nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
„Mintha a szüleim referenciamunkája lettem volna” – Pedagógus szülők iskolakeresőben

„Mintha a szüleim referenciamunkája lettem volna” – Pedagógus szülők iskolakeresőben

Könnyebb vagy nehezebb tanárként iskolát keresni a gyerekünknek? Segítség-e, ha valaki kicsit belát a kulisszák mögé, vagy éppen emiatt semmi nem elég jó neki, és szőrszálhasogatóvá válik?
Kerényi Kata
Kerényi Kata
f Ajánlom

Milyen tanárként együttműködni egy szülővel, aki szintén pedagógus? Olyan tanárokkal és szülőkkel keressük a választ, akik több oldalról is érintettek a témában.

Az én gyerekem is gyerek

„Amikor a fiaimnak kerestem iskolát, ugyanazokat a szempontokat követtem, mint bárki más: például fontos volt, hogy a lakásunktól ne legyen nagyon messze a suli – mondja Bea, aki tanárként dolgozik, és két gyermek édesanyja. – A középiskolát pedig már nem is én választottam, hanem a gyerekek döntöttek a saját elveik alapján. Az egyetlen, ami annak idején feltűnt, hogy kicsit más szempontok alapján találok szimpatikusnak egy tanítónőt, mint a többi szülő.

Mindenki a tipp-topp kisminkelt, határozott, céltudatosnak tűnő csinibabáért lelkesedett, én pedig a leharcoltabb, csöndesebb tanító néniben láttam meg azt a szakmai hitelességet, amit kerestem. De az, hogy én kit érzek rokonszenvesnek vagy hozzáértőnek, csak egy dolog: a gyerekek lesznek azok, akik a napjuk nagy részét az iskolában töltik, így ha ők együtt tudnak működni valakivel, mindegy, hogy én mit gondolok róla.”

Képünk illusztráció - Fotó: Getty Images

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

Iza azzal szembesült, hogy ő ugyan próbált elfogulatlanul állni a lánya tanáraihoz, de ahogy kiderült, mi a foglalkozása, a pedagógusok elkezdtek másképpen viszonyulni hozzá.

„Apróságnak tűnik, de engem nagyon zavart, hogy a legtöbben rögtön letegeztek, hiszen kollégák vagyunk. Én próbáltam tartani a távolságot, mert ez egy teljesen más helyzet, mint ha a tanáriban üldögélnénk együtt, de így nagyon nehéz volt.

Azt is sokszor éreztem, hogy ha a gyerek valamit elrontott, vagy nem az elvárt szinten teljesített, akkor jobban nehezteltek rám a tanárok, mint ahogyan más szülőkre tették volna. Éreztem a ki nem mondott elvárást, hogy az én gyerekemnek több segítséget és iránymutatást kellene kapnia otthon, mint másoknak, hiszen nekem ez a hivatásom.

Fordítva viszont ez nem működött: hiába voltak teljesen tisztában azzal, mennyi plusz otthoni munkával jár pedagógusnak lenni, milyen mondjuk egész éjjel dolgozatokat javítani ,vagy órákra készülni, nem voltak megértőbbek, ha nem jutott időm néhány dologra. Pedig én is csak egy szülő vagyok, és az én gyerekem is csak egy gyerek.”

Egy iskolában a szülővel

Ha valaki iskolában dolgozik, és a gyerekének keres oktatási intézményt, felmerülhet megoldásként, hogy oda írassa be a gyereket, ahol ő tölti a munkaidejét. Mari a probléma minden szintjét végigjárta: volt szülő, aki iskolát keresett a gyerekének, volt középiskolai tanár, aki más pedagógusok gyerekeit tanította, és most egy budapesti oktatási intézmény igazgatója. Volt egy olyan időszak, amikor ő is azt látta a legpraktikusabbnak, hogy a lányát abba az iskolába írassa, ahol ő maga is dolgozik.

„Egy nagyobb intézmény volt, általános iskola és gimnázium egyben. Én a középiskolai részben tanítottam, a gyerek harmadiktól hetedikig járt az általános iskolai részbe. Mivel egyedül neveltem, ez nagyon megkönnyítette a napi rutint. Reggel együtt tudtunk menni, nem kellett őt bevinnem a suliba, aztán rohanni a munkahelyemre. Délután is könnyen össze tudtuk hangolni, hogyan érünk haza. Pontosan tudtam, hol van, mit csinál, a tanáraival nem kellett külön időpontot egyeztetni, ha meg kellett beszélni valamit.  Ismertem az intézmény működését, így jobban megértettem, mikor a gyerek elmesélte otthon, mi történt aznap a suliban.

Azt már az elején megbeszéltük, hogy személyes dolgokkal nem zaklatjuk egymást: én nem megyek be a lányom osztálytermébe, ha eszembe jut valami, és ő sem hozzám a tanáriba. Ezt be is tartottuk, így neki és nekem sem volt kellemetlen, hogy napközben is egy épületben vagyunk.

