Oxigénpalackkal a sebészeten – kalandtúra a magyar kórházakban

Először is érdemes leszögezni, hogy a mostani gyűjtésünk alapja nem a szolgáltatás minősége miatt érzett dühünk, az általunk, név nélkül említett kórházak nagy részében az ellátással semmi gond nincs, csak hát ameddig eljutunk addig, hogy ellássanak…

Az apropót az adta, hogy a János Kórházban nemrégiben zárult le az a vizsgálat, amelyben a betegek ellátásának körülményeit vizsgálták. A város egyik legnagyobb intézményében ugyanis nem ritka, hogy egy kilométert kell sétálgatni a megfelelő osztályig/szárnyig, mindezt úgy, hogy nagyjából semmilyen segítséget nem kapunk az eligazodáshoz. És vérző karral vagy bedagadt lábbal sétálgasson Bear Grylls meg Rambo. A vizsgálat vége egy csokornyi ajánlás lett, amelyben kitértek a portások kommunikációjának javítására, a kórházon belüli betegszállítás problémájának megoldására, valamint a különböző szárnyakban található osztályok kitáblázására, és János csak egy sok kórház közül…

Kisasszony, a halottakkal kapcsolatos ügyintézésnél balra…

„12 hetes terhes voltam, amikor először mentem az általam kiválasztott kórház szülészetére. Mivel az intézmény több épületből állt, így egyértelműen meg kellett kérdeznem a portán a helyes irányt. Az egyébként végtelenül segítőkész portás el is igazított. „Kisasszony, kimegy az ajtón, aztán meglátja a halottakkal kapcsolatos ügyintézés táblát, aztán ott balra.” Mi van? Biztos rosszul hallottam. De nem, a tábla a mai napig ott áll eligazodási pontként. Elsőre talán bizarr, meg az ember egy babával a hasában egyébként is parázik mindenen, de aztán megszoktam. Sőt annyira, hogy múltkor már a férjemet én is a helyi »zsargon« alapján igazítottam el, és persze sokkot kapott. Nem is értem…”

Értsék meg, nem tripperem, kiütésem van!

„Bőr- és nemibeteg-gondozó: értem én, hogy két szükségszerűen összefonódó műfaj ez, ennek ellenére roppant kellemetlen helyzetbe hozza ez az embert. Pont ezt éreztem akkor is, amikor az egész testemet kiverte egy kellemetlen bőrbetegség, amivel a legközelebbi kórház bőrgyógyászatára szaladtam – pontosabban a kórház bőr- és nemibeteg-gondozó osztályára. És bár hiába nem keveredtem felelőtlen szexuális kalandokba, és nem szedtem össze semmiféle nemi nyavalyát, hiszi a piszi, a váróteremben mindenki úgy nézett rám (és persze egymásra), mint akinek a testi örömszerzés a pénzkereseti forrása.”

Az onkológián túl…

„Egy szavam sem lehet a terhesgondozás menetére, minden flottul megy, egyetlen dolgot kivéve: a kötelező vizsgálatokhoz az onkológián keresztül vezet az út. Az embernek lelkiismeret-furdalása lesz, hogy ameddig ő boldogan rohan a terheléses cukorvizsgálatra, mások kemoterápiára vagy a kontrolleredményekre várnak… Ráadásul kivétel nélkül mindig mindenki mosolyog, szívszorító, az biztos…”

Nem kell lift, a kórház edzőterem

„Általános tapasztalat, hogy a legtöbb kórházban vagy nagyon lassú, vagy nincs is lift. A betegek pedig úgy sétálnak fel az adott osztályra, mintha legalább a Himaláját másznák meg oxigénpalack nélkül. Mi ebben a ráció? Aki felér, azt gyógyítják, aki nem, az meg már túl beteg volt? Azért lássuk be, hogy hasi műtét után 1 héttel 15 percet várni a liftre nem menő. Sőt 10 perces fájásokkal sem szeret az ember 3 emeletet lépcsőzni…”

20 perc bolyongás…

„Maga a kórház modern és kellemes környezet, a szülészet is maga a béke szigete. Az viszont érthetetlen, hogy miért kell irgalmatlanul sokat gyalogolni, mire eljutunk a megfelelő emeletre. És nem is volt egyértelmű elsőre, hogy hol, melyik épületszárnyban van. Keresztül az egész földszinten, lift leghátul, folyton foglalt, rengeteget kellett várni, majd fel a 3. emeletre, és ott ismét rengeteg gyaloglás. Ha bármilyen vizsgálatot kellett végezni, a helyzet még rosszabb lett. A 7. hónapban egy vérzés miatt, fájdalmak közepette, S. O. S. kellett bemennem. Csúcsidőben érkeztünk hétköznap délután. Azt hittem, sosem  érek fel, azt az élményt nem kívánom senkinek. Amikor pedig vizsgálatra küldtek, a patológia mellett kellett várnom; akkor eldöntöttem, hogy a következő gyerekemet biztosan nem itt szülöm.”

Nem tehetek róla, ha nekem összejött…

„Nagy pocakkal az orvosom sürgős vérvételre küldött. Mivel az eredményekre még aznap szüksége volt, megkért, hogy menjek el az egyik legismertebb meddőségi központba, ahol ő korábban dolgozott, mert ott azonnali eredményeket tudtak adni. A várandós hónapok egyik legszomorúbb eseményét éltem át. Ültem sokadmagammal a várakozótérrel szorosan összeépült recepción reggel, ment a tévé, velem szemben párok, meggyötört arccal, reménytelenség és fáradtság a szemekben. Úgy éreztem magam, mint egy áruló. Szégyelltem magam a nagy hasammal, nehéz volt elviselni az elkapott fürkésző, lopott pillantásokat, amik mögött ott rejlett: »neki bezzeg összejött«. Nem tehettek róla, természetes emberi reakció, mégis egy idő után megkértem az asszisztenst, és inkább álldogáltam távolabb a folyosón. Rossz érzéssel töltött el az is, hogy mivel a recepcióspult szinte belelógott a váróba, és az intimitásra nem sokat figyeltek, mindenki mindig hallotta, hogy éppen ki mire jött. Meddőségi kivizsgálás, petevezeték-átjárhatósági vizsgálat, spermavizsgálat, inszemináció. Tudtam, hogy rengeteg szenvedésen mennek át ezek a párok, küzdelmeken, kezeléseken, reményteli és reménytelen próbálkozásokon. De ez mindenkinek a legintimebb ügye, miért kell ezt mindenkinek hallani? Folyamatosan azt éreztem, hogy nagy részüknek nem is kéne ott ülniük, de bekerültek egy spirálba, ahol meddőnek nyilvánították őket, és elkezdődtek a küzdelmek.”