Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

„Nem érzem kudarcnak a történteket” – hazaköltözik Németországból a magyar család

Kata és Zoli pont másfél éve él Kölnben két kislányukkal. Július elején hazaköltöznek Budapestre, pedig úgy tervezték, legalább nyolc évig maradnak. Az elmúlt hónapokról és a hazaköltözésük okairól meséltek.

Az első három hónap olyan csodálatos volt, mintha Disneylandbe költöztünk volna. Zolit egy német fejvadász cég vadászta le Budapesten, a kiköltözésben is sokat segítettek. Annyira flottul ment minden, hogy tényleg rózsaszín szemüvegen keresztül láttuk a világot. Egy sorházban béreltünk lakást, az egyik oldalon a szomszédaink szintén magyarok voltak, hasonló korú gyerekekkel, mint a mieink. Ha ők nincsenek, talán már hamarabb is hazaköltözünk. Elképesztően nagy segítség volt nekünk, hogy valaki megértett minket, átérezte a problémáinkat, és a gyerekek is igazi barátokra találtak.

Pénteken érkeztünk a teherautóval, és Zoli már hétfőn munkába is állt. Én nem adtam fel a magyar munkámat, szerencsére otthonról is végezhető munkám van. Magyarországon ez egy átlagkeresetet biztosító állás volt, de a kinti árakhoz képest csak zsebpénznek számított.

Viszont Zoli fizetése hatszorosa lett az otthoninak, pedig ő Budapesten is jól keresett.

Nagyon fontos volt, hogy nekem is van munkám, így nem eltartottnak, koloncnak éreztem magam, hanem egyenjogú társnak. A koloncot nem gonoszságból mondom, mert a szomszédasszonyom használta magára mindig ezt a szót, amikor éppen rossz kedve volt.

Úgy látom, nem ritka Németországban, hogy a magyarok között, akik nem valamilyen viszonylag alulfizetett fizikai munkára jönnek ki, hanem mondjuk orvosok, ott a házastárs nem áll munkába, ez viszont senkinek nem jó.

Érthető, hogy egy nő, akinek otthon egy viszonylag jól fizető állása volt az orvos férje mellett, Németországban, ha nem tud elhelyezkedni a saját szakmájában, akkor nem fog elmenni a szupermarketbe árut feltölteni, de hosszútávon folyamatosan otthon lenni őrjítő. Eleinte persze még jó is, ha anyu nem dolgozik, és tudja a gyerekeket hozni-vinni iskolába, el tudja végezni az összes házimunkát, így amikor a férj hazaér a munkából, tényleg pihenéssel és családi programokkal lehet tölteni az időt, de később, amikor a gyerekek már pillanatok alatt megtanultak németül, és önjárók lettek többre van szükség a házimunkánál.

Én dolgoztam, így nem jutott rengeteg időnk a németté válásra, pedig azt terveztük, hogy majd hatalmasakat sétálunk, hétvégente kirándulunk, és hamar tökéletes lesz a németünk. Ehhez képest, az én németem megmaradt a húsz évvel ezelőtti gimis szinten, a férjemé viszont még annál is jobb lett, mint volt. Én a kis magyar kolóniámban éltem, még a munkám is magyar volt, a férjem németek között dolgozott.

Nagyon hamar kiderült, hogy sokkal nehezebben viseljük a távolságot a családunktól, mint azt gondoltuk.

Amikor apám nyolc hét után agyvérzést kapott, azt hittem megőrülök, hogy nem lehetek fél órán belül mellette. Alig mertem visszajönni a gyerekeimhez, féltem ott hagyni a kórházban, éjjel nem tudtam aludni, szorongtam, képtelen voltam koncentrálni, pánikrohamaim lettek, attól féltem, hogy én is vagy agyvérzést vagy szívrohamot kapok. Tudtam, hogy ez butaság, mégsem voltam képes uralkodni a gondolataimon.

Hallottam olyanokról, akik belebetegedtek a honvágyba. Szerintem ez is valami ilyesmi volt, annak ellenére, hogy igazi honvágyat soha nem éreztem. Nekem nem hiányzott, hogy Pesten sétáljak, hogy túró rudit egyek, és már közhelyek. Csak a szüleimmel akartam lenni, az is jó lett volna, ha ők költöznek hozzánk.

A férjem visszaküldött Magyarországra egy hónapra, de olyan állapotban voltam, hogy nem én segítettem anyámnak, hanem még ő pesztonkált engem is apám mellett.

Apu jobban lett, nagyon szépen felépült, de mai napig minden reggel azzal ébredek, hogy csak még ma ne legyen a szüleimnek semmi baja, nehogy ne legyek ott, ha segíteni kell.

