Élet a rák után

“Jó itt lenni”
Zsigovits Gabriella (54)

Mellrák hónalji áttéttel: ezzel a diagnózissal kellett szembesülnie Gabriellának hat évvel ezelőtt. Szendvicsterápiás módszerrel kezelték: azsugorítás érdekében először kemoterápiát kapott, de a megtartó műtét ellenére mellét nem tudták megmenteni, el kellett távolítani.

„Rendkívül jó orvosaim voltak, nagyon hálás vagyok nekik. A diagnózist követően megkérdeztem, mit jósolnak. Egyikük azt mondta, felejtsük el a statisztikát: ha én minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyógyuljak, ő mindent megad, ami segít ebben. Tudtam, hogy két út van előttem. Ha azon indulok el, amelyen életben akarok maradni, akkor életben is maradok. Ha a másikon, akkor nem. Rettenetes nagy elszánással álltam neki a gyógyulásnak. Az operációt kemo- és sugárterápia követte.

Az akut kezelési fázisban egyik dolog követi a másikat, sodornak magukkal az események. A nehezebb része a sugárterápia utáni várakozás volt és a műtétek között eltelt idő. Az első operációnak azzal a reménnyel indultunk neki, hogy végleges megoldást ad, de sokkal több volt az áttét, mint amire számítani lehetett. Meginogtam… nem értettem, hiszen mindent megtettem a gyógyulásért, sok segítőt is felkerestem. Egyikük azt mondta: a kezelések a szeretetet és az elfogadást jelentik. Az orvos segíteni szeretne, a kezelést ezzel a szeretettel adja, ezt szeretni kell és elfogadni. Furcsa a rák kapcsán ezt a két szót használni, de én a betegséget tanulási folyamatként éltem meg (talán mert eredetileg tanár vagyok): meg kell találnom azokat a pontokat, ahol rosszul közvetítettem a szeretet, és ezáltal rosszul kaptam vissza. Az, hogy rákos vagyok, figyelmeztetés. Figyelni kell magunkat, a jelzéseket és változtatni, ha arra van szükség. Azóta gyógyszert szedek és félévente járok kontrollra.

Amire a betegség elsősorban megtanított, az az élet szeretete. Az életemé. Hogy jó itt lenni. Ma már a gyerekeim elengedése miatti fájdalom helyett fontosabb az ő boldogságuk miatti örömöm. A férjemmel a betegségem előtt néhány hónappal váltunk el, 25 év házasság után. Sokáig őt tettem felelőssé. Már látom, hogy én is az voltam és inkább megváltam az áldozat szerepétől. Ugyanazon a munkahelyen dolgozom, mint a betegségem előtt. Persze vannak dolgok, amik bosszantanak, hogyne lennének, de ezek már nem okoznak stresszt, meg tudom találni a nyugalmamat. Új párkapcsolatom nincs azóta, de az utóbbi időben már úgy érzem, hogy még ez is “benne van” az életemben. Nem szakít fel sebeket bennem, ha erről beszélek. Inkább fontosnak tartom, mert talán segíthet másoknak, ha látják, milyen gondolatok jelentik a kiutat.”

“Túl kellett élni“
Oszlánszki Valéria (53)

Valéria 2004 decemberében tapintott ki egy göböt a mellében. Bizakodó volt, de minden eshetőség megfordult a fejében a januári vizsgálatig. A műtétet követő kezelések évekig tartottak, a velük járó fizikai megpróbáltatás volt számára az egyik legnagyobb lelki teher.  

„A vizsgálatra egy barátnőm kísért el. Emlékszem, úgy letaglózott a diagnózis, mintha kívülálló lennék: ő sírt az én vállamon. Aztán minden felgyorsult, valóságossá vált. A várakozás öli meg leginkább az embert, szerencsére egy hét múlva már műtöttek. Kemoterápián az ember iszonyú mocsokul tudja magát érezni: a szervezet tiltakozik, minden fáj, sehogy sem jó, hányni kell. Az első után úgy voltam vele, inkább feladom, ezt nem lehet túlélni. Volt, hogy a hőmérsékletem lement 34,2-re, az erek a karomon most is cérnavékonyak. Kihullott a szempillám, a szemöldököm, a hajam pedig csomókban… Talán ez volt az első, ami lelkileg igazán megviselt. A lárvaszerű arcom, a teljes kiszolgáltatottság látványa. Egy reggel tele volt a párna a hajammal. Akkor elszántam magam és sírva letoltam inkább a fejemről a maradékot is. A kemoterápiát kiegészítő injekciókat a lányom adta be reggelente, szegény drágámmal már utáltuk egymást ébredéskor. Az utolsó alkalommal egymás nyakába borulva sírtunk. Ezután a sugárterápia következett. Itt bejelölik a testen a célterületet és a sugár szétégeti a sejteket. Belül és kívül is, naponta. Hál’ istennek egyszer elromlott a gép, volt egy kis szünet… csak feküdtem otthon, égésektől hólyagos bőrrel. A kezelések utolsó részében hormoninjekcióval állították le a menstruációm. Az utolsót fél éve kaptam meg.

