„A magyar nagymamák a legjobbak a világon” – Ilyenek a magyarok amerikai szemmel

A legjobbak a magyar nagymamák a világon! Elég sok osztálytársam nagyiját ismerem, mert itt szokás a nagyszülőknél aludni hétvégén, nyáron pedig ott nyaralni. Mivel nekem nincsenek itt a nagyszüleim, sok barátom elvitt magával a sajátjához, akár egy egész hétvégére. És ezek a nagymamamák mindig úgy fogadtak engem, mintha én is az unokájuk lennék! Nekem is a kedvencemet főzték, kényeztettek, már előre érdeklődtek rólam, hogy mit eszem meg, és mit nem szeretek. Az amerikai nagymamák is nagyon szeretik az unokájukat, de idegen gyerekeket nem szoktak ennyire a szárnyuk alá venni, mint az itteniek.

A legfurcsább, a négerkérdés.

Így lát minket egy kaliforniai: “A magyarok nem kerülgetik a forró kását”

Ezzel mindenki megtalál engem előbb-utóbb, úgyhogy már kidolgozott válaszaim vannak az összes szóba jöhető felvetésre. Komolyan mondom, úgy tűnik, minden magyar kötelességének érzi, hogy mentegesse a Negró cukrot, vagy a Négercsókot. Általában azzal kezdik, hogy ők egyáltalán nem rasszisták, de Magyarországon a feketéket négernek szokás hívni, és ezzel nincs semmi gond, mert a magyarok – szemben az amerikaiakkal ugye – soha nem vetették rabszolgaságba a feketéket.

Azt sem akarják megérteni, hogy miért nem használjuk jelzőként valakire azt, hogy néger, akkor sem, ha fekete a bőre. De segítek, azért nem, mert az érintett emberek nem szeretik, ha így szólítják őket. Ez az egyik oka.

A másik az, hogyha valakiről beszélünk, akkor mondjuk azt róla, hogy magas, vagy zöld pulóverben volt, vagy bármi mást, de ne célozgassunk a bőrszínére, mert nem illik. Ennyi az egész. Egyébként ezt azért is nagyon nehéz egy magyaron áttolnom, mert itt valakiről kijelenteni azt, hogy cigány, az is teljesen normális. Pedig nem kellene, hogy az legyen!

A magyar nagyiknak nincs párja! (Fotó: Révai Sára)

Minden nyáron megyek Amerikába táborozni, illetve a bostoni rokonoknál is szoktam egy ideig nyaralni.

A nyelvet ugyanolyan jól beszélem mindkét országban, de mivel többet vagyok Magyarországon, a szlengem sokkal naprakészebb magyarul, mint angolul. Az aktuális angol szlenget mindig fel kell szednem magamra, amikor megérkezem. Ugyanez igaz a zenére és a filmekre is. Teljesen más zenék és sorozatok menők ott, mint itt. Nem jobbak, vagy rosszabbak, hanem mások.

Kívülről látom Amerikát, és belülről Magyarországot.

A szüleim nem mondhatják el ugyanezt magukról, ők tizenkét év után is idegennek érzik magukat Magyarországon, és igazán pihenni csak Amerikában tudnak. Ennek ellenére fogalmam sincs, hogy hol szeretnék élni. Talán egy harmadik országban, Angliában vagy valahol Skandináviában.

Amikor tavaly voltam táborozni, mindenféle papírt alá kellett írni előtte, hogy miket nem szabad majd a tábor fiú lakóival csinálni. Konkrétan semmit. Lányok nem mehettek a fiúk épületszárnyába, és fordítva sem, tilos volt egymáshoz érni, de ami a legröhejesebb szabály volt, hogy nem maradhattunk soha kettesben egy ellenkező nemű táborozóval, akkor sem, ha a szabadban voltunk. Amikor ezt elolvastam, megfogadtam, hogy ez az utolsó amerikai táborozásom.

Értem, hogy miért nem akarják, hogy bejárjunk egymás szobájába, de mi a franc az, hogy nem maradhatunk kettesben a parkban sem?! Magyarországon ilyen hülyeségekkel nem foglalkoznak. És ez nagyon jó.