Amikor odáig jutottam, hogy váltanék, és máshol folytatnám a karrieremet, kellemetlen helyzetbe kerültem. Mivel a felmondásom többeket rosszul érintett, attól tartottam, hogy a lányom esetleg a keserű, csalódott tanár kollégák céltáblájává válhat, akik rajta vezethetik le a velem kapcsolatos feszültségeiket. Ezért neki is váltania kellett.

Nem örült a helyzetnek, de megértette. Akkor még együtt mentünk tovább, ugyanabba az iskolába, de egy év múlva már ő szeretett volna váltani, mert kezdett kellemetlen lenni a számára, hogy megint ugyanazon a kapun lépünk be reggelente. Így felvételizett egy belvárosi gimnáziumba, és ott folytatta a tanulmányait.”

Képünk illusztráció - Fotó: Getty Images

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

Bea fiai eleve kizártnak gondolták, hogy oda járjanak, ahol az édesanyjuk dolgozik.

„Már két éve jártak a választott suliba, amikor olyan helyzet adódott, hogy felmerült bennük: jó lenne váltani.

Egyben biztosak voltak: hogy bárhova, csak oda nem, ahol én dolgozom! Őszintén: nekem sem lett volna kényelmes, ha napközben is összefuthattunk volna, de biztos megtanultuk volna kezelni a dolgot, ha muszáj.

Szerencsére aztán úgy döntöttek, hogy maradnak a korábbi iskolájukban. Az, hogy meg tudták oldani az ott felmerülő problémát, kicsit talán annak is köszönhető, hogy érezték: van biztonsági tartalék a hátuk mögött, ahova végszükség esetén mehetnek. Ennyi elég volt hozzá, hogy megnyugodjanak, még ha nem is éltek utána a lehetőséggel.”

De jó kis iskola ez, dolgozhatnék én is itt?

Mari intézményvezetőként egy olyan helyzettel is gyakran találkozik, aminek a lehetősége talán fel sem merül azokban, akik nem iskolában dolgoznak.

„Sokszor előfordul – meséli –, hogy amikor a szülő hozzánk íratja be a gyerekét, és látja, hogy ő jól érzi magát, szívesen kapcsolódna több szálon is az intézményhez, hogy ő maga is részesüljön a jó élményekben, amiket a gyerek átél. Azok a szülők, akiknek a foglalkozása nem kötődik a pedagógiához, ilyenkor közösségi programokat szerveznek, vagy kisebb-nagyobb munkákban önkéntes segítségüket ajánlják fel az iskolának. 

A tanárok viszont, akik látják, hogy a gyerekük megtalálta a helyét az iskolában, sok esetben úgy gondolják, hogy itt ők is megtalálhatják a számításukat. És hirtelen a szülő, miután időpontot kér tőlem egy megbeszélésre, a néhány mondatos bevezető után azzal rukkol elő, hogy szeretne itt dolgozni.

Nagyon nehéz ilyenkor megértetni, hogy itt azért különböző szintek vannak, és egyáltalán nem biztos, hogy munkatársként ugyanúgy érezné magát, mint ügyfélként. Sokan nem látják, hogy mennyi fáradságos háttérmunkát igényel a gyerekközpontú szemlélet fenntartása. Ha látnák, nem vágynának rá annyira.

Szülőként nagyon vonzó az például, hogy a gyerek tanárai sokszor munkaidőn túl is elérhetőek, de ha hirtelen te vagy az, akinek a szülők hétvégén írogatnak chaten, akkor mindjárt másképp néz ki a dolog. A másik szempont ilyenkor, hogy a gyerek mit szólna hozzá, ha anyuval nemcsak otthon, hanem az iskolában is rendszeresen találkoznia kellene. A legtöbben biztos, hogy nem örülnének neki, és számunkra az a legfontosabb, hogy a diákjaink biztonságban érezzék magukat nálunk.”

iskola, gyerekek - Fotó: Getty Images

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

Miért nem dönthet maga a gyerek?

„Szerintem attól, hogy mindkét szülőm tanár, nagyobb volt rajtam a nyomás, mint a többi gyereken – mondja Kata, aki pedagóguscsaládban nőtt fel, így első kézből tapasztalhatta, milyen elvárásai vannak egy tanárnak, aki iskolát keres a gyerekének. – Az nem volt rossz, hogy otthon kaphattam választ a kérdéseimre, ha nem értettem valamit, de közben az is természetes volt, hogy tanulmányi versenyeken induljak, és jó tanuló legyek.

Egy kicsit olyan volt, mintha a szüleim referenciamunkája lettem volna, nem hibázhattam, mert az nekik volt szakmailag kínos. Ezt elég nehezen viseltem, és valószínűleg közrejátszott abban, hogy érettségi után nem tanultam tovább rögtön, muszáj volt kicsit pihennem.

Arra csak utólag jöttem rá, hogy a tanáraimnak sem lehetett könnyű, nekik is épp úgy meg kellett felelniük a szüleim elvárásainak. Szerintem a legjobb, ha a szülő megbízik a gyerekében, bevonja az őt érintő döntésekbe, és megpróbálja a saját, akár szakmai szempontjait kicsit hátrébb sorolni. A gyerekek sokszor maguktól is ráéreznek, mi a legjobb nekik.”

Megosztás Facebookon