A szomszédasszonyom mesélte, hogy amikor ők költöztek ki négy éve, a gyerekek fél év után teljesen befordultak, szorongtak, rágták a körmüket, és le is fogytak, pedig semmi rossz nem érte őket azt leszámítva, hogy nem lettek gyorsan német barátaik, és elmagányosodtak. Nekünk ez szerencsére kimaradt, ott voltak az ő gyerekei, akik azonnal szinte testvéri szeretettel fogadták az enyémeket, de a német osztálytársak is barátságosnak bizonyultak, hamar megérkezett az első pizsamapartira szóló meghívó.

Fotó: istock

Azt terveztük, hogy a lányok ott érettségiznek majd, és mire egyetemre mennek, mi akár haza is jöhetünk, ők már sínen lesznek.

A gyerekeknek elképesztő nyelvérzékük van, fél év eltelte után folyékonyan beszéltek németül, mostanra pedig a tanítónőjük szerint alig van akcentusuk.

Novemberben megszületett a sógornőm kislánya. A férjem és a sógornőm ikrek, a férjem nagyon nehezen viseli, hogy nem láthatja őket minden nap, úgyhogy egyik pillanatról a másikra elhatároztuk, hogy hazamegyünk, nem akarunk tovább élni a családunk nélkül. Az unokahúg megszületése volt az utolsó csepp a pohárban, ami után úgy éreztük, gyökértelen elveszett emberek vagyunk a családunk nélkül a nagyvilágban. Házzal rendelkező hajléktalanok. Látni, érezni, tapintani akarjuk a szeretteinket.

Az iskolát nagyon sajnálom, hogy ott kell hagynunk, azt vinném magammal haza Magyarországra. Nemcsak kedvesek a tanárnők, de tényleg szeretik a gyerekeket, köztük a mi lányainkat is. Hetente két-három e-mail-t is írnak arról, hogy mi történik éppen az iskolában, hogy teljesítenek a gyerekek, mi könnyű nekik, és miben kérik a segítségünket. És mindezt angolul, mindenféle kérés nélkül.

Amit viccesnek találok, hogy egyértelműen látszik, hogy mennyire különválasztják a munkaidőt a szabadidőtől. Az email-ek mindig szigorúan 16 óra előtt íródnak, és ha utána tennék fel valamilyen kérdést, arra szigorúan csak másnap fél kilenc után válaszolnak. Akkor viszont azonnal.

Legjobban az iskolától félünk, nem tudjuk hova menjenek vissza a lányok.

Elég magasra helyezték a lécet a németek az oktatás terén, ezt nehezen adjuk lejjebb. Attól eléggé félek, hogy a most még boldog lányok pár hónap múlva haragudni fognak ránk, amikor magyar iskolába kell majd járniuk, és nem fogják érteni miért mentünk vissza.

Én ott folytatom majd, ahol abbahagytam, bár a tökéletesen karbantartott közös udvar nagyon hiányzik majd a szomszéd családdal együtt, akik kicsit a rokonaink lettek idekint. A férjemet visszavennék az előző munkahelyére, de itt kint egy magasabb pozícióban dolgozott, otthon sem akar visszalépni, ha már a pénz sokkal kevesebb lesz. Van még pár hónapunk jó állást találni neki.

Nyilván sokkal nagyobb megtakarítást terveztünk, mint amennyivel hazamegyünk, de még így is egy éves magyar fizetést megspóroltunk úgy, hogy nem igazán kuporgattuk a pénzt, sőt még üdülni is voltunk télen Thaiföldön, amit Magyarországon soha nem engedhettünk még meg magunknak.

Tanulságot nem igazán tudunk levonni, hiszen mindenkinek van családja, és azt mindenki nagyon szereti. Ha Magyarországon rosszul éltünk volna, akkor biztosan meggyőzzük magunkat arról, hogy maradjunk Németországban, de ott se volt rossz dolgunk. Jó lett volna, ha jobban fel tudjuk mérni, hogy milyen egy másik országba költözni teljesen egyedül, minden helyismeret nélkül, a szeretett családunk nélkül. De amíg otthon laktunk, azt hittük, a családunk iránt érzett szeretet teljesen normális keretek között mozog, és nem befolyásol minket a szűk családi életünkben.

Ráadásul a sógornőm szerint nem vagyunk normálisak, hogy visszajövünk, már össze is kaptak a férjemmel ezen, aki hálátlannak nevezte, pedig hálára tényleg semmi oka nem lenne, hiszen nem annyira miatta, mint saját magunk miatt költözünk vissza.

A szüleim örülnek, de ők is megkérdezték, hogy jól átgondoltuk-e ezt a lépést. Szerintük pont mostantól lenne könnyebb a kinti életünk, mert beilleszkedtünk, a lányok folyékonyan beszélnek németül, Zoli is helytállt a munkahelyén.

Nem érzem kudarcnak a történteket, sőt azt gondolom, sokkal többek lettünk, nagyon sokat tanultunk, tapasztaltunk idekint, például azt, hogy akár az utcánkban lakó szomszédokért is felelősséggel tartozunk.

Címlap

top