nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
„Öt év alatt úgyis megununk egy lakást, egy környéket” – Húsz éve albérletben három gyerekkel

„Öt év alatt úgyis megununk egy lakást, egy környéket” – Húsz éve albérletben három gyerekkel

Judit 44 éves projektmenedzser, férjével és három gyerekükkel húsz éve élnek albérletben, és még legalább tíz évig ezt tervezik. Az új családtámogatási kölcsönök sem ingatták meg őket abban a hitben, hogy bérelt lakásban élni sokkal célszerűbb, mint sajátban. Judit mesélte el nekünk, hogy miért.
Bodrogi Eszter
Bodrogi Eszter
f Ajánlom

„2000-ben házasodtunk össze a férjemmel, előtte már két évig együtt éltünk. Vicces, de pont az volt az egyik oka az esküvőnek, hogy így majd könnyebben kapunk hitelt házra. Először ugyanis családi házat szerettünk volna valahol az agglomerációban, ahol nagy kert van, amiben kutya, cica és gyerekek szaladgálnak majd, mi pedig boldogan ülünk a vén diófa alatt egymás kezét fogva.

Mindketten nagyon urbánus pesti bennszülöttek vagyunk, de annyira erre vágytunk, hogy még az esküvő előtt kibéreltünk egy házat Érden.

Elég hamar kiderült, hogy nem nekünk való Érd, muszáj lesz visszaköltöznünk Budapestre, de akkor még a saját ház ötletét nem vetettük el. Egy autónk volt, mindketten bent dolgoztunk a városban. Szerencsére együtt tudtunk indulni, ezzel nem is volt gond, de az a hatalmas dugó, amiben minden reggel az időnket töltöttük, már akkor elég nyomasztó volt számunkra. Járhattunk volna vonattal is, de a vonat nagyon messze állt meg tőlünk, és hát nehéz a kényelmet feladni, maradt a kocsi. Délután már nehezebb volt, mert vagy nekem, vagy a férjemnek kellett éppen túlóráznia, ilyenkor kávézóban ücsörögve vagy sétálva, esetleg teljesen felesleges bevásárlással töltöttük az időnket a másikra várva.

Este füvet kellett volna nyírnunk, mert nem volt pénzünk megbízni valakit, de olyan fáradtan estünk haza, hogy mindig csak a mi kertünkben ért lábszárközépig a fű, miközben a szomszédoknál szép rendben volt.

Hétvégén meg nem tudtunk elmenni bulizni, vagy egyikünk nem ihatott, mert különben nem tudtunk hazamenni. Volt már akkor is sofőrszolgálat, de sokba került. Úgyhogy feladtuk az érdi albérletet, és bejöttünk Pestre.

Kivettünk egy pici, mindössze húsz négyzetméteres lakást az Erzsébet híd lábánál, egy hatalmas terasznak is beillő erkéllyel. Egy szoba, fürdőszoba és erkély – nem is volt akkor többre szükségünk, azt pont nekünk találták ki. A kocsink épp akkor lett hétéves, előjöttek a nagyobb javításokat igénylő hibák, úgyhogy eladtuk, és nem is vettünk helyette másikat, egyszerűen nem volt rá szükségünk. A város közepén pillanatok alatt villamosra, buszra, metróra szállhattunk, közel volt a Nagycsarnok, mindenféle üzlet, kávézók, bulihelyszínek, színház, mozi, és nem utolsósorban a munkahelyeink. Abban a lakásnak csak enyhe túlzással nevezhető pici lyukban akkora bulikat tartottunk, hogy húsz ember is táncolt egyszerre.

Miután összeházasodtunk, végigjártuk a bankokat, hogy megtudjuk, milyen lehetőségeink vannak lakáshitelre.

Volt egy kis tőkénk, de nem volt túl izmos összeg önrészként, úgyhogy igencsak elszomorodtunk, amikor a havi törlesztőrészleteket megláttuk, amik az albérletnél legalább húsz százalékkal magasabbak voltak. Gond nélkül ki tudtuk volna fizetni, de a húsz, sőt inkább huszonöt éves futamidő annyira rémisztő volt, hogy pár évre el is napoltuk a hitelkérdést. Közben én szabadúszó lettem, a férjem pedig Pestlőrincen kapott új munkát.

Mivel a baráti körünkben éppen akkor kezdtek megszületni az első gyerekek, a gyakori, nagy, hajnalig tartó belvárosi buliknak is kezdett leáldozni, így új albérlet után néztünk, valahol a férjem munkahelyének a közelében.

Így kerültünk a Wekerlére, egy nyolcvan négyzetméteres lakásba. Elég furcsa érzés volt az első pár héten a belvárosi minigarzon után, amit flancosan csak stúdiólakásnak hívott az ingatlanos egyébként, de magyarul egy szoba-konyha volt, igaz, felújítva.

A wekerlei lakásban az egyik szobát dolgozószobának alakítottuk ki nekem, és újra lett egy autónk, amivel a nagy bevásárlásokat végeztük, vagy hétvégén kirándultunk. Oda született az első kislányunk is, pont jó volt a nappali, két háló plusz félszoba elosztás. Mielőtt Lujzit, a kislányomat hazavittük volna a kórházból, csináltattunk egy tisztasági festést a lakásban, aminek az árát a lakástulajdonos levonta a bérleti díjból hat hónap alatt. (Biztosan szerencsések vagyunk, de húsz év alatt egyetlen rossz tapasztalatunk se volt, egyik főbérlőnkkel se, remélem, ők is ugyanezt mondják rólunk.)

