„Székletet hagytak a vécében, és nem engedték onnan kijönni a lányomat”

„Nem tudom, hogy szerencsének, vagy szerencsétlenségnek tekintsem ezt a betegséget. Szerencse, mert nagyon jól operálható, így felnőtt korára Lilinek is alig látszik majd valami az ajkán. Szerencsétlenség, mert egy műtétsorozat kell az eltüntetéséhez, és egy elsős kislány arcán bizony még nagyon látszik.

„Te csak répát eszel”

Nem ritka, hogy az állami oktatás kudarca miatt lesz valaki magántanuló

Óvodában nem volt semmi problémánk, néha persze beszóltak Lilinek, hogy nyuszi hopp, de az óvó néni mindig nagyon jól kezelte a dolgot, és hamar megszűnt a csúfolódás. Ennyire pedig pont mi is számítottunk, Lilit is felkészítettük előre arra, hogy lesz ilyen, nem kell ezzel foglalkozni, és sokáig működött is a dolog, nem vette különösebben magára.

Az igazi gondok másodikban kezdődtek, amikor egy új kislány jött az osztályba, és már az első napon megtalálta Lilit. Hamar követőkre lelt, és minden szünetben volt valamilyen nyúllal kapcsolatos beszólása. A »te csak répát eszel«-től kezdve a »vérnyúl vagy«-ig minden előfordult.

Amikor a lányom már itthon is sokat panaszkodott, beszéltünk a tanítónővel. Megígérte, hogy elintézi a dolgot az osztállyal, de csodálkozott, mert ő még soha nem vette észre a csúfolódást. Sajnos ez a beszélgetés csak olaj volt a tűzre, elkezdődött az órákon is a szekálás, persze csak ügyesen, ha Lili odanézett, akkor mozgatták az orrukat, mintha nyulak lennének.

Mindig van egy főgonosz

Volt Lilinek egy barátnője, ő rendszeresen kiállt mellette, de amikor már ő is azt mondta nekem, hogy elviselhetetlen, amit a lányommal művelnek az osztálytársai, akkor majdnem megszakadt a szívem.

A második ötletem az volt, hogy bemegyek, és edukációs foglalkozást tartok az ajak- és szájpadhasadékról. Így is lett, készítettem tablókat, vetítettem képeket Lili picikorából, meséltem nekik a műtétről, mindenről, ami eszembe jutott. Ez májusban volt, meg is szűnt a probléma egészen következő szeptemberig.

Addigra a főgonosz kislány teljesen kiművelte magát a nyulakkal kapcsolatban, tudta például, hogy a nyulaknak különös emésztésük van, amit cekotrófiának hívnak, és tulajdonképpen annyit jelent, hogy a székletüket megeszik, és másodszor is megemésztik.

Az első tanítási nap ezt nyilván mindenkinek el is mesélte, és onnan fogva nem volt megállás. Kakaós csigából kis golyókat gyúrtak, azzal dobálták, hogy egye meg, nyúlkaki. Székletet hagytak a wc-ben, és nem engedték onnan kijönni a lányomat, miközben kiabáltak neki, hogy finom.

Kértem találkozót a kislány szüleivel, beszélgettünk, megértők és kedvesek voltak, mégsem változott semmi. A tanítónő is ígérgetett mindent, végül biztosan megunta már, hogy hetente kétszer vagy bementem, vagy levelet írtam neki, kitalálta, hogy inkább Lilit kéne kicsit felvérteznem lelkileg, hiszen a műtét helye mindig is látszani fog, és neki ezzel együtt kell majd élnie felnőttkorában. Nem értettem vele egyet, beszéltem az igazgatónővel is, de közben azért kerestem egy gyerekpszichológust is.

Megjegyzem, hogy egy alkalom a pszichológusnál tizenkétezer forint, és ez olcsónak számít. Ez csak azért fontos, mert gyerekek százait csinálják ki az iskolában, és sok családnak nincs pénze ezt az összeget kifizetni. Hetente egyszer volt nála a lányom, és úgy tűnt valóban segít.

„Anya, inkább öngyilkos leszek”

Addigra viszont Lili teljesen kikészült. Mindennap fájt a feje, fájt a hasa, sokszor hányt reggelente iskola előtt, mindenen sírva fakadt, rossz kedvű lett. Egyik vasárnap ő mondta ki, hogy többet nem tud bemenni az iskolába, és inkább öngyilkos lesz.

Nagyon megijedtem, azonnal szaladtam a pszichológushoz, aki azt mondta, hogy úgy tűnik, tényleg eljutottunk arra a pontra, amikor nem szabad oda többet beengedni Lilit, mert szó szerint kicsinálják.

A gyerekorvos felvette két hétre betegnek, én pedig iskolakeresésbe kezdtem. Egy hét és négy megnézett iskola után Lili zokogva fogadott, és könyörgött, hogy ne küldjem őt semmilyen iskolába, ha szeretem. A szívem szakadt meg.

Ha a pedagógus tehetetlen, ki kell emelni az ártalmas közegből (fotó: istock)

A megoldás: magántanuló

Kiderült, hogy létezik a magántanulóság, mint lehetőség. Két nap alatt kiolvastam az egész Internetet a témában magyarul és angolul is, és azt mondtam, hogy vágjunk bele. Én otthon dolgozom, könyvelő vagyok, de van egy angoltanári diplomám, elvileg tanultam tanítani, ha más nincs, menni fog. Persze voltak kételyeim bőven, de nem volt más lehetőségem.

