Méheltávolítás helyett embolizáció

Gyógyulástörténet-sorozatunkban olyan emberek szólalnak meg, akiknek sikerült kilábalniuk egy kilátástalan helyzetből, egy súlyos betegségből, egy tarthatatlan egészségügyi helyzetből. Történeteink az élet sokszor váratlan fordulópontjairól és a gyógyulásban való hitről, erőről szólnak…. Ha Te is megosztanád gyógyulásod történetét, hogy mások is erőt meríthessenek tapasztalataidból, ide várjuk leveled. Írj nekünk!

Állok a folyosón, a műtő előtt, és arra gondolok: VÉGRE, megoldódik a problémám, már csak néhány óra és túl leszek a beavatkozáson! Elegem van ebből az egészből, így nem lehet tovább élni!

Az előzmények

Hat évvel ezelőtt nem is gondoltam volna, hogy ekkora gondokat fog okozni a mióma. Akkoriban egy ultrahangvizsgálat alkalmával az orvos megkérdezte: ugye tudja, hogy van egy miómája? Természetesen nem is sejtettem, tüneteket nem okozott, a nőgyógyászom sem említette. Nem foglalkoztam a dologgal, a családomnak sem mondtam el, bár annyit azért megtettem, hogy kontrollvizsgálatokra jártam. Az egyik ilyen alkalommal az orvos említette a miómaembolizácó lehetőségét, de nem érdeklődtem különösebben, mivel mindent rendben lévőnek éreztem. Azonban a daganat szépen lassan növekedni kezdett, és kiderült: már több is van. Eljött az idő, amikor már panaszok is jelentkeztek. Először csak a vérzésem lett erősebb és fájdalmasabb, majd egyre sűrűbben volt vizelési ingerem. Elkezdtem utánanézni a lehetőségeimnek. Beszéltem a nőgyógyászommal, aki konzervatív műtétet javasolt. Ez a méh csonkolásával vagy teljes eltávolításával járt volna. Kétségbeestem.

Az egészségügyben dolgozom, tudom, hogy bizonyos beavatkozások elkerülhetetlenek, na de EZ??? Még ha felnőtt gyerekem is van, és nem terveztem már babát, akkor is: nő vagyok… nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben számítani fog, de bizony nem akartam megválni a méhemtől! Ha pedig a józan eszemre hallgattam: miért kell feltétlenül egy nagy műtétnek alávetnem magam? Talán van más megoldás is! Természetesen most már a családomat is be kellett avatnom: a férjem és a fiam nagyon aggódtak. Hiába mondtam nekik: ez nem rosszindulatú daganat, az egyre súlyosbodó tüneteket ők is észlelték, és féltettek a műtéttől is. Gondolkodási időt kértem az orvostól és alaposan utánajártam az embolizációs beavatkozás lehetőségeinek. Amit erről sikerült megtudnom, csupa pozitívum: egyszerű, gyors, komplikációmentes. Úgy döntöttem, hogy mindenképpen megpróbálom: Ha nem sikerül – gondoltam –, még mindig itt a nagyműtét lehetősége.

Felvettem a kapcsolatot a radiológiai klinikán dr. Bérczi Viktorral, aki a műtétet megelőzően MR-vizsgálatot kért. Gyorsan elkészült, és el is vittem neki a CD-t. Nagy izgalommal vártam a véleményét, és reméltem, hogy vállalja a műtétet. Annyit mondott: igen, lehet embolizálni, majd jelentkezik.
Próbáltam türelmes lenni, de keservesen vánszorgó, gyötrelmes heteknek néztem elébe. A panaszaim minden nappal súlyosabbá váltak. Az utolsó hetekben már folyamatosan vizelési ingerem volt, a legapróbb fizikai megterheléstől vérezni kezdtem vagy a vizeletem csöpögött el. Elég volt, ha leguggoltam, megemeltem egy kisebb bevásárlószatyrot vagy felmentem egy emeletet a lépcsőn gyalog. A legkisebb erőkifejtéstől vagy egyszerűen az üléstől is állandó alhasi fájdalmak kínoztak. Mire végre behívtak a klinikára, már elviselhetetlennek éreztem a helyzetemet.

