Három gyerekem van, így gyakran járunk játszótérre, és sokáig el sem gondolkodtam rajta, miért nem látok soha sérült gyerekeket ezeken a helyeken, egészen addig, míg egyszer Skóciában fel nem fedeztünk egy furcsa formájú hintát az egyik parkban. Bevallom, először az tetszett meg, hogy nagy. Akkora, hogy mi, felnőttek is simán bele tudtunk ülni, és mivel kicsit döntve is volt, tökéletesnek bizonyult arra, hogy a kisfiunkat ölbe véve közösen hintázhassunk egyet.
Nagy, masszív darab volt, olyan, mint egy autósülés, még be is lehetett csatolni. El is gondolkodtam, hogy vajon mire való igazából, mire a lányom azonnal rávágta: anya, hát ez egy mozgássérülthinta! Hát persze, ütöttem a homlokomra. Ahogy jobban megnéztem, teljesen egyértelmű lett számomra, milyen praktikus is ez a dolog. Hiszen azért, mert valaki nem tud ülni, attól még szerethet hintázni. Sőt kifejezetten javasolt is neki, hiszen számára ez ugyanolyan fejlesztő mozgásforma, mint az ép gyerekeknek. Sőt talán még kicsit fontosabb is.
Persze ne legyenek illúzióink: még a mozgássérültjogok tekintetében nálunk jóval fejlettebb országokban sem mindennapos, hogy gondoljanak a sérült gyerekekre. Persze vannak próbálkozások. Sok országban próbálkoznak azzal, hogy rámpával is fel lehessen jutni a csúszda tetején lévő házikóba, és vannak olyan csúszdára emlékeztető eszközök, ahol a cél az, hogy az oldalt lévő lyukacsokba kapaszkodva felfelé mászhassanak a gyerekek. Léteznek magasított homokozók, ahová kerekesszékes gyerekek is oda tudnak gurulni, és persze a gumitégla mindenütt jobb megoldás, mint a kavics vagy a mulcs, amire nem lehet letérdelni, leülni, még kevésbé lefeküdni.
Mozgássérült-játszóterek a nagyvilágban
Magyarországon persze ott van nekünk a margitszigeti kerekesszékes hinta, de ennek hasznosságáról még a mozgássérült gyereket nevelők között is megoszlanak a vélemények. Nehezen kezelhető, babakocsival nem használható (sok mozgássérült gyerek babakocsiban ül évekig, mert annak a súlya jóval kisebb, mint egy gyerek-kerekesszéké)és persze hiába van rá kiírva nagy betűkkel, hogy csak mozgássérültek használhatják, természetesen minden gyereket érdekel, izgat a dolog, tehát belemásznak.
Sokan nem is értik, miért is ne használhatnák – hiszen ez egy játszótér, és ha majd jön egy mozgássérült kisgyerek, majd átadják neki. Mások azt mondják, olyan ez, mint a mozgássérült-parkoló. Oda se illik beállni, tehát tanítsuk erre meg már most a gyerekeinket.
A kerítés azonban, ami körbeveszi a hintákat, a sérült gyereket nevelő szülők szemében újabb szimbóluma annak, hogy az ő gyerekük el van szeparálva a többiektől. Bemehet ugyan játszani, de a többiekkel nem vegyülhet. A közös játék, az ismerkedés – vagy ahogyan szeretjük hívni: integráció – még itt, a játszótéren sem valósul meg. Pedig a sérült gyerek ugyanarra vágyik, mint az ép: hogy együtt játszhasson a többiekkel.
Azokban a családokban pedig, ahol több gyerek is van, nem is életszerű ez az elszigetelés. Számukra különösen fontos lenne: hogy a testvérek, akik a napi mozgásigényük egy részét a játszón élik ki, csinálhassanak valamit közösen a tesókkal.
Itt van például a hétéves Jancsi, aki halmozottan sérült, és ülni sem tud. Játszani azonban szeret, pont úgy, mint két idősebb testvére. És nagyon szeretne a játszótéren lévő többi gyerekkel is együtt huncutkodni. De erre egy sima játszótéren semmi lehetősége nincs. Egyedül a csúszdát tudja használni, de azt is csak akkor, ha az anyukája ölbe veszi és vele csúszik le a mászóka tetejéről. Ha erre nincs lehetőség (mert mondjuk keskeny a csúszda) akkor maradnia kell a babakocsiban, amely számára börtön és szenvedés egy olyan helyen, ahol mindenki más jól érzi magát.
Ezen akart változtatni a MagikMe project, amelyet öt anyuka álmodott meg. Ők együttesen 12 gyereket nevelnek – közülük három sérült. Utóbbiak szülei alkotják a kemény magot: ők voltak azok, akik rádöbbentek arra, hogy sérült gyerek mellett nagyon kis esélyük van arra, hogy valaha is normális állást találjanak.
