“Mindent elveszítettem, de muszáj folytatnom!” – interjú Sándor Máriával

Az elmúlt bő egy év rengeteg aktivitást, harcot igényelt. Össze sem tudtam számolni, hány demonstrációt, flashmobot szerveztél, hányszor szólaltál fel, hány levelet írtál. Idézzük fel, hogyan indult a mozgalom. 2015-ben már több mint 20 éve ápolónőként dolgoztál. Mi volt az utolsó csepp a pohárban? 

Az egésznek a kollégáim iránti szeretetem, tiszteletem volt a kiindulópontja. Volt egy kolléganőm, akire nagyon felnéztem, akit nagyon szerettem. Három gyereket nevelt az ápolónői fizetéséből. Megtudtam, hogy haldoklik az édesapja, de nem lehetett folyamatosan mellette, mert nem engedhette meg magának a fizetése kiesését. Néztem, ahogy szenved, ahogy küzd a mindennapokért, akkor éreztem meg ennek az egész rendszernek az embertelenségét, akkor éreztem, hogy elég. 

Először levelet írtál a miniszterelnöknek.

Igen, és nem csak neki, Áder Jánosnak és Balog Zoltán miniszternek is. Mivel érdemi választ nem kaptam, a médiához fordultam. 

Ezzel beindult a lavina, te lettél a feketeruhás ápolónő. Ennek az lett az egyik következménye, hogy elvesztetted az állásodat a Péterfyben. Utána azt nyilatkoztad, hogy több kórházigazgató is jelezte: melletted áll. Hány állásajánlat érkezett azóta? 

Egy sem. Sok helyre jelentkeztem, többször be is hívtak, de amikor meglátták, hogy én “az” a Sándor Mária vagyok, azonnal visszakoztak. 

Fotók: Hernád Géza

Pedig a munkádra sosem volt panasz. 

Féltik az állásukat. Okkal. Nincs olyan intézményvezető ma, aki ne látná át, hogy ha engem felvesz, akkor őt másnap biztosan menesztik. Annak, aki tükröt tart, ebben az országban ma nem lehet igaza. 

Négyszemközt azért elismerik, hogy jogosak a követeléseid?

Magánemberként szinte mindannyian azt mondják, hogy “Mária, neked igazad van”. Ugyanakkor, semmit nem csinálnak. Pedig ha összeállnának ők is, mint az iskolaigazgatók, nem lehetne ellenük semmit tenni. Egyszerre tíz igazgatót ugyanis nem lehet mondvacsinált okokkal kirúgni. 

Az orvosokat, nővéreket miért nem tudjátok széles körben megmozgatni?

Ez részben pénzkérdés. Egy nővér a hónap végén biztosan nem engedheti meg magának, hogy felutazzon Budapestre, a tüntetésekre. A másik ok az egzisztenciális félelem. Ami érthető, hiszen mit látnak például az én életemben? Azt, hogy amióta kiálltam az igazunkért, nem dolgozhatok a saját szakmámban, többször feljelentettek, sorozatos konfliktusaim vannak. Nem akarnak az ápolók ilyen helyzetbe kerülni. És az is tény, nem bíznak abban, hogy ki lehet kényszeríteni a változást. 

Harcoltál a szakszervezettel is, a kamarával is. Mostanra a szakszervezet elhatárolódott tőled. Miért?

Túlságosan radikálisnak tartottak. Azt az akciómat például, amikor lezártam a hidat a társaimmal az egyik demonstráción. Hozzájuk képest én valóban radikális vagyok. Ők ugyanis – saját bevallásuk szerint – 2004 óta tárgyalnak. Ugyanakkor egyetlen eredményt sem tudnak felmutatni. A mai napig nincs életpályamodellünk, már nem is beszél róla senki. Folyamatosan romlanak a körülmények a kórházakban, lassan már tényleg életveszély lesz bemenni. Évek óta nem kaptunk fizetésemelést. Hosszasan sorolhatnám a problémákat. 

Javult egyáltalán bármi azóta, hogy elkezdted a mozgalmat?

Dehogy. Rosszabb lett. Még többen ott hagyják a pályát, ráadásul már azok közül a kollégák közül is, akik a nyugdíjhoz közel állnak. Fogják magukat az idősebb kolléganők, beiratkoznak egy három hónapos intenzív nyelvtanfolyamra, és külföldön vállalnak munkát. 

Mi a helyzet a sokat emlegetett túlórapénzzel? Ebben sem lett változás? Emlékezetes a vitád a Péterfy Sándor Kórház igazgatójával, aki tagadta, hogy ne fizetné ki a túlórát az intézményében.

