Gyógyulástörténet: “Martina! Meggyógyulunk!”

Gyógyulástörténet-sorozatunkban olyan emberek szólalnak meg, akiknek sikerült kilábalniuk egy kilátástalan helyzetből, egy súlyos betegségből, egy tarthatatlan egészségügyi helyzetből. Történeteink az élet sokszor váratlan fordulópontjairól és a gyógyulásban való hitről, erőről és szólnak…. Ha Te is megosztanád gyógyulásod történetét, hogy mások is erőt meríthessenek tapasztalataidból, ide várjuk leveled. Írj nekünk!

A történet 2004-ben kezdődött. Kislányomat több vizsgálatnak vetették alá, melyek során a-típusos tüdőgyulladást, vakbélgyulladást, különféle vírusfertőzéseket diagnosztizáltak. Az orvosok szerint semmi komoly. Kapott gyógyszereket: zsákszámra szedte az antibiotikumokat, lázcsillapítókat, görcsoldókat, különböző köhögésre való gyógyszerekkel.

“Ennek a gyereknek az égvilágon semmi baja!”

Egy alkalommal az egyik orvos, aki megvizsgálta, csak annyit kért a lányomtól: Martina, ugorj egyet! És ő ugrott… A doktornő rögtön felállította a diagnózist: ennek a gyereknek az égvilágon semmi baja, mehet oviba – és kaptunk papírt, hogy a lányom egészséges. (Ezt a papírt évekig őriztem.) Martina azonban hétfőre megint csillapíthatatlan lázzal feküdt, már alig bírt menni. Az orvosok ismét megnyugtattak, hogy semmi komoly, ezt három vírus okozhatja, és beutalót kaptunk vérvételre. Bár a doktor szerint semmi az egész: leveszik a vért, megmondják milyen vírus és kész. Valamiért mégis nagyon rossz érzésem volt: összepakoltam pizsamát, törölközőt, papucsot, és mentünk.

Bejött a megérzés: komoly volt a baj

Az ambulancián Orsi doktornéni várta Martinát. Megvizsgálta, majd közölte, hogy sajnos komolynak tűnik a probléma, és felküldött minket a gyerekosztályra. Ott vér vettek, aminek az eredményét két óra múlva közölték is: Martinának leukémiája van. Az orvos rögtön hozzátette, hogy van segítség, remek szakember van a gyermekonkológián. Martina kapott egy szobát, több hónapra beköltöztünk a kórházba. A családunk három részre szakadt. Én a kislányommal voltam a kórházban, az apa dolgozott, a kistesó, aki ekkor mindössze 1,5 éves volt, mindig azzal, aki nem dolgozott: mama, nagynénik, dédimamák, mama testvérei. Hol itt aludt, hol ott.

„Martina! Meggyógyulunk!”

Martina számára küzdelmes időszak következett. Mire kórházba került sajnos nagyon rosszak voltak az eredményei. Talán ez volt az utolsó előtti pillanat, de jó helyre sodort minket az élet. A gyógyulás elsősorban Dr. Masát Péter főorvos érdeme. Rögtön kezelésbe vette Martinát, aminek eredményeként a gyógyulás útjára lépett. Dr. Szalók Imre szintén sokat segített a kórházi munkában. Mindig úgy jött be a kórterembe, hogy „Martina! Meggyógyulunk!” Ez erőt adott mindnyájunknak.

