“Elsősorban nő vagyok, és csak másodsorban fogyatékos”

Vakok közt is létezik „szerelem első látásra”

A 29 éves Kovács Judit születésétől fogva látássérült. Ikertestvérével koraszülöttként került inkubátorba, így veszítette el a látását. Jelenleg a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségében dolgozik, és a Vakok világa című folyóirat szerkesztője.

„Nagyon távolságtartó vagyok, nem keresem az érintést, bár tudom, sokan azt gondolnák. Elutasítom, ha azt kéri valaki, hogy »nézzem«, vagyis tapintsam meg az arcát. Úgy érzem, ez nekem is és a másik félnek is sértő volna. Elképzelem, hogyan nézhet ki más, de nem tudok igazán képet alkotni róla. Magamról sincs ilyen benyomásom, mások véleménye ebből a szempontból sokat segít. Általában sportosan öltözöm, de ha csinos szeretnék lenni, akkor például magassarkút veszek fel, elegánsabb nadrágot, esetleg szoknyát.

Néha előfordul, hogy kisminkeltetem magam. Mások szerint jól áll a zöld, a világos színek, hanyagolom is a harsány dolgokat, így a darabok párosítása sem probléma. Párom általában megnézi, mi van rajtam, de a mi esetünkben nem ez a lényeg, hanem a kisugárzás, hiszen ő is vak. Négy éve találkoztunk, mi vagyunk rá a bizonyíték, hogy vakok közt is létezik »szerelem első látásra«. Zoliban megfogott a kisugárzása, a modora, tetszett, hogy sportos az alkata, és hogy rasztahajat viselt. Szeretek a közelében lenni, érezni az illatát, nőként »gondoskodnom« róla pedig természetes dolog. Ő is mindent megtesz értem. Nekem ő lelki társam, jó pasi, aki mellett nőnek érzem magam. 

„Látás hiányában a szaglásra, hallásra, tapintásra hagyatkozom”

Önállóan élünk, járunk színházba, étterembe, akár kirándulni, de külön programokat is csinálunk. Sok mindenben egymás ellentétei vagyunk, de sok a közös is bennünk, kiegészítjük egymást. Szerintem a személyiség a legfontosabb, ha ezt két ember összhangba tudja hozni, és mellette sokat, őszintén beszélgetnek egymással, akkor harmonikusan működik a kapcsolat. Mi is, mint mások, háztartást vezetünk, a teendőket igyekszünk a lehetőségekhez képest egyedül megoldani. Vakon is lehet önállóan élni: látás hiányában a szaglásra, hallásra, tapintásra hagyatkozom, főzésnél például hallom, hogy forr a víz, és érzem a rántás szagát. Ugyanakkor nem szégyen segítséget kérni mindahhoz, amihez pótolhatatlan a szem.

Elsősorban a másik hangjából, mondataiból, szóhasználatából derül ki számomra, hogy ki szimpatikus és ki nem. Sajnos a szemkontaktus hiányzik, de a hang, az ápoltság, a másik illata sokat elárul. Számomra a legfontosabb az emberi megérzés, fogalmazzunk úgy, hogy az ösztönök.

Sok látássérült azt mondja, hogy a közlekedésben nem segítenek nekik, de nekem szerencsére jók a tapasztalataim. Fontos a bizalom a mi részünkről, ami persze nagy kiszolgáltatottságot is jelent. Vásárlásnál többnyire az üzlet munkatársai kalauzolnak, ha van rá idejük, akkor az árakat is felolvassák. Érdemes olyan helyre járni, ahol már megismertek. Fontos a bizalom a mi részünkről, ami persze nagy kiszolgáltatottságot is jelent. Ilyen bizalmi kérdés például a pénz használata is, mivel a papírpénzeket sajnos nem tudjuk megkülönböztetni egymástól.

Nem tudom, mit veszítettem, jól érzem magam így, és bár nem cserélnék egy látóval, azért kipróbálnám, hogy milyen lehet látni. Szívesen számolgatnám a csillagokat és nézném meg az eget. És a szivárványt, mert azt mondják, hogy nagyon szép.”