Elvben azóta kifizetik mindenhol. A baj az, hogy tényleg csak elvben. Gyakorlatilag házon belül megy az alkudozás, hogy csúsztassák le az ápolók a túlóráikat, mintha erre volna lehetőség. Nincs. Iszonyúan kevés ember van a rendszerben. 

Rengeteg támadást kaptál, melyik fáj ezek közül a legjobban?

Igaziból az összes lepereg, mert mindegyiket a politizálásom miatt kaptam. Pontosabban azok miatt az akcióim miatt, amiknek látszólag politikai üzenete is volt. Pedig attól még, ha elmegyek egy DK-s vagy egy LMP-s rendezvényre, és ott felszólalok, még nem magát a pártot támogatom. Én ugyanis ilyenkor nem a pártot látom, hanem a mögöttük álló embereket. Hozzájuk szólok. Én úgy szeretnék független maradni, hogy mindenkivel szóba állok. 

Nagyon szenvedélyesek a felszólalásaid. Kire vagy a legdühösebb?

A kórházigazgatókra, akik eladták a lelküket. Hol van ezeknek az embereknek az erkölcsi mércéjük? Ha én kórházigazgató lennék, hetente egyszer biztosan végigmennék az összes osztályon, megnézném, hogy milyen körülmények között dolgoznak a rám bízott alkalmazottak, a nevetségesen alacsony fizetésükért. Hogy lehet, hogy nem zavarja őket, hogy éhen halnak a beosztottaik? Hogy a szabadnapján mindenki takarítást, gyerekfelügyeletet vállal? Nem zavarják őket azok a körülmények, amik betegre is, dolgozókra is életveszélyt jelentenek? Dühös vagyok még azokra a szakmai szervezetekre is, akik pénzt kapnak azért, hogy a mi érdekeinket képviseljék, közben nem tesznek semmit. 

Két hete azt nyilatkoztad, hogy kész vége, feladod, vesztettél, kiszállsz. Majd az április 15-i megmozdulás után meggondoltad magad. Mitől fordult meg a kocka?

Az emberektől. Az április 15-i tüntetés előtt azt mondtam, hogy ha oda tud állni az egészségügyi szakma a pedagógusok mellé, akkor van értelme folytatni. Úgy érzem, odaállt. 

Pedig sokan jelezték, hogy felülről nagy a nyomás, hogy nem hagyják a kórházi dolgozókat tüntetni.

Sokan, nekem is, főleg Budapesten. Vidéken jobb volt a helyzet. Ott voltak olyan osztályok, amelyeken mindenki feltette a fekete szalagot. Ez a helyes döntés. Egy egész osztályt nem lehet a tiltakozástól visszatartani. 

“Mindent elveszítettem”, nyilatkoztad korábban többször.

Nézd, én elveszítettem a munkámat, a szakmámat, és azokat az embereket, akikért elkezdtem a mozgalmat, hiszen ma már nem dolgozunk együtt. Elveszítettem azt a biztonságos közeget, ami csecsemős nővérként nekem 22 éven át mindent jelentett. Hiányzik az egész közeg, a monitorok pittyegése, a negyven fok nyáron, a jellegzetes szagok. Nem beszélve a kolléganőkről, akikkel együtt küzdöttem emberéletekért. 

Ennek ellenére, a mai eszeddel elkezdenéd újra a mozgalmat?

(Gondolkodik.) El, mert én nem akarok olyan országban élni, ahol ez megy. Ahol megfélemlítik az embereket, ahol nincs valódi szólásszabadság. 

Mi lesz így a magyar egészségüggyel?

Előbb-utóbb lesz összefogás. Egyre többen emelik fel a szavukat. És sajnos egyre több beteg hal meg, indokolatlanul. Nemrég történt velem, hogy amikor meglátogattam a szüleim sírját a temetőben, szembe jött velem egy kisebb gyászoló tömeg. Megismertek, megszólítottak, elmesélték, hogy a fiatal férfi, akinek a temetésén voltak, kórházi fertőzésben halt meg. Egyszer végre csak elegük lesz az embereknek abból, hogy el kell temetniük a családtagjaikat a rendszer hiányosságai miatt. 

Mi lenne a legsürgősebb tennivaló?

