„Megszoktam már, hogy nem lehet azonnal beleharapni a sütibe” – Milyen egy influenszer társának lenni?

Arról már korábban is írtunk, hogy a bloggerek élete nem csak játék és mese: sok energiát kell belefektetni ahhoz, hogy a blog vagy a YouTube-csatorna igazán ütős legyen, sok emberhez eljusson, és még megrendelőt is hozzon a tulajdonosának – és ahogyan más munka, úgy ez is jelentősen befolyásolja a blogger körül élők életét. Amióta ennyire pörög az influenszermarketing, elterjedt az a mondás, hogy minden sikeres blogger mögött áll egy társ: férj, feleség, pasi, csaj, laza apu vagy anyu, de mindenképpen valaki olyan, aki akkor is lő egy képet, ha nincs kéznél profi fotós. Rájuk, a háttérben állókra voltam kíváncsi, arra, hogyan élik meg, hogy a szerettük az élete egy részét biztosan megosztja az Instán vagy a YouTube-on.

Nem lehet beleharapni a sütibe

Trixi, a Mommyandmore bloggere két kislány anyukája, aki amellett, hogy bemutatja az aktuális divattrendeket, a kisgyerekes anyák mindennapjainak egy szeletébe is betekintést enged – persze csak egy bizonyos pontig. A blog indulásakor párja, András készítette Trixiről a képeket, aztán persze náluk is eljött a pillanat, amikor szükség lett egy profi fotósra. Az ő esetük azért is érdekes, mert András saját bevallása szerint igazi „old school” arc: nem vesz részt a közösségi médiában, nem szeret szerepelni a képeken, viszont érti, hogy a társának fontos a blog, amihez nyilván fotókra is szükség van. Úgyhogy arról kérdeztem őket, hogy például egy családi utazás alkalmával mennyi idő az, amit hajlandó a blogra készülő tartalomra szánni. „Megmondom őszintén, hogy nem sok, mert én nem vagyok ebben partner. Trixi mindent meg is tesz, hogy a legkevesebb dolgom legyen ezzel, és utána viszonylag kompromisszumkészen elfogadja a készített képet. Egy családi utazáson erre 5-10 perc van – mondja András. – Akad pár szituáció, amit nem kedvelek. Például amikor nyilvános helyeken, mondjuk ahol emberek esznek, odaállunk fotózni. Londonban történt ilyen. Kellemetlenül éreztem magam, miközben maximálisan megértem, hogy Trixinek erre szüksége van.” 

Mivel Trixi és András lányai még kicsik (5 és 3 évesek), adódik a kérdés, hogy meddig engedik be a világot az életükbe. „Túlzás lenne, ha az életünk minden egyes pillanatát dokumentálnám és posztolnám, de erről szó nincs, nem veszélyeztetem a saját kis családunk intimitását. Nem akarok álszent lenni, és nem akarok túl rózsaszín képet sem festeni arról, hogy a mi életünk milyen szuper happy, de sosem fotóznám le és raknám ki az oldalra, hogy mondjuk a lányaim sírnak, vagy szomorúak valami miatt” – mondja Trixi, és hozzáteszi, hogy úgy érzi: ahogy a lányok most szerepelnek a blogon, az a maximum, amit családként vállalni tudnak, András pedig ebben mögötte áll. 

„Alapvetően nem vagyok exhibicionista típus – mondja a férfi. – Baromi jó, amit Trixi csinál, abszolút támogatom is ebben, de a háttérből. Teljes mértékben antiszociális, old school ember vagyok, és nem érzem, hogy meg kellene osztanom bármit. Ebből adódik, hogy Trixi nincs könnyű helyzetben velem. A családi dolgainkat mindig egyedi elbírálás alá vetjük. Simán lehet, hogy valamire bólintok, de pár hónappal később valami hasonlóra nemet mondok.” András egyébként évente egyszer, talán kétszer szerepel a képeken. „Eredetileg a tavalyi kép is magunknak készült a Mikulásgyárban, csak aztán Trixi megkérdezte, hogy felkerülhet-e a blogra. Beleegyeztem – emlékszik vissza. – Amíg egy adott szituációban 50 százalék fölé nem kerül az, hogy a blog miatt kell nekünk olyan adventi koszorú, olyan karácsonyfa, olyan vacsora, addig nem feltétlenül zavar, hogy meg kell állni egy pillanatra, vagy nem lehet beleharapni a sütibe, amíg el nem készül a fotó. Ezt már megszoktam, elfogadtam, de ha mondjuk emiatt egy órával később kellene hogy jöjjenek a nagyszülők, az már valószínűleg zavarna.”

Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, mit kezdenek a negatív kritikával, hiszen mindenkinek fáj, ha beszólnak a párjának. Erre azonban mindketten azt mondták, hogy nagyon ritkán fordul elő, az ok pedig egyszerű. „Ahogy mondtam: amellett, hogy nagyon jónak tartom, amit csinál, még nem akkora ez a blog, hogy túl sok negatív kritika érhesse: inkább olyanok követik őt, akiknek ez valóban tetszik” – magyarázza András.

A Mommyandmore blognak jelenleg kicsivel több mint nyolcezer látogatója van, Trixi szerint neki ez így rendben van. „Az oldal legnagyobb kritikusa én vagyok, többször előfordult már, hogy én negatívabban láttam a dolgokat, mint a követők – mondja. – Egy »jaj, hogy áll a szemöldököd« komment már nem tud megérinteni. Az építő kritikával viszont tudok mit kezdeni. Szoktam is visszajelzéseket kérni a megrendelőktől, hogy tudjam, mi az az irány, amerre érdemes mozdulni, hogy mi az, amiben még lehet újítani.”

Ebben András is maximálisan támogatja. „Lehet, hogy nem ér el 300 ezer embert, és nem keres 9 milliót egy hónapban vele, de az én szempontomból sokkal fontosabb, hogy nem trash-t csinál, hanem minőségi dolgot. Amíg nemcsak a kattintásszám a lényeg, hanem az is, hogy mire kattintanak, addig én ezt a magam keretein belül, de támogatni tudom” – foglalta össze András. 

Ismertek voltak, ismertebbek lettek

Kárpáti Rebeka és Völgyi Dániel megtalálta azt az egészséges határt, ami nekik élhető és kényelmes az Instagram és a YouTube-hájp közepette. Amikor megismerkedtek, már mindketten híresek voltak a saját szakmájukban: Dani a Győri ETO futballistájaként nem ijed meg a kamerák kereszttüzében, Rebeka pedig kicsi kora óta szeret videókat készíteni: először sminkvideóival gyűjtött követőket. „Én már úgy ismertem meg Rebekát, hogy ment a YouTube-csatornája, és a foci miatt számomra sem volt ismeretlen a médiaszereplés. Nekem a foci az első, tehát ha elmegyek egy eseményre Rebekával, és fotóznak, akkor azt minden esetben egyeztetem a klubbal. Például egy Story-gálára akkor tudok elmenni vele, ha nincs éppen edzésem vagy meccsem – mondja Völgyi Dániel, aki már hozzászokott, hogy párja sok képet posztol. – Külföldi futballistáknál ez normális dolog, bevett szokás, hiszen a játékos még egy felületen reklámozhatja a klubját. Magyarországon itt még nem tartunk.”

„Megtaláltuk azt a határt, ami számunkra jó – mondja Rebek. – Ha boldog vagyok, akkor azt szeretem megmutatni a világnak, de mindent azért nem posztolunk. Az Instagram-profilomat eredetileg saját felhasználásra hoztam létre, oda töltögettem fel képeket családról, barátokról, a korábbi párkapcsolatomról. Azért, mert most egy fokkal híresebb vagyok, miért ne folytatnám ezt?” Rebeka állítja, hogy túl intim, túl bensőséges képet nem szoktak posztolni, és mindig érezni szokták, hogy mi az, amit még éppen kitehetnek a közösségi oldalakra. „Nálunk ez ösztönös dolog. Dani nyitott volt a kapcsolatunk kezdetekor. Több lányt is ismerek, akik az enyémhez hasonló munkát végeznek, viszont a párjuk elutasítja a szereplést. Eleinte persze Daninak is furcsa volt, hogy miért kell ilyen sok képet megosztani, szóval eltelt egy kis idő, mire rájött, hogy ez a folyamat a munka része. Beavatom Danit a részletekbe, hogy ne csak annyit lásson, hogy a csaj ül a gép előtt, és nyomja ezerrel.” 

„Anya, mérges lennél, ha még egy képet kérnék?”

Forstner Csenge Los Angelesben élő magyar vlogger két éve kezdett kreatív zenés videókat feltölteni a musical.ly tátikaoldalra. Élvezte a sikerét, és elkezdett követőket is gyűjteni, akik kifejezetten kérték, hogy indítson YouTube-csatornát. Ebbe egy éve vágott bele, követőinek száma mostanra meghaladta a 110 ezret. Mivel Csenge még csak 15 éves, egyértelmű volt, hogy a szülei hozzájárulása is kell a vlogoláshoz. Az édesanyja, Betti azt mondja, ők tulajdonképpen belecseppentek az egészbe, de amiben csak tudják, támogatják a lányukat.