Albérletből albérletbe (fotó: iStock)

Itt már kimondható:

mi viszonylag gyakran költözünk, legalábbis sokkal gyakrabban, mint azok, akik saját tulajdonú lakásban élnek, ugyanis nem vagyunk röghöz kötve.

Ha új élethelyzet áll elő, akkor új lakást keresünk, és költözünk. Ilyen volt az összes gyerekünk születése. Háromszor költöztünk azért, mert újabb gyerekünk lett, és nagyobb lakásra volt szükségünk, de ilyen helyzet volt az is, amikor a férjem Budán kapott munkát, és megunta a dugóban ücsörgést hazafelé.

Költözni utálok, de már abban is sokkal rutinosabb vagyok. Öt év alatt úgyis megununk egy lakást, egy környéket, és már akkor is mennénk, ha nem is lenne szükség rá.

Amit nagyon szeretek a költözésben, hogy mindig teljesen felújított, vagy új lakásba költözünk, ahol előttünk nem lakott még senki, így négy-öt évente vadiúj konyhabútor és fürdőszoba fogad minket. A saját lakást is jó lenne ötévente felújítani, de hiteltörlesztés mellett nem ez a jellemző Magyarországon. Egyetlen gondunk van most a három gyerekkel: a négy hálószobás, két fürdőszobás, két vécés lakások száma nem túl magas Budapesten, márpedig nekünk ez a minimum, amiben elférünk, úgyhogy van, amikor fél évig is keresünk, mire megfelelőt találunk.

Persze sokan nem értik, hogy miért adunk ki komoly összegeket havonta egy lakásra, ami soha nem lesz a miénk, amikor a törlesztőrészletünk is pont ennyi lenne.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy időközben vettünk egy ötven négyzetméteres lakást, amiben soha nem laktunk, hanem mi is kiadjuk. Az a pénz, ami onnan befolyik, pont a fele annak, amit most fizetünk az albérletünkért. Úgy tervezzük a férjemmel, hogy ha a gyerekek kirepültek, akkor az pont jó lesz kettőnknek, akkor majd abbahagyjuk a vándoréletet, és saját lakásban élünk majd. Addig viszont nem praktikus.

A gyerekeink most Budán járnak oviba és iskolába, így újra Budára költöztünk. De csak három éve járnak oda, előtte Zuglóba jártak, így akkor ott volt praktikus laknunk. A nagylányom jövőre egyetemre megy külföldre, és bár nyilván hazalátogat majd, és nyáron is sokat lesz itthon, mégis elég lesz egy szobával kisebb lakás nekünk nemsokára. Kicsit sajnálom majd a mostani lakást feladni, eddig ez volt a kedvencem a sok közül. A tulajdonos mindent úgy alakíttatott ki benne, ahogy mi kértük, ezért három évet írtunk alá vele a szerződésben, de alighanem négy évig fogunk itt élni összesen.

Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Oláh Tibor)

Mindenkinek azt ajánlom, hogy kössön a főbérlővel inkább szigorú szerződést, ami mindkét felet védi, mint hogy ne legyen szerződés, vagy csak valami zsebszerződés, és gondok legyenek az elszámolásokkal, a vállalásokkal.

És senki ne mondja a főbérlőnek, hogy ne adjon számlát! Igenis adjon, így lesz tisztességes az üzlet. Volt már olyan főbérlőnk is, akivel soha nem találkoztunk, csak a megbízott ingatlanossal, mert ő Szingapúrban tanított egy egyetemen. Vele Skype-on beszéltük meg azt, hogy jó lenne nekünk egy légkondi a nappaliba, mit gondol, és ha igen, akkor hogy tudjuk „lelakni” az árát. Szerencsénk volt, azt gondolta, hogy vegyük meg, szereltessük be, küldjük a számlát, és fizessünk annyival kevesebbet rögtön.

Azonfelül, hogy kényelmes mindig ott laknunk a városban, ahonnan a legközelebb esnek az iskolák és a férjem munkahelye, van még egy szempont, ami miatt végül nem ugrottunk bele a hitelbe. Ez pedig a bizonytalanság.

Mi van, ha egyikünk megbetegszik, ne adj isten, meghal? Mi van, ha elválunk? Mi van, ha külföldön, vagy vidéken lesz munkánk? Legrosszabb esetben beköltözünk egy pici albérletbe, de nem kerülünk anyagilag megoldhatatlan gondba.

Igen, most úgy tűnik, nyugodtan vállalhattuk volna húsz éve a hitelt, hiszen pont most lenne vége, és eddig annyira szerencsések voltunk, hogy mindig meg tudtuk fizetni a megfelelő albérletet, tehát a hitel is ment volna.

Csakhogy akkor még mindig ugyanott laknánk a városban, amit húsz éve megfelelőnek találtunk volna, de azóta már annyi minden változott! Kettő helyett például három gyerekünk lett, a férjem egy csomó helyen dolgozott, és nemcsak óvodát, hanem iskolát is váltottunk.

Jobb lenne, ha több kiadó lakás közül lehetne válogatni, és valódi albérleti piac működne Magyarországon, nyilván olcsóbban, és szabályozottabban, mint most. Húsz év múlva az is lehet, hogy újra beköltöznék inkább a belvárosba a férjemmel kettesben, és ott folytatnánk nyugdíjasként, mint ahol húsz éve abbahagytuk, az erkélyen egy pohár borral a kezünkben, az Erzsébet hidat nézve. A kis lakásunkban pedig lakjanak mások! Ki tudja még, mi lesz!

Megosztás Facebookon