„Ha járnék, biztosan viselnék magas sarkút”

Tábiné Hídvégi Csilla (43) gerincsérüléssel született, kinézetre egészséges kisbaba volt, jól mozgott. Ötéves korában derült ki, hogy gerincvelőjében egy jóindulatú daganat, valószínűleg egy ki nem fejlődött ikertestvér van, ezért meg kell műteni. Bár szülei minden követ megmozgattak, deréktól lefelé megbénult, és ma kerekes székesként él. Sorstársainak a Mozgássérültek Budapesti Egyesületének munkatársaként nyújt tanácsadást, érdekképviseletet.

Marci és Gergő is segít a házimunkában

„Inkább fényképek formájában vannak emlékeim a műtét előttről: fogom anyu és apu kezét, körbe-körbebiciklizek a belvárosi ház belső udvarán… Mozgássérültekkel jártam iskolába, ezért nem kellett gyerekként szégyenkeznem. Gimnáziumban már kollégista lettem és kinyílt előttem a világ. Négyen voltunk egy szobában lányok, már hetedik-nyolcadikban előkerült a szemceruza és a csinosabb ruhák, úgyhogy nagyobb kamaszként nagyon élveztük az egészet, ezerrel udvaroltak a fiúk, úgymond válogatni is lehetett. Tizenöt évesen ismertem meg a férjemet, aki az intézményben cipésznek tanult. Moziba jártunk, sétálni a Margitszigetre, fogaskerekűzni. Vele metróztam először, így már nem féltem a mozgólépcsőn. Néha egészen a Keletiig elmentünk, csak hogy ihassunk ott forró csokit két forintért. Nem szőke és kék szemű, aki fehér lovon érkezett és milliói vannak, de szépen lassan egymásba szerettünk. Nem kapkodtunk, csak ’90-ben házasodtunk össze, Marci fiunk tizenöt, Gergő tizenkét és fél éves. Megosztjuk a házimunkát, a gyerekek is kiveszik a részüket belőle, de ha kell, én az ablakot is megpucolom.
Egyedül fürdök, egyedül öltözöm, nem én vagyok az egyedüli csodabogár, aki ezt megoldja. Csak kellenek eszközök, például a kádnál egy kis szék, a vécénél egy kapaszkodó.

Amint lehetett, rögtön megtanultam vezetni, egy automata váltós Trabant volt az első autóm. Ez sokat segít, egyedül is bárhova el tudok jutni. Nem foglalkozom azzal, hogy mit nem lehet megoldani, inkább keresem a megoldást. Volt már, hogy a szülői értekezletet az ebédlőben tartották, hogy én is be tudjak jutni… Inkább az lenne rossz, ha a férjem, aki bottal közlekedik, azt mondaná, hogy feküdjek le, pihenjek, és majd ő elmegy helyettem.

Deréktól lefelé béna vagyok: belső görcsöket érzek, de külső érzékelésem nincs. A szülési fájdalmakat például megéltem, de figyelnem kell, hogy ne menjek a forró radiátor mellé, mert a lábam nem érezné, hogy megég.

Nem gondolom magam gyönyörűnek, de ügyelek a frizurámra, sminkemre, szeretem az ékszert és a szép ruhákat, és nem azért, mert kompenzálok. Ha járnék, akkor biztosan viselnék magassarkút és miniszoknyát. Szeretek nőies lenni és nőnek érezni magam.

A szexualitásra is ugyanúgy van igényünk, mint bárki másnak. Ha valaki szerelemből ölel, akkor ugyanolyan érzéseink lesznek. Nem ismeretlen számunkra az orgazmus, csak a testünk más területén éljük meg, a testrészek átvesznek egymástól bizonyos szerepeket. A gyerekek császármetszéssel születtek, hiszen a természetes szüléshez megfelelő izommozgások kellenek. 12 éven át próbálkoztunk, már az örökbefogadást is feladtuk, mire teherbe estem, és már látom, mindkét fiam rettenetesen hiányozna ebből a világból, ha nem lennének. Nem kesergek, hogy nem tudok a homokban futni vagy a tenger mélyére merülni. Jól érzem magam a bőrömben és boldog ember vagyok.”