Igyekeztem mindig olyan emberekkel egy szobába kerülni, akik nem adták fel, nem keseredtek meg. Barátságok, vagy inkább szövetségek alakultak ki. Amikor egy társunkról nem hallottunk többet, vagy azt hallottuk, újra beteg lett, az nagyon megviselt mindenkit. Egy ilyen küzdelem után egyszerűen megérdemli az ember, hogy ne kelljen mindezt újra átélnie! Ma is szorongok, amikor kontrollra megyek, hogy úristen, remélem, nem találnak bennem semmit. Sokszor éreztem, hogy feladom, de a gyerekek miatt nem lehetett, túl kellett élni. Lányom már egyetemre járt, kisfiam ötéves volt, amikor megtudta, anya beteg. Azelőtt kiegyensúlyozott, vidám volt. Ma aggódik és rágni kezdte a körmét. Olyankor sírtam ki magam, ha egyedül voltam, hogy mire hazajön a család, mosolygós anyuka várja őket.

Megszenvedtem az egészet, de kaptam valami pozitívat is. A testvéreimet, akikkel korábban sokkal kevesebb időnk volt egymásra. Sok dolognak már nincs jelentősége. Nem futok udvariassági köröket, erre nincs idő. Arra kell, ami fontos. Mindenkinek van valakije, aki miatt végig kell csinálni, aki ugyanúgy megszenvedi a betegséget, főleg a tehetetlenség miatt. Nekem a gyerekek voltak a stabil kapaszkodóim. Hogy szükségük van rám, és ki kell hogy tartsak!”

“Próbáltam megtalálni az okokat”
Ferencz Anikó (51)

Anikó negatív mammográfiája után néhány hónappal talált csomót a mellében: rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Először erős kemoterápián vett részt. Mivel az nem használt, műtétre utalták, majd újabb kemoterápia és ötven sugárkezelés következett. A hormonok szedését saját felelősségére öt hónap után abbahagyta. Ma azt mondja, nem bánta meg.

„A történtek már felülíródtak élményekkel. Nincs jelentőségük, csak annak, hogy megtörténtek. A betegség hatására próbáltam összekötni a történteket, mint gyöngyből láncot fűzni, megtalálni az okokat. Aztán inkább nem visszafelé nézegettem, hanem előre. Fogalmam sem volt, ki vagyok, hova haladok, bár sokszor remekül éreztem magam. Nagy rugalmasságot enged a végletek közti csúszkálás, de sok energiát vesz el. Minek? Hülyeség. De így működöm.

Azt gondolom, magamnak csináltam a bajt. Nem szántam elég figyelmet magamra. Hagytam magam úgy elkeseredni, hogy a magammal és életemmel való elégedetlenség átvegye fölöttem a hatalmat. Tudtam, hogy gond lesz, de nem érdekelt, elfáradtam. Nem láttam megoldást párkapcsolati, családi, egzisztenciális gondjaimban. Számomra a betegség híre nem volt rettenetes: tudtam, mi következik. Persze amikor megijesztettek, dőlni kezdett a világképem. Erősen hiszek a természetgyógyászatban, a saját gyógyító erőnkben, mégsem mertem ezt vállalni, hanem ültem, hagytam, hogy “belém menjen” a kemoterápia. Meghasonultam. Féltem és csalódtam magamban, hogy ez történt velem. Nem tudom, hogy azóta megbocsátottam-e magamnak. Talán igen. Remélem.

Nagyon stabil felismerésekkel járt a betegség. Elsősorban azzal, hogy gyakorolni kell magunkat képviselni. Nem kiabálni, de kiállni magunkért. Az orvosok csak haladnak előre, végzik a kötelező elemeket, reagálnak rád, mint egy munkadarabra a sok közül. És csak metélnek: a műtétnél nemcsak a mellemet operálták le, hanem 18 ép nyirokcsomót is kimetszettek. Amikor karaténban feküdtem, meglátogatott az unokatestvérem, hozott magával egy üveg bort. Az orvos meglátott, rám szólt, én pedig azt mondtam, itt fekszem bezárva, szükségem van ennyi életigenlésre. De az is közrejátszott talán, hogy nem akart senki rám figyelni.

Már kemo közben életmódtáborba mentem és a jövőben én is szeretnék klubokat szervezni.  Olyan kézműves-foglalkozásokat, különösen betegeknek, ahol úgy beszélgetünk, hogy közben mechanikus munkát végez a kéz, például agyagot formál. De játszanánk pszichológiai társasjátékot is – ezt már el is kezdtem -, a kártyák kérdései pozitivitásra, az élet örömeire hívják fel a figyelmet. Visszavisznek abba a tudatállapotba, amikor még mertünk álmodozni. Fontos álmodozni, tervezni. Felszabadítani kreativitásunkat. Mert ha már van terved, akkor élni fogsz. Mindenkiben kódolva van a túlélés, csak nem hisszük el, pedig velünk van a kis fekete dobozunk – tele a saját megoldásainkkal.”