Meg kellene óvni a fertőzésektől az embereket. A dolgozókat is, a betegeket is. De van itt még valami. Tudtad, hogy hamarosan be akarják zárni a krónikus belgyógyászati osztályokat? Klasszikus nevén az elfekvőket. Azt mondja a kormányzat: el tudják látni ezt a fajta ápolási feladatot a szociális intézményekben is, örüljenek a nővérek, hogy mentesülnek ezek alól a feladatok alól. Kérdezem én, majd 70-80 ezer forintért infúziót fognak bekötni olyan kollégák, akik húsz éve nem csináltak ilyesmit? A kormányzat pedig felszereli az idősek otthonait minden szükséges egészségügyi berendezéssel, betegszobával? 

Azt hittem, a legsürgősebb tennivalók közé fogod sorolni a béreket is.

A bérek rendezése iszonyatosan fontos kérdés, de nem emiatt halnak meg az emberek a kórházakban ma, hanem a fertőtlenítés körülményei miatt. Egyébként a béreket szerintem szándékosan tartják ilyen alacsonyan. Ez részben pszichológiai hadviselés. Lázár János mondta pár éve, hogy “mindenki annyit ér, amennyije van”. Az a politikai vezetés érdeke, hogy az egészségügyi dolgozók senkinek érezzék magukat, és rettegjenek attól, hogy még azt a keveset is elveszítik, ami épp csak megmenti őket és a családjukat az éhenhalástól. 

Hogy bírod? Korábban azt nyilatkoztad, hogy munka után szükséged van arra, hogy kiszellőztesd a fejed, ezt jelentette a Duna-parti séta, hazafelé. Ezt a szokásodat őrzöd még?

Igen, határozottan. Nekem a friss levegő és a séta, a biciklizés jelenti a családom mellett a kikapcsolódást. 

Apropó, család. Alig lehet tudni valamit a férjedről, kislányodról.

Pedig tizenöt éve boldog házasságban élek. A férjem műszaki ember, ezen a téren sokat segít a mozgalomnak is. Mindenben támogat. A kislányom 11 éves, a rajongásig szereti a társaimat, és gyakran bekapcsolódik a szervezésbe. Azt hiszem, boldog és büszke rám. Amúgy csendes emberek vagyunk, korábban is azok voltunk, azok is maradtunk. 

Hogyan viselik, hogy ennyire elfoglalt vagy?

Az a helyzet, hogy többet találkozom velük, mint amikor állandó éjszakás voltam. Olyankor sem este, sem reggel nem voltam otthon. Most reggelente együtt indítjuk a napot. Igaz, kicsit meg vagyok csúszva a házimunkával. Én nagyon pedáns voltam, most szét van esve a háztartásom. Azért minden reggel kipucolom a cipőket, kivasalom a férjem ingét, de ennél sokkal többre nem futja. A férjem nagyon szeret főzni, ezért elsősorban abba kapcsolódik be. 

A Publicus Intézet friss közvélemény-kutatása szerint te vagy ma itthon a leghitelesebb civil. Mit jelent ez neked?

Megijeszt. Én csak egy ápoló vagyok, szeretnék eredményeket elérni, ezért megyek el mindenhova, ahova hívnak, de a népszerűség az utcán kifejezetten teher. Persze ez nem jelenti azt, hogy az emberek szeretete nem esik jól, hogy nem fontos a támogatásuk. Csak épp nem szeretek ennyit a középpontban lenni. 

Mi okozza a legnagyobb nehézséget a szervezésben manapság?

A számítógéppel kapcsolatos feladataim. Nekem nincs okostelefonom, este ömlik rám a sok üzenet, a sok levél. Szeretnék mindenkinek válaszolni, mindenkihez legalább egy jó szót szólni, de ez nem reális. Mindez nagyon rossz érzést okoz. Kifejezetten görcsben van a gyomrom, mielőtt le kell ülnöm a gép elé. 

Egyetlen kérdést csak a múltadról. Meglepve olvastam, hogy a középiskola után beléptél egy rendbe. Apáca akartál lenni.

Igen, a Szent Orsolya rend tagja voltam, aminek az árva gyerekek megsegítése volt az egyik legfontosabb célkitűzése. Úgy képzeltem el az életem, hogy árvaházakban fogok dolgozni, rengeteg “saját” gyerekkel. Én korán elvesztettem a szüleimet, talán innen is jött az indíttatás. Sajnos a rend szép lassan elöregedett, Rómába kellett volna mennem, azt pedig nem szerettem volna. Ezért léptem ki. 

Azért nem vagy elégedetlen az életutaddal.

Nem, dehogy. Nem tudnék mást csinálni. 

Most a szociális szférában dolgozol, idősekkel. Leszel egyszer még csecsemős nővér?

Biztosan! Én annak születtem, minden vágyam, hogy egyszer újra csecsemők mellett, gyerekek mellett dolgozhassak.