Mi lesz veled a magyar egészségügyben, szegény ember?

Aki megtudja fizetni a magánklinikát, a soron kívüli ellátást, az kevésbé érzi a merülést. De a többség nem dúskál anyagi javakban, ők azok, akik igazán szembesülnek a napi problémákkal: a lehetetlen munka- és ellátási körülményekkel, a lepusztult kórházi osztályokkal, az orvos-nővérhiánnyal, a várólistákkal.

Gyakran úgy érezheti a páciens: egy gépies rendszerbe csöppent bele. Ahol sok esetben az  információs háló sem működik, hat kört fut, mire révbe ér, mert nem küldik rögtön a legszakértőbb helyre. Sokan panaszkodnak arra is: csak a területileg illetékes helyre lehet menni, holott tudjuk, nem egyenlő kis országunkban a szakmai és ellátási színvonal (léteznek hátrányos települések), és épp ezért nagyon nem mindegy, hol laksz, melyik kórházba kerülsz.

Emellett a másik oldalról gyakran halljuk, elkeserítő a honi emberek egészségi állapota, több betegség halálozási statisztikáját vezetjük, illetve az élen járunk. A legfontosabb a megelőzés (lenne), de ez is gyakran gazdasági okokba ütközik. Hiszen láthatjuk, a kórházak sem buzdítanak egy-két kivétellel szűrésekre, a mai pénzügyi helyzetben az intézmények inkább megpróbálnak túlélni, és kijönni a kevés költségvetésükből, mint hogy a szűréseket népszerűsítsék, mert az is csak pénzbe kerül..

Lehet okokat keresni, mert szép számmal vannak, de a legegyszerűbb (ahogy tapasztaljuk) magát a honfitársunkat felelőssé tenni, miszerint önpusztító életet él, nem foglalkozik magával. Ez igaz is lehet, de általánosítani itt sem célszerű. Mert ezt én bizonyos esetekben cáfolnám. Ahogy én látom ugyanis, amitől a szegény ember leginkább retteg manapság, maga egy betegség és a vele együtt járó kivizsgálás. És akkor még nem szóltam arról, mi van akkor, ha ki is derül valami betegsége…

A teljes cikk az Ápolónő blogon olvasható!