nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Hogy kezeljük a gyerekhisztit? 3 bevált módszer

Hogy kezeljük a gyerekhisztit? 3 bevált módszer

Hatalmas feladat kitapasztalni, mi az, ami igazán segít, ami beválik. Ennek az anyának arra kellett rájönnie, hogy a megörökölt szülői minták cseppet sem segítenek.
Határ Nóra
Határ Nóra
f Ajánlom

Egy anya levelét közöljük arról, hogyan birkózott meg síró, hisztiző gyerekeivel.

„A dac- és hisztikorszak beköszöntével megfigyeled, hogy a hajad naponta többször égnek áll, az idegeid olykor (jogosan) felmondják a szolgálatot, és úgy érzed, soha többet másik gyereket, többet nem szülsz, nem is vállalsz, vagy inkább visszaküldenéd oda, ahonnan jött. Ki-ki vérmérséklete szerint kalandozik el agyban, de ez most részletkérdés.

Szóval a hiszti. Nekem hatalmas feladat volt kitapasztalni, mi az, ami igazán segít, ami beválik, de arra kellett rájönnöm, hogy a megörökölt szülői minták cseppet sem. Sem a kiabálás, sem a fenyegetőzés, sem a büntetés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nem szolgálják a gyerek rossz érzésének, a pillanatnyi frusztrációjának a felszámolását, nem segítik a hozzá való anyai kapcsolódást, a büntetésnek meg többnyire az égvilágon semmi köze a tetthez, amihez kötjük. Nem mondom, hogy velem sosem fordul elő, hogy számolok háromig (de, sőt a fiam mondja is dühből olykor, hogy anyaaaa, akkor számolj!), hogy olykor nem fenyítem be, hogy nem lesz almacsipsz, gumicukor, de leginkább az alábbi három módszert alkalmazom, ha van elég lélekjelenlétem.

Fotó: Seminole County SO/Twitter.

Tudom, hogy a hiszti kötelező fejlődéslélektani lépcsőfok, ha nem lenne, baj lenne. Ilyenkor keresi a határait, tanulja kezelni az érzelmeit, és ahogy mi viselkedünk ilyenkor, az lesz számára a minta. Ezért igyekeztem én is olyan módszereket kitenyészteni, amelyek ezekkel az elvekkel egyeznek. Bemutatom őket, hátha másnál is beválnak!

Jön a Hiszti Manó!

Karácsonyra kértük a nagyi Jézuskájától Berg Judit Hisztimesék című könyvét, amiben van egy bájos sztori Hiszti Manóról. A sztori röviden egy Zsófi nevű kislányról szól, aki szeret hisztizni és mellé kiabálni, és egy napon megjelenik náluk egy nagyon csúfosan nevető kis lény, aki a kislányt hisztire biztatja. A kislánynak persze nem szimpatikus, és az lesz a célja, hogy mindenáron elzavarja. Ehhez azonban el kell hagyni a hisztiket.

Ezt a mesét a mindjárt háromévesem mindennap felolvastatja, nem véletlen, hogy az ő drámái során is be szoktam hát dobni, hogy „na, megjött ide is a Hiszti Manó, ott ül a karnison/kanapén/kád szélén stb.” A fiam ettől átkapcsol, kizökken, mintha kívülről kezdené magát látni, egy meseszereplőként: szeretné, hogy menjen innen a lény, és a képzeletbeli figura nálunk való megjelenése okán igyekszik lassan-lassan felhagyni a hisztivel, miközben biztosítom arról, hogy itt vagyok, nálam megnyugodhat, átölelem.

Pixabay

Kisimogatom a hisztit, gyere!

Sokszor van, hogy csak annyira üvölt, toporzékol a fiam, hogy azért még meghallja, ha empatikusan közelítek felé. Hagyom tombolni, de fel-felajánlom neki bizonyos időközönként, hogy ha idejön, megölelgetem és kisimogatom a hisztit belőle. Nem szokott azonnal odasündörögni mellém, de ha jön hüppögve, akkor nagyon hálás a szeánszért.

Olyankor az ölembe veszem, és elkezdem simogatni a lábától felfelé: „Most kisimogatom a hiszit a lábfejedből, a vádlidból, a combodból, a pocakodból, a hátadból, a karjaidból, az arcodból, a fülecskédből!” (ha nagyon hüppög, még aprólékosabban aprózom a testrészeket). Nagyon fontos a simogató elem ebben a szeánszban – én extra módon hiszek a testi kontaktus nyugtató erejében ilyenkor is. Megjegyzem, ezt a teljes testet átható módszert az autogén tréninges és relaxációs tapasztalataim ihlették, és tényleg „hipnotikusan” hat rá.

Síró baba (Fotó: Profimedia / Wavebreak)

Megértelek, várlak egy puszira!

Amikor látom a gyermekemen, hogy semmi nem hat, ezeknek a hisztis energiáknak ki kell sülniük, akkor hagyom (olykor bepisil, annyira beszippantják ezek a körök). Biztosítom, hogy én itt vagyok és leszek, ha úgy érzi, hogy ölelésre vágyik, akkor jöjjön. Az adott helyzetben próbálom megtudakolni (általában magamtól is tudom nyilván), mi váltotta ki nála a dacos érzelemdömpinget, ha megvan, akkor ezt szavakba öntöm, biztosítom a megértésemről is, így: »Gondolom, nagyon rossz, hogy játszani szerettél volna, de én kértelek, hogy gyere enni!/Megértem, hogy rosszul esik, hogy nem kaphatsz most még egy sütit!« Elképesztő, de tényleg elég, ha érzik, megérted az érzéseiket, elfogadod őket. És egy idő után jön hüppögve, bújik, megnyugszik.

Esténként mindig megbeszéljük a fiammal, milyen napunk volt. És egyre többször mondja azt, hogy jó napunk volt. A miért? kérdésemre pedig azt válaszolja, hogy azért, mert nem volt hiszti, vagy ha volt, anya nem kiabált, hanem megbeszéltük, mi a baj. Ha így zárjuk a napot, tudom, nem hiába próbálkozom egyre jobb anya lenni, van értelme fejlődni, erőt venni magamon nekem is, és felülírni a régi mintákat magamban. Mert bennem ez a legközpontibb, legfájdalmasabb pont, hogy nem vagyok elég jó, hogy olykor én vagyok a kiabálós, a türelmetlen, a morcos és a nem mosolygós. Ezeket a címkéket mind a fiam aggatja rám, és ő a legnagyobb tükröm. Talán nem véletlen, hogy ha én higgadt vagyok, ő sem húzza a végletekig az érzelmi kirohanásait. Jaj, de nagy leckék ezek vele…”

(A szöveg forrása az Anyaklikk Caféblog.)

Megosztás Facebookon