, önkéntesek tréningje, programvezetők felkutatása, étkezések megtervezése, orvosi háttér részletes átgondolása, felsorolni is nehéz lenne már, mi mindennel foglalkoztunk a megbeszéléseken.

Vészhelyzet

A végén az önkéntesek toborzására tudtuk a legkevesebb időt szánni. Pedig ők adták a tábor alappillérét. Sosem felejtem el, már nyár eleje volt, alig néhány héttel a kicsik turnusa előtt, amikor kétségbeesetten bementem a SOTE mentálhigiéné szakára, ahova jártam, és segítséget kértem. Azonnal kaptam néhány nevet, jellemzően vidéki egyetemekkel, fiatalokkal kapcsolatban álló szakemberekét, akik S. O. S. segítettek a program hirdetésében. A következő egy hétben állandóan csöngött a telefonom. Semmi formalitás nem volt. Csak egy referencia és egy telefonos beszélgetés arról, mi is ez az egész, kik vagyunk mi, és kik ők, a leendő önkéntesek. Természetesen jöttek a barátok is, a rokonok is, a testvérek.

Kézműves-foglalkozás az első Bátor Táborban – fotó: Körmendi Imre

A gyerekeket a legnagyobb gondossággal választották ki a csapatunk orvos tagjai. Hosszasan nézték a jelentkezési lapon szereplő adatokat, értékeket. Egy külső szakemberünk is volt, tényleg sokat egyeztettek, mérlegeltek. Muszáj volt, hogy csak olyan gyereket vigyünk, akinek stabil az állapota. De ebbe belefért végstádiumos rákbeteg kamasz is. Olyan, akinek nyilvánvalóan néhány hét volt hátra az életéből. Így visszagondolva, azt hiszem, akkor esett le, hogy mekkora felelősséget vállalunk.

Megszületik a brand

A névre rengeteg ötletünk volt, de valahogy egyik sem stimmelt. Két dolognak kellett teljesülnie: fejezze ki a program lényegét, plusz legyen jó a hangzása. Egyik este jött egy üzenet a Bethesdából:

Legyen Bátor Tábor!” – írta Milei Kriszta, az egyik gyermekorvosunk. “Bátor Tábor – ízlelgette Móni, akivel épp megbeszélést tartottunk. – Nem rossz.“ Nekem azonnal fülig szaladt a szám, tudtam, hogy megtaláltuk.

Az utolsó néhány nap maga volt az őrület, pedig Noémi rengeteg plusz szponzort is szerzett addigra. Jaj, nincs elég szalvéta, jaj, alaposan kitakarítottunk a táborban? Mindent leegyeztettünk az étkeztetést végző céggel? És az eszközök száma stimmel? Mindenki tudja a dolgát? És a mentőket értesítettük a programról? Pipálgattuk a listát, őrülten vásároltunk, egyeztettünk, közben égtek a telefonok, hol egy szülő hívott, hol egy kórház, hol egy új önkéntes, hogy az utolsó pillanatban ő is jönne. Nem sokat aludtunk, tudtuk, hogy a tábor egész jövője múlik a következő két héten.

Az önkénteseket persze egy nappal korábban hívtuk, hogy megtarthassuk nekik a tréninget. Arról, hogy kik is jönnek, és mit szeretnénk nekik átadni a programmal. Arról, hogy hogyan viszonyuljanak a gyerekek betegségeihez, és mit kezdjenek majd a necces helyzetekkel. Amikor például a gyerekek megnyílnak, és a saját félelmeikről mesélnek. Nem mellesleg arról, hogy mit jelent egy ilyen táborban önkéntesnek lenni, mit szabad, és hol vannak a határai az önkéntességnek. 