Csatlakoztam több otthontanítós csoporthoz is, ahol meggyőztek, hogy napi 2-3 óra munkával simán hozzuk majd az iskolai színvonalat, ne legyek kishitű. Az igazság az, hogy maximum ez volt az az idő, ami nekem belefért, különben kénytelen voltam a munkámmal foglalkozni, valamiből meg kell élni.

Beadtuk a kérvényt az iskolába, ahol az igazgatónő először nem akarta támogatni, mert a gyereknek közösségben a helye. Komolyan nem hittem a fülemnek! Tényleg ott lenne a helye?! Hát szerintem is!

Akkor már nem akartam a cuki anyuka álarca mögé bújni, elég indulatosan adtam a tudtára, hogy ebben tökéletesen egyetértünk, de szerintem az igazgatónő dolga pedig az lenne, hogy elejét vegye a folyamatos lelki terrornak egy iskolában.

Azt válaszolta, hogy szerinte én elmebeteg vagyok, és nem csoda, hogy a gyerek is ilyen ideggyenge. Ebben maradtunk, Lili megkezdte a magántanulóságot, otthontanulóként.

Mit csináljon a gyerek otthon?

Meglepve tapasztaltam, hogyha este tudtam szakítani egy órát magamnak a felkészüléssel, akkor másnap valóban szuperül ment a közös két-három órás tanulás. Utána Lili még délután foglalkozott kicsit az anyaggal, de sokkal kevesebb idő alatt végeztünk. Nagyon jó videókat, feladatlapokat találtam a neten, illetve kaptam a többi szülőtől. Bevallom, élveztem a közös tanulást.

Egy hét alatt felbukkant az első probléma, vagyis az, hogy túl sok ideje maradt Lilinek amivel egyedül nyilván nem tudott mit kezdeni.

Ezzel a gondommal egyedül voltam a csoportban, mert a többiek vidéken éltek sok testvérrel, de nálunk maradt az olvasgatás és a tévénézés, amit elég furcsának éreztem. Addig épp azért küzdöttem, hogy ne tévézzen és gépezzen annyit, most meg jobb híján én ajánlottam fel a tabletezés lehetőségét.

Ekkor kezdett Lili lovagolni, amit azóta is imád. Vettünk egy lovat, amit egy lovardában tartanak, ahova minden kora délután kiviszem Lilit, és kora estig ott van. Dolgozik a lóval, lovagol, etet, takarít, gyerekek között van, barátkozik.

De azért sokat gondolkodom azon, hogy mi lenne, ha nem engedhetnénk meg magunknak ezt az igencsak drága hobbit? Mit tudna csinálni a lányom a hét öt napján déltől estig egyedül?

A barátnője az iskolából hetente kétszer ér rá, nem várhatom el tőle, hogy csak Lilivel lógjon. Unokatesók nincsenek, a játszótéren sokkal kisebb gyerekek játszanak csak. Nem akartam én, hogy egy magányos kiskamasz legyen, azt szeretném, hogy boldog legyen, aki az idejét a barátai közt tölti.

Magántanuló, de magányos

Évente kétszer kell bemennünk az iskolába vizsgázni, félévkor és év végén. Eddig háromszor vizsgáztunk. Az első alkalommal sok negatív megjegyzést kaptunk, például arra, hogy a füzetben nem írunk dátumot a cím mellé, meg csupa ilyen hülyeség, ami miatt pont jó, hogy nem kell az állami oktatásban részt vennünk. Másodjára már profik voltunk az ilyesmiben, és négyes feletti átlaggal végzett a lányom.

Itthon elvileg nincs testnevelés, nekünk ezt pótolja a lovaglás, illetve ének, rajz és technika sem. Érdekes, hogy pont a rajzolással és a kézműveskedéssel – amit én betudok technikának – milyen sok időt töltünk. Én is elkezdtem vízfestékkel festeni, és nagyon élvezem.

Lili már egyáltalán nem szorong, igazi vagány kis csaj lett belőle, de lovarda ide vagy oda, sokkal magányosabb a kortársainál. Pont az hiányzik az életéből, ami jó tud lenni egy iskolában: a pletykálás a barátnőkkel, az osztálykirándulás, a szerelem, a diákcsínyek.

Nagyon sajnálom, hogy ezektől most megfosztottuk, de az egészségéről volt már szó. Talán, ha sokkal hamarabb kiveszem abból a rossz közösségből, és még az elején átviszem egy másik iskolába, akkor minden másképp, jobban alakul, de utólag már könnyű okosnak lenni. Akkor még ő is szeretett volna ott maradni, nekem kellett volna okosabbnak és határozottabbnak lennem.

Azt tervezzük, hogy jövőre egy tanulócsoporthoz csatlakozik, vagyis olyan gyerekekhez, akik szintén magántanulók, de van velük egy pedagógus nap közben, aki segíti őket az önálló tanulásban.

Ez mindkettőnknek jó lesz, legalábbis ebben bízom. Ha az az év jól sikerül majd, akkor pedig két év múlva megpróbáljuk újra az intézményesített oktatást, természetesen egy másik iskolában.”