A műtét napja

Itt állok a kórház folyosóján, a műtétre várva. Fiam mindenféle bolondságokkal próbálja elterelni a figyelmemet. Jókat nevetünk, kicsit kellemetlen is: csak kettőnknek van jó kedve. Végre behívnak. Meztelenre vetkőzöm, és máris a műtőasztalon vagyok. Enyhe kábításban végzik a beavatkozást. Bekötik az infúziót, a combhajlatban felvágnak egy eret, és bevezetnek egy katétert. A monitoron az orvossal együtt követni tudom az eseményeket, ez külön tetszik. Látom, ahogy az érfestéshez befecskendezik a kontrasztanyagot, majd amikor már jól látják a műtéti területet, az ereket elzáró anyagot is bejuttatják. Jó a hangulat a műtőben is: viccelődünk, beszélgetünk, ennek nagyon örülök! Néha arra gondolok, hogy ha nagyon kacarászom, talán nehezebben találják majd el azt az eret. De ez így sokkal jobb, mint ha nagyon komolyak lennénk. A műtétből csak annyit érzek, mint ha nagyon enyhe menstruációs görcsöm lenne. Észre sem veszem, hogy vagy két órán keresztül bent vagyok. Felteszik a combtőre a szorítókötést, és készen vagyunk!

Fiam a műtő ajtajában vár, elkísér a kórterembe, és minden idegszálával figyel, vigyáz rám. Nagyon hálás vagyok neki. Tudom, hogy ki nem állhatja a kórházat, ez óriási erőfeszítés tőle. Azt mondja: hogy is ne lenne mellettem, amikor már ezer hasonló helyzetben tettem meg ezt én is érte! Jólesik a jelenléte, mégis elküldöm. Már várom a műtét utáni fájdalmakat, hányingerem is van. De a fájdalmak nem jelentkeznek: infúziót kapok, amibe fájdalomcsillapítót tesznek. Férjem meglátogat, nagyon kábult vagyok, nem sok figyelmet tudok szentelni neki. Látom az arcán az aggodalmat, próbálom megnyugtatni, nem sok sikerrel. Az éjszaka nem könnyű: nem szabad megfordulnom, és ezt rosszul viselem. Viszont az infúzió még mindig hat, nincs fájdalmam. Másnap reggel leveszik a szorítókötést – óriási megkönnyebbülés: felkelhetek, végre kimehetek a mosdóba!

Újra otthon

Zárójelentéssel a kezemben, férjemmel az oldalamon elindulunk haza. Otthon még a széltől is óvnak, de nem bánom: nagyon fáradt és gyönge vagyok. Fájdalmaim vannak – na nem elviselhetetlenül, csak amolyan erősebb menstruációs görcs. Ahogy múlnak a napok, enyhülnek a görcsök, a műtét okozta vérzés is alábbhagy. Időnként úgy érzem, éppen most húzódnak össze bennem a miómák. Furcsa dolog: sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen felismerhető ez az érzés. Három hét múlva, amikor a műtét következményeit már nem érzem, egyértelművé válik, hogy érdemes volt végigcsinálni! Négy hét elteltével megyek ultrahangvizsgálatra: a lelet alapján már most csökkentek a miómák 1-1 cm-rel! Egyértelműen érzékelhető: a miómák olyan hamar változtatják méretüket, hogy a legerősebb tüneteim már három hét után valóban enyhülnek. Fájdalmaim már nincsenek, kevesebbet vérzek és a mosdóba is ritkábban járok. Az idő előrehaladtával ahogy jöttek, teljesen elmúlnak a tünetek. Három hónappal a műtét után pedig már egyáltalán nincsenek tüneteim.

A féléves MR-kontroll megállapította: a miómák mérete jelentősen csökkent, sőt a kisebbek teljesen el is múltak, már nem láthatók. De ami ennél sokkal fontosabb: az életem a régi kerékvágásban folyik tovább, mintha sosem történt volna meg ez az egész rémálom.