A kezdeti időszak nehéz volt. A kislányomnak kihullott a haja, csakúgy, mint a többi gyereknek. Kicsi arca felpuffadt, de ő így is szép volt. A nővérek segítettek minket boldogulni a kórházban. Megismertük Móni nénit, aki különféle játékokkal próbálta Martinát szórakoztatni. Kirakókat hozott, amikkel eltölthette az időt, rajzolt, festett, origamizott, gyöngyöt fűzött, feladatlapokat oldott meg. Ha a jobb kezében volt a kanül, festett a ballal, nem volt akadály. Habzsolta a természetfilmeket. A kedvenc könyvét pont annyi idő alatt meséltem el neki, amennyit egy lumbálás után hanyatt kellett feküdni (négy óra).
Betegtársaink a barátainkká, családtagjainkká váltak. Olyanok lettünk, mint egy nagycsalád. A gyerekek a fehér ajtó mögött olyan csapatot alkottak, hogy nem volt akadály előttük. Úgy csocsóztak négyen, hogy az infúziós állványt középre rakták, és akinek a bal keze volt szabad, azzal játszott, akinek a jobb azzal mozgatta a bábukat, szerdánként pedig együtt várták a bohócdoktorokat.

Martina elszántsága minket is bizakodóvá tett

Az első trauma után próbáltunk megbirkózni a helyzettel. Marcangoltuk magunkat, hogy miért pont a mi lányunk?! Aztán erőt vettünk magunkon, és látva Martina elszántságát felvettük a küzdelmet a betegség ellen. Mindig csak a közvetlen előtte álló dolgot próbáltuk megoldani. Nem idegesítettük a hosszú kezelésekkel, csak a soron következőre készültünk. Először hét hétig volt Martina kórházban. Minden nap vérvétel, aztán kezelések, számtalan lumbálás. Kapott vért, szeretetet. A nővérek is a tőlük telhető legtöbbet tették értünk. Megtanultunk újra nevetni, örülni a mának. Nagyon jól esett a barátok segítsége. Meglátogatta Martinát az óvó nénije is, akit a mai napig nagyon szeret.

Aztán vége lett a hosszú hónapokon át tartó kezelésnek. A vénás gyógyszerekről áttértünk a tablettákra. Már csak villámlátogatni jártunk a kórházba. Kinőtt a haja, már elhagyhatta a maszkot. Néhány napos kezelésre, vagy csak egy vérvételre jártunk be. Újra kinyílt a világ: elmerészkedtünk a boltba, játszótérre, találkozhattunk a rég nem látott barátokkal, már akik megmaradtak. Természetesen voltak olyanok is, aki azt gondolták, hogy Martina fertőz, és nem álltak szóba velünk. Aztán miután minden eredménye jó volt mehetett közösségbe. A kezelések végére már iskolaérett volt a kislányom, de ő az oviba vágyódott vissza. Onnan jött el, a középső csoportból és abba az oviba is ment vissza: szeretettel fogadták, és Martina ment, mintha mi sem történt volna, ott folytatta, ahol két éve abbahagyta, csak a nagycsoportban. Várták a kis barátai.

És jöttek/jönnek a komolyabb kihívások

Aztán jött az iskola, ahol a kórházi időszakot „kamatoztatni” tudta. A kórházban megtanult írni. majd olvasni, számolni, a természetfilmekből megtanulta a különböző állatokat. Nagyon okos, nem is olyan régen környezetversenyt, rajzversenyt és matekversenyt nyert. Egy nagy kívánsága volt: tengerparton szeretett volna kagylót szedni. Ez egy alapítvány segítségével teljesült is. Több rehabilitációs, és élményterápiás táborban volt egyedül is, és a családdal is. Eljutott az igazi Mikuláshoz. volt Zánkán, Hatvanban, Seregélyesen, és Sárospatakon is különböző alapítványok jóvoltából. Különleges élményterápiában is volt része több gyerekkel együtt, amikor zenére festhettek házfalat Zalában.

Most Martina 10 éves, negyedikbe fog menni. A betegségnek nyoma sincs, de orvosilag még nem gyógyult. Tünetmentes, remisszióban van. Kórházba csak vérvételre futunk be. Éli az életét, kamaszodik. Nagyon okos, szorgalmas. Köszönjük mindenkinek, aki segített, hogy ma Martina velünk lehet, és boldog családként élhetünk.