nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Utálom a gyerekem óvónőjét!

Utálom a gyerekem óvónőjét!

Nem a legjobb, ami történhet, még ha három évig szinte mindent ki is lehet bírni.
Bodrogi Eszter
Bodrogi Eszter
f Ajánlom

Öt anyuka mesélt nekünk a gyereke óvónőjéről. Közös bennük, hogy egyikük sem szíveli az illetőt, annak ellenére, hogy a gyerek szereti. 

Aliz

Én tudom, és be is vallom, hogy az első pillanattól kezdve irigy voltam Rita nénire, az óvónőre. Úgyhogy az, hogy ki nem állhatom őt, egyértelműen engem minősít, mert Rita néni semmi okot nem adott rá, sőt igazából még hálás is lehetek neki. Rita néni huszonhárom éves volt, amikor a fiam elkezdte az óvodát, és a 170 centijéhez maximum ötven kilót nyomott. Ezzel szemben én 160 centi vagyok, és kereken nyolcvan kiló voltam akkor. Gyűlöltem magam, húsz kilót híztam a három év otthonlét alatt, a bőröm ronda volt, a fenekem akkora, mint egy ház, a hajam színtelen és fakó, féltem visszamenni dolgozni, de már untam az otthonlétet is.

A beszoktató napra belepréseltem magam egy farmerba, amiben úgy néztem ki, mint egy grillcsirke, de legalább jó volt a sminkem. És akkor megjelent Rita néni, aki kérte, hogy szólítsuk csak Ritának, de én ragaszkodtam a nénihez, ennyi öröm nekem is jár! Fehér, combközépig érő köpeny volt rajta, alatta tanga és melltartó. A férjem annyira rendesen nem bámulta meg, hogy szinte már majdnem rá kellett szólnom, hogy én is látom ám, amit ő, de inkább csendben maradtam, és elengedtem dolgozni. A szűk, új farmerben alig tudtam leülni a kánikulában a szőnyegre, majd szinte elgurultam, amikor fel akartam állni ugyanonnan. Bezzeg Rita néni! Még aznap vettem egy fitneszbérletet, és szigorú diétába fogtam. Sikerült is lefogynom, de három évig minden egyes nap a Rita nénihez mértem magam, és mindig ő volt a jobb. Alig vártam, hogy iskolába menjen a fiam.

Képünk illusztráció. Fotó: Profimedia / Panthermedia

Dóra

Két óvó néni van a csoportban, és mindig is úgy éreztem, hogy az egyik nem szereti a kislányomat. Nem tudom megmondani, miért, mert Luca soha nem panaszkodott arra, hogy bármilyen megkülönböztetés érte volna. Viszont van a csoportnak egy Facebook-oldala, ahova az óvónők rendszeresen töltenek fel fényképeket, amiket napközben készítenek a gyerekekről, és megfigyeltem, hogy a másik óvónő sokkal többet fotózza a kislányomat, mint az, akit én nem kedvelek. Észrevettem magamon, hogy hangulatomtól függően ezzel a szerintem undok óvónővel hol kedvesebb vagyok, mint kéne, hol sokkal undokabb. Nagyon bosszant a saját viselkedésem, de egyszerűen nem tudok magamon uralkodni, hogy közömbös legyek. El tudom képzelni, hogy azt gondolja rólam, bipoláris őrült vagyok, mert nem képes kiigazodni rajtam, miközben én csak azt szeretném, hogy szeresse kicsit jobban a lányomat.

Viki

Az egyik óvó néni a fiam ovijában pont olyan, mint az én volt óvónőm, akit gyűlöltem, mert megpofozott, és nem állhattam fel addig az asztaltól, amíg meg nem ettem az ebédemet. Pedig ebben az oviban egyáltalán nem bántalmazzák a gyerekeket, sőt tényleg százszor kedvesebbek velük, mint velünk voltak. Ráadásul a fiamnak pont ez az óvónő a kedvence. Nagyon szereti, sokat mesél róla otthon is, reggel mindig hozzá szalad oda először, és nem a társaihoz, úgyhogy biztosan aranyos, de az én májam nem tudja bevenni.

Amikor egyszer pár anyuka arról beszélt, hogy az óvónő csak pletykált az udvaron ahelyett, hogy a gyerekekre figyelt volna, és valaki kiesett a hintából, biztos voltam benne, hogy arról az óvónőről van szó, akit én nem szívelek. Minden rosszat el tudnék képzelni róla, és sajnos el is hinnék, ha mondanának. Nem szép, de ez van. Szerencsére a férjem mindig helyrerak, amikor valamiért teljesen feleslegesen panaszkodom rá otthon. Szegénynek tényleg csak annyi a bűne, hogy nagyon emlékeztet a saját óvónőmre. Ha majd elballag a fiam, hatalmas csokor virágot veszek neki, amiért ennyi rossz energiát sugároztam felé.

Kata

A dadust utálom az oviban. Már háromszor üzent haza a lányommal arról, hogy milyen ruhákban kellene oviba hordanunk, és én ettől a plafonon vagyok. Majd ha a dadus veszi a ruhákat a gyereknek, és a dadus szüli meg a gyerekeket, akkor üzengethet. Addig pedig legyen szíves csendben segíteni felöltözni a lányomnak, és nem nekem üzengetni. Először az volt a baja, hogy ne harisnyát adjunk a gyerekre a farmer alá, hanem küldjünk be síoverallt az udvarra. Nem volt még síoverallja a lányomnak, mert a tavalyit kinőtte, októberben pedig még nem kaptunk másikat. Utána nem volt neki megfelelő a sál, majd egy fényképezésnél megemlítette, hogy nem ruhában, hanem szoknyában és blúzban kell fényképezkedni. Csak azért nem szólok neki, hogy szálljon le rólunk, mert nem akarok rosszat a lányomnak.

Képünk illusztráció. Fotó: Profimedia / Alamy

Anna

A gyerekek óvónője versenyt csinál abból, hogy melyik szülőt tudja többször rendreutasítani az öltözőben. Amikor reggel érkezünk, mindig úgy áll a csoportszoba ajtajában, hogy lássa, mi történik bent, de azért az átöltözést és ezzel a szülőket is felügyelhesse. Minden szülő megkapja a magáét, nincs kivételezés. Az egyik apuka viccesen be is szólt neki, hogy ő már harminc éve kijárta az óvodát, úgyhogy ha lenne szíves békén hagyni, annak örülne, de egyáltalán nem vette magára. Baj, ha túl sokat segítünk az átöltözésnél, baj, ha túl keveset, baj, ha nem férnek el tőlünk, baj, ha nem szépen tesszük be az utcai cipőket a helyükre, és nem teljesen pontosan állnak egymás mellett. A tornazsákot jobbra, az úszócuccot balra kell akasztani, hogy a gyerekek megtanulják. A sapka kizárólag a kabát bal ujjába való, a jobb ujjában nincs jó helyen. Ez a nevelés engem annyira idegesít, hogy ha tehetem, reggel a férjemre testálom az oviba szállítást, mert nem vagyok erre kíváncsi. Amikor pedig a gyereknek jegyzi meg az óvónő, hogy reméli, otthon nagyobb rend van a szekrényekben, mindig elképzelem, ahogy megrángatom a haját. Persze közben mosolygok.

Megosztás Facebookon