Így gyűjtöttek pénzt a játszótérre:
Logikus volt tehát a megoldás: vállalkozniuk kell, és ha már erre kényszerülnek, akkor az legyen valami olyasmi, amiből a gyerekeik is profitálhatnak. A többit meg már az élet hozta és a mindennapok kínlódásai, melynek során megpróbálták a sérült és egészséges gyermekeik igényeit összeegyeztetni – például a játszótéren.
“A fejlesztések során Jancsi volt számunkra a példa – magyarázza Harsányi Eszter, a projekt vezetője. – Azon gondolkodtunk, mi az, amivel ő is tudna játszani. Hiszen ő nem tud mászókázni, nem tud csúszdázni, nem tud hintázni.
De azt mégse lehet elvárni, hogy csak üljön a kis babakocsijában, míg a testvérei rohangálnak a játszótéren, és persze az se megoldás, hogy az egész család mondjon le erről a szórakozásról.
Eszter hasonló gondokkal küzdött sokáig, mint Jancsi anyukája. Ötéves, Áron nevű, epilepsziás kisfia cseperedésekor szembesült a ténnyel: hiába mennek el a játszótérre, Áron semmilyen játszótéri játékot nem tud használni. A gerince ugyanis sokáig nem volt elég erős ahhoz, hogy hintázhasson vagy egyedül ülhessen: így csak hason feküdt. Homokozni szeretett volna, de hiába. Mivel a fejét nem tudta tartani, erre nem volt lehetősége. Pedig maga a homok morzsolása, simogatása is fejleszti az idegrendszert.
“Így jött a magasított homokozó ötlete, ahová persze más gyerekek is odafekhetnének mellé, és persze körbe is lehet ülni, akár kerekesszékkel vagy babakocsival is oda lehet gurulni – magyarázza. – Mert ne gondoljuk, hogy egy-egy ilyen játékkal csak a sérült gyerek tud játszani! Ez mindenkinek jó! Ha valakinek van például egy nyolc hónapos kisbabája, aki már kúszik-mászik, ő sem talál magának megfelelő játékot a játszótéren, így ha van egy idősebb testvére, aki miatt naponta kimennek, akkor a pici ott is csak unatkozik a babakocsiban.
De nem csak a gyerekek örülnek az új játékoknak – az anyukák számára is fontos, hogy legyen egy olyan tér, egy olyan közösség, ahová elmehetnek a sérült gyerekükkel együtt. Ahol lehet, hogy először megbámulják őket, de ahol pár nap alatt természetessé válhat, hogy az ő gyerekük kicsit másmilyen, és hamarosan már senki számára nem lesznek furcsák.
“Ha az egészséges gyerekek pici koruktól rendszeresen találkozhatnak sérült társaikkal, akkor ez egy idő után már nem lesz furcsa számukra. Természetessé válik, hogy ők is ugyanolyanok, ugyanazoknak a dolgoknak örülnek. Mi ezért kifejezetten olyan játékot akartunk készíteni, ahol több gyerek közösen játszhat – függetlenül a fizikai állapotuktól. Az első játékunk az a rugós pillangó, amelyiken négy ülés van, kettő fekvő, kettő pedig ülni tudó gyerekeknek, és bármelyikük mozgásba tudja hozni a játékot, ami különösen jó megerősítés a sérült gyerekek számára, hiszen tudatosítja bennük: már az is játék, ha felemeli a fejét, a hinta már ettől belendül. Ez pedig sikerélmény és fejlesztés is egyben. Három helyen lehet már kipróbálni, Zuglóban a Nagybecskerek játszótéren, a XI. kerületben a Diószegi úton és a III. kerületben a Huba utcai játszótéren.
De már tesztelés alatt áll az a magasított homokozó, amire rá is lehet feküdni. Ezek ráadásul nem külföldről beszerzett termékek – saját fejlesztés mindegyik, amihez hasonló nincs sehol a világon. Óriási dolog lehetne, ha sikerülne mindenhová eljuttatni. De egyelőre beérnénk azzal is, ha Magyarországon a játszóterek építésekor egy kicsit a hozzánk hasonló családokra is gondolnának. És főleg a sérült gyerekekre, akiknek ugyanolyan joguk van a boldog gyerekkorra, a játékra, mint az egészségeseknek. Csak éppen most nincs hová menniük.
Nyílt levél a Házasság első látásra Andrisához
Mégis eladja Törőcsik Mari velemi házát a lánya – kiderült, mennyit kér érte
Exkluzív: Így él Kanadában Polyák Lilla és Gömöri András Máté
Ezt hozza a csillagjegyeknek az áprilisi telihold
Koltai Róbert betekintést engedett otthonába, és rögtön el is állt tőle a szavunk
Eltelt 25 év: így nézett ki Zimány Linda, rövid barna hajú tiniként
Zuhanás, repülés, üldözés – A pszichológus elárulta, mit jelentenek a leggyakoribb álmok