Életünk egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor a szülők másnap odahozták a beteg gyerekeiket a Római parti tábor kapujába, majd a gondjainkra bízták őket. Azokat a gyerekeket, akik közül többen egyenesen a kórházi kezelésekről érkeztek. Sokan utaztak fel vidékről. Ők hajnalban keltek. Személyesen senki nem ismert minket, mégis bíztak bennünk. Talán mert a gyerekük kezelőorvosa biztatta őket, talán mert szerették volna, ha a tábornak köszönhetően a gyerekük egy kicsit nagyobb önbizalomra tesz szert. 

Fotó: Körmendi Imre

Lovaglás, íjászat, kézművesség, zene, ügyességi pálya, minden foglalkozást meg tudtunk valósítani, még a kajakozást is. Pedig utóbbin mennyit vitatkoztunk Noémivel! Közben az orvosok, nővérek észrevétlenül végezték a dolgukat a háttérben. Annak ellenére, hogy a körülmények finoman szólva is szerények voltak. A faházak mérete (köztük az orvosi szobáé is) legfeljebb nyolc négyzetméter volt, ráadásul nem volt belőlük elég. Mi például a tábor elején levő füves területen vertünk sátrat, de ez szinte mindegy is volt, úgysem aludtunk sokat. 

A legelső film a Bátor Táborról (Készítette: Zsupos Sándor és Zsupos Zoltán)

Hatalmas siker lett. Rengeteg újságcikk jelent meg utána, mi pedig nem győztünk örülni, hálálkodni a támogatóknak, ünnepelni a Bátor Tábor születését. Sikerült, amit elterveztünk. Sikerült megmutatni, hogy mit jelent a nyugaton oly régóta ismert terápiás rekreáció. Sikerült bebizonyítani, hogy beteg gyerekeket is el lehet vinni táborba, mit el lehet, el kell, mert a programnak hatalmas ereje van. Sikerült bebizonyítani, hogy ennek még a mi konzervatív gondolkodású társadalmunkban is van létjogosultsága. 

A búcsúesten valahogy így éreztük magunkat. 

Aczél Dóri visszaemlékezése (aki a Bátor Tábor mintájára 2010-ben  megalapította a romániai Yuppi tábort)

A tábor után még Lillával, valamint Janóval és Dave-vel (a két nekünk legkedvesebb önkéntessel) összeraktuk és “kiadtuk” az első Bátor Tábor Újságot. A többiekkel közösen összegeztük az eredményeket, a tanulságokat, és meggyászoltuk azt a nagyfiút, aki a tábor után néhány héttel meghalt. Volt dolgunk bőven. Sőt. A java még csak ez után kezdődött. 

galéria

Megnézem

Összes kép (1)

galéria

“Rajtunk kívül senki nem hitt benne, hogy sikerül megcsinálni!”: 15 éves a Bátor Tábor

1/2 "Rajtunk kívül senki nem hitt benne, hogy sikerül megcsinálni!": 15 éves a Bátor Tábor

A Bátor Tábor története 70 rákbeteg gyerekkel indult. Ma már évente 1000 táborozót fogad. 15 éves lett. Felidézzük, hogyan született.

Fotó megosztása:

Kapcsolódó cikkek

étrend

Kiderült: egyes diéták gátolhatják a daganatok növekedését

férfi mellrák

„Nem sejtettem, hogy a férfiak is mellrákosak lehetnek addig, amíg az nem lettem” – Ezért veszélyes a mellrák a férfiaknál

energiaital

Kórházba került egy nyolc éves kisfiú, mert energiaitalt ivott

rák

Rejtélyes okok miatt megugrott a fiatal rákbetegek száma

jóga

Több kutatás is bizonyítja, hogy ezzel a két mozgásformával megelőzhető a rák kiújulása

Fotó megosztása:

(A szerző a Bátor Tábor alapítója. Ahogy alapító: dr. Csoszánszki Noémi, Hamza Lilla Krisztina, Károlyi Lilla, Kocsis Anikó, dr. Milei Kriszitina, Mohai Mónika, Tóth István Attila és dr. Török Szabolcs is.) 

 A Bátor Tábor hivatalos honlapja itt érhető el.