nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egészség
“Doktor úr, meg fogok halni?” – Amikor az orvos őszintén válaszol

“Doktor úr, meg fogok halni?” – Amikor az orvos őszintén válaszol

Egy New York-i mentőorvos sokáig kikerülte ezt a kérdést, aztán eldöntötte, hogy változtat ezen. A haldoklók reakciója az őszinte válaszra ledöbbentette, és onnantól kezdve nem füllentett, nem szépített senkinek. Matthew O'Reilly TED előadását több mint 1 millióan látták alig néhány hét alatt. Lefordítottuk, hogy magyarul is elérhető legyen.
Bakóczy Szilvia
Bakóczy Szilvia
f Ajánlom

“Az eddigi pályafutásom során számtalanszor találkoztam haldokló emberekkel, akikért már semmit nem tehettem. A dilemmám minden egyes esetben a következő volt: őszinte legyek, vagy hazudjak nekik, ami talán némi vigaszt jelenthet? Nagyon sokáig hazugsággal oldottam meg ezt a helyzetet, mert féltem. Féltem, hogy ha megmondom nekik az igazat, akkor rettegés közepette fognak elmenni, mert kapaszkodni fognak az életük utolsó pillanataiba. Aztán történt egy eset, ami mindent megváltoztatott. 

Öt évvel ezelőtt egy motorbaleset sérültjéhez hívtak. A sofőr kritikus állapotba került, nyilvánvaló volt, hogy nem lehet megmenteni. És ekkor (ahogy annyi más esetben is), belenézett a szemembe, és feltette a kérdést:

“Doktor úr, meg fogok halni?” Úgy döntöttem, megmondom neki, hogy vége. Hogy igen, meg fog halni. És azt is, hogy sajnos semmit nem tudok tenni ez ellen. A reakciója teljesen ledöbbentett.

Megnyugodott, az arcán elfogadás tükröződött. Nyomát sem láttam a rettegésnek, amire számítottam. Csak feküdt ott, valamiféle belső békével. Akkor eldöntöttem, hogy nem az a feladatom, hogy a hazugságaimmal vigaszt próbáljak adni a haldoklóknak. Azóta mindig így teszek, és néhány kivételtől eltekintve, mindig ugyanazokkal a reakciókkal találkozom: elfogadással és nyugalommal.

Valójában három tipikus reakció figyelhető meg, ezek közül az első engem mindig lesokkol. Ez – vallástól és kultúrától függetlenül – a megbocsátás iránti igény.

Mindegy, hogy bűn vagy megbánás áll a hátterében, a bűntudat mindenkinél megjelenik.

Egyszer egy idősebb úrhoz hívtak. Súlyos szívrohama volt. Ahogy készítettem elő az eszközöket, és elkezdtem neki őszintén beszélni a helyzet súlyosságáról, már láttam rajta, hogy mindent tud a hangszínemből, testbeszédemből. Miután ráhelyeztem a defibrillátort a mellkasára, a szemembe nézett, és azt mondta: »Bárcsak több időt töltöttem volna a gyerekeimmel és az unokáimmal ahelyett, hogy önző módon gazdálkodtam az időmmel!« Karnyújtásnyira volt tőle a halál, és a megbocsátás volt az egyetlen dolog, amire vágyott.

A másik tipikus reakció annak az igénye, hogy emlékezzenek ránk.

A haldoklóknak muszáj érezniük, hogy továbbélnek, mindegy, hogy az én gondolataimban vagy a szeretteikében. Ez a halhatatlanság igénye, amit tehát szintén majdnem mindig megtapasztalhattam. Rengetegszer tették fel nekem a kérdést: »Fog rám emlékezni?«

Végezetül van egy harmadik reakció a halál előtti utolsó pillanatokban, ami az élet értelmével függ össze. Ez az, ami engem mindig a legmélyebben megérint.

A haldoklók tudni akarják, hogy volt-e értelme az életüknek. Tudni akarják, hogy nem vesztegették-e el az életüket értelmetlenebbnél értelmetlenebb feladatokra. Évekkel ezelőtt történt a következő eset. Kaptam egy telefont. Egy ötvenes évei közepén járó nőhöz hívtak, aki életveszélyesen megsérült egy autóbalesetben. Mire odaértünk, élet-halál között lebegett. Amíg a tűzoltó próbálta kiszabadítani, bemásztam mellé, próbáltam ellátni a sérüléseit. Miközben beszéltem hozzá, egyszer csak megszólalt, és azt mondta: »Annyi mindent elmulasztottam az életemben.« Úgy érezte, nem hagyott nyomot a földön. Ahogy tovább beszéltünk, kiderült, hogy van két örökbe fogadott gyereke, mindketten orvosnak tanulnak. Neki köszönhetően az a két ember lehetőséget kapott arra, amire egyébként talán sosem lett volna esélyük: hogy életeket mentsenek. 45 percig tartott kiszabadítani a kocsiból. Addigra már nem élt.

Én sokáig elhittem, hogy az, amit a mozifilmekben látunk a halál előtti utolsó pillanatokról, mind igaz. A félelem, a rettegés, mind valós érzések. De rájöttem, hogy függetlenül a körülménytől, a halál legtöbbször békével és elfogadással párosul. A legapróbb dolgok, legkisebb pillanatok, mindaz, amit a világhoz hozzátettünk, segít az életünk végén, hogy így érezzünk.”

 Az angol nyelvű beszédet itt nézheted meg! Ha még több érdekes, inspiráló előadásra volnál kíváncsi, kövesd őket a Facebookon!

Megosztás Facebookon