„Amikor a musical.ly-s sikerek után Csenge azzal jött oda hozzám, hogy csinálna egy csatornát, meg is beszéltük, hogy csak olyan videókat tesz ki a YouTube-ra, amiket családilag vállalunk és megnéztünk” – magyarázza Betti. Mint kiderült, Csenge apukája szívesen szerepel a videókon, az anyuka viszont inkább a háttérből támogatja a lányát, illetve az Insta-fotókat készíti. Betti elmesélte: előfordul, hogy sok időbe telik, mire elkészül a megfelelő fotó, és mivel ő a fotós például egy családi utazáson, az ő türelmére igenis szükség van. „Anya, megvernél, ha még egy képet kérnék?” – mondják kórusban, hatalmas nevetés közepette. Csenge ugyanis általában ezt kérdezi édesanyjától, amikor még nem tökéletesen elégedett az Instára készülő képpel.

Betti egyébként szorosan figyelemmel kíséri lánya vlogolását, és egyelőre nem lát benne különösebb veszélyt. „Alapvetően olyan értékrend alapján élünk, ami vállalható: nem beszélünk itthon csúnyán, nem szoktunk negatív dolgokról szóló témákat feszegetni a videókon. Pozitív beállítottságú család vagyunk, és ezt szeretné Csenge is közvetíteni a videóiban. Meg szoktuk beszélni, hogy mi mehet ki – magyarázza Betti, és hozzáteszi, hogy néha pont ő az, aki megvétóz egy-egy tartalmat. – A karácsonyra például azt mondtuk, hogy az ünnep csak a miénk, nem is tettük fel a vlogra a készülődést.”

Csenge amellett, hogy a pozitív tartalomra koncentrál, elmondta, hogy természetesen őt is érik negatív hatások, de ezt nem szereti kitenni a közösségi felületeire. Betti úgy látja, hogy ebben a korosztályban sokan szeretnek drámázni, örök téma, hogy ki kivel veszett össze, és hogy ez kinek a hibája. „A lányom senkiről nem mond véleményt, ezeket megtartjuk magunknak” – mondja az édesanya, hozzátéve, hogy Csengének nagyon jók az érzékelői, és egymást is érzik, ezért úgy véli, nem kell féltenie a lányát a közösségi médiától. Olyan szabály egyébként nincs, hogy Csenge nem posztolhat egyedül: az Insta-sztorikat például nem szokta megmutatni, mielőtt kiteszi őket, de a többit magától és szívesen leteszi a szülei elé. „Érdekel a véleményük” – mondja a lány. 

Mit válaszoljon egy anyuka, ha a gyereke YouTube-csatornát indítana?

„Szülőként arra kell a legjobban odafigyelni, hogy hogyan dolgozza fel a gyerek a negatív kommenteket – magyarázza Betti. – Nem sérülhet a lelke, a személyisége.” Az anyuka szerint fontos, hogy a szülő kövesse a gyerek blogját, vlogját, Insta-fiókját, és nézze a hozzászólásokat is. Neki például van hozzáférése Csenge YouTube-fiókjához.

„Az építő jellegű negatív kritikával nincs baj, azzal fejlődni is lehet, de a trágár, utálkozó hozzászólásokat ki szoktam törölni, mert nem való a gyerekeknek. Csenge sokszor nem is látja őket” – mondja Betti. Szerinte amúgy sem lehet úgy vlogolni, ha valaki túl komolyan veszi a trollokat. Csenge egyébként (családjával a háta mögött) a videózást és a közösségi felületeit ugródeszkának szeretné használni, hosszú távú céljai eléréséhez.

Amíg az influenszermarketing így dübörög, várhatóan lesz még a háttérben néhány barát, barátnő, férj, pasi, csaj, anya, apa, tesó, legjobb barát, aki, ha kell, tízszer is megcsinálja ugyanazt a fotót, szeretetből, például egy utazáson. Ahhoz, hogy mennyi erőfeszítést jelent egy jól eladható Insta-kép elkészítése, sírva röhögős inspirációt ad a Boyfriends of Instagram című Facebook-oldal, amelynek mottója – 50 Cent amerikai rapper hasonló című albumára rímelve – az is lehetne, hogy „Get likes or die trying”.