Aztán az is elég vicces, hogy aki még nem járt az Államokban, az úgy képzeli, mintha az egy kis európai ország lenne. Hiába magyarázom, hogy az egy kontinens, az államok benne pedig inkább nagyon nagy európai országoknak felelnek meg, egyszerűen nem hajlandóak elképzelni sem.

Viszont azt mindenki tudja, hogy ha valakinek szerelmi bánata van Amerikában, akkor vödörszám eszi a fagylaltot.

Ebből a magyaroknak az következik, hogy az amerikaiak rettenetesen egészségtelenül étkeznek, pedig szerintem jobban esznek már, mint a magyarok. Sokkal több zöldséget és salátát fogyasztanak a tengerentúlon, és annak ellenére, hogy az extrém elhízottak száma tényleg magasabb Amerikában, összességében mégiscsak egészségesebbek. Ez is egy ilyen furcsa sztereotípia, amit nem tudok eloszlatni sajnos.

Ha Magyarország nagyobb ország lenne, akkor nyilván az amerikaiaknak is meglennének a hasonló téves elképzeléseik a magyarokról, de az az igazság, hogy szinte alig van valaki, aki hallott már Magyarországról. Én is inkább csak annyit szoktam mondani, hogy Európában élek, és ez az esetek többségében elég is, nem szükséges további magyarázat.

Jókat szoktam derülni az indián témán is. Azt olyan kis szurkálódásnak kapom, amikor valamiért picit szeretnének belém kötni, vagy rajtam keresztül az Egyesült Államokba. Erre az a válaszom, hogy nagyon csúnya dolog, ami az őshonos emberekkel Amerikában történt, és én elnézést is kérek a magam nevében, mert osztozom a felelősségben. Egyébként a mi családunk apai ágon a második világháború előtt, anyai ágon pedig a háború közepén érkezett az országba, szóval szerencsére nem vettek részt semmilyen szörnyűségben.

Mit szeretek itt a legjobban?

Például azt, hogy mindenhol enni kell, és nem csak béna snackeket, hanem rendes, kétfogásos vacsorát. Ha felmegyek valamelyik osztálytársamhoz, akkor amint beléptem az ajtón, le kell venni a cipőmet, majd szinte azonnal asztalhoz kell ülni, és az anyukája megetet. Nem fogadják el azt a választ, hogy nem vagyok éhes, vagy csak egyszerűen nem kérek. És ha valamit nem szeretek, akkor egészen biztosan van helyette valami más.

Ez a cipőlevétel nekem elég furcsa, mert rendes nagy vendégségekben is szokás levenni a cipőt. Ott áll mindenki csinosan felöltözve, a férfiak nyakkendőben, a nők harisnyában, és mindenki mezítláb van. Egyszer érdemes visszanézni a magyar családi fotókat, azok nagyon viccesek! Áll a család a karácsonyfa előtt ünneplőben és senkin nincs cipő!

Szeretem még, hogy itt az emberek valahogy nemcsak önálló személyek, hanem a családjuk részei. Persze mi is szeretjük a családunkat, összetartunk, de máshogy, mint a magyarok. Ha itt jóban vagyok valakivel, akkor az azt jelenti, hogy jóban leszek a családjával is.

Ha például valakinek gondja van egy osztálytársával, vagy szerelmes, akkor Magyarországon azt az összes rokon tudja. Azt el sem merem képzelni, milyen lehet, amikor valaki ellensége lesz egy magyar. Gondolom, abban a pillanatban szerez magának még húsz ellenséget, akik az eredeti ellenség családtagjai. De szerencsére eddig csak barátaim lettek.

Ami még vicces, de nem magunktól vettük észre, hanem a magyarok hívták rá fel a figyelmünket, hogy utazás közben állandóan esznek. Ezen mi már annyira tudunk nevetni, hogy az szinte illetlenség, de amikor először hallottunk róla, akkor pont egy vonatozás előtt voltunk, és amikor elindult a vonat, tényleg varázsütésre előkerültek a szendvicsek a fél kocsiban. Aki nem evett, az sörözött, vagy csokoládét majszolt. Mintha azzal az energiával menne a vonat, amit az utasok elfogyasztanak. És a legjobb az egészben, hogy ezen maguk a magyarok is nagyon jókat nevetnek, de ragaszkodnak a hagyományhoz.