„Anyai nagyanyám egyáltalán nem szeretett minket” – Unokák a nagyszülők kivételezéséről

Szakemberek szerint is egyértelmű, hogy más a szülők viszonya az első, vagyis a nagy gyerekkel, mint a sorban az utolsóval, vagyis a legkisebbel. Gyakori, hogy az anyák kimondatlanul, de mégis inkább a legidősebb fiúval vannak jóban, az apák pedig szeretik jobban kényeztetni a legkisebb lányt – habár az apa-fiú és az anya-lány kapcsolat is meghatározó lehet. A középső gyerekek pedig gyakran panaszkodnak arra, hogy nekik a legrosszabb, mert se nem elég nagyok és okosak, se nem elég kicsik és cukik a szüleik számára.

De mi van akkor, ha a nagyszülő választ kedvenc unokát, és egyáltalán nem rejti véka alá a döntését?

Mondhatjuk, hogy ez nagyon csúnya dolog, de úgy tűnik, hogy sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Nehéz helyzetben van ilyenkor a szülő is, ha szép szóval nem tud hatni a nagyszülőkre, akkor pedig különösen nagy a gond, ha a nagyszülő nem is hajlandó elismerni a nem túl kedves viselkedését.

Két unoka mesélt arról, hogyan élték meg a nagyszülői kivételezést.

Erika: Én mindkét oldalon álltam

A kisfiam jobban szereti a nagymamáját, mint engem?

Kezdem azzal, ahol én voltam a kedvenc. Apai nagyszüleimnek csak fiaik voltak, és csak fiú unokáik. Hat fiú unoka után megszülettem én, a kislány. Azonnal a kimondott kedvencük lettem, nem is titkolták rajongásukat a kislány unokáért. Egy mentségük volt: a fiú unokatestvéreim vagy felnőttek voltak már addigra, vagy külföldön éltek, és évente kétszer jöttek Magyarországra nyaralni, amikor nem kereszteztük egymás útjait, így ők semmit nem vettek észre az egészből.

„Én voltam az abszolút kedvenc”

Akár élvezhettem is volna a kis kedvenc szerepét, de engem más fából faragtak a nagyszüleim legnagyobb bánatára. Ők ugyanis arra vágytak, hogy egy hosszú hajú, pörgős szoknyában járó jó kislány legyek, aki nemcsak elviseli, ha a nagymamája befonja a haját, majd szalagot és csatot tesz a copfjába, hanem egyenesen rajong a dologért.

Ezzel szemben én egy igazi vadóc voltam, aki szerette, ha a loboncát fújja a szél, utáltam a szoknyákat, a lakkcipőtől sikítófrászt kaptam, és a kedvenc időtöltésem a nyári vakáció alatt a fiúkkal való horgászás mellett a szurokban való turkálás volt.

Azért a nagymamám minden reggel kikészítette nekem a szép ruhát, hátha azt választom a rövidnadrág helyett, és addig nem mehettem ki a házból, amíg a frizurám el nem készült, majd kiabált utánam a kapuból, hogy legalább addig hagyjam a hajamban a szalagot, amíg lát, és csak utána szedjem ki. Nem voltam meggyőzhető. A gyönyörű lakkcipőket úgy nőttem ki, hogy egyszer sem voltak a lábamon, de ha mégis, akkor félóra múlva már nem volt lakk az orrukon.

Nagyanyámék mégis rajongtak értem, mindennap kaptam reggelire, ebédre és vacsorára, amit csak kértem, és még egy macskát is hajlandók voltak beengedni a házba a kedvemért, pedig állat oda egészen addig be nem tehette a lábát. Meg is jegyezte az akkor már felnőtt, családos unokatestvérem, hogy egyszer ő is bepróbálkozott egy kölyökkutyával, akit aztán szakadó esőben kellett visszavinnie az anyjához, mert addig sem maradhatott, amíg esett.

Másik nagyszüleimnél viszont egyáltalán nem voltam ilyen szerencsés, ahogy nem voltak azok az unokatestvéreim sem, kivéve a kis kedvencet, az első unokát. Tulajdonképpen kimondhatom, hogy anyai nagyanyám egyáltalán nem szeretett minket.

Nem volt gonosz vagy utálatos, de úgy viselkedett, mint egy idegen néni. És ebben nagyapám is támogatta, aki pedig az idegen bácsi szerepét játszotta. Ennek ellenére a kötelező köröket nagyon rendesen lefutottuk nála – anyám akárhogy is, de szerette a szüleit. Azt mondja, hogy köztük még nem tettek különbséget, kedvenc se volt igazán, ez csak akkor alakult ki, amikor elkezdtek érkezni az unokák.

A legidősebb unoka ugyanabban a bérházban lakott, ahol a nagyszüleim, így tulajdonképpen majdnem együtt éltek. Nagyanyám járt érte délután az óvodába, amikor pedig a gyerek iskolás lett, hozzá ment suli után ebédelni és leckét írni. Ehhez képest mi többiek messzebb laktunk, csak kéthetente hétvégén jelentünk meg a közös családi ebéden.

Hiába próbáltam nagyanyámhoz bújni, vagy az ölébe ülni, ő mindig csak pillanatokra volt hajlandó ennyire közel engedni magához, majd valamiért fel kellett állnia, dolga akadt. Egyszer sírva könyörögtem, hogy hadd aludjak ott, de azt se lehetett.

Ez nagyon rosszul esett, egyáltalán nem értettem, hogy egyik nagyszülőmnél miért lehet, a másiknál miért nem. Nagyapád vízhajtózik, és sokat jár pisilni – ez volt az indok. Mindig szerettem volna, ha mesél nekem a gyerekkoráról vagy bármiről, ami vele kapcsolatos, de mindig csak azt mondta, hogy rég volt, elmúlt. Emlékszem, egyszer ő jött el a karácsonyi ünnepségre az iskolába, mert anyuék nem értek oda a munkából, és bár megdicsért, hogy szépen szerepeltem, de azt sokkal hosszabban kifejtette, hogy milyen szörnyű az iskolám, olyan, mint egy börtön.

Soha, egyetlen karácsonykor se jött át hozzánk, ez szerinte a gyerekek dolga volt, pedig annyira szerettük volna vendégül látni. Amikor meg mi mentünk, ott volt az egész nagy család, ami egyébként nem rossz, sőt, de közelebb nem lehetett hozzá kerülni. Tizennégy éves nagylány lehettem, amikor feladtam a küzdelmet, és rájöttem, hogy nincs esélyem nála.

Egyszer valamiért egy hétköznap mentünk hozzá anyuval, és amikor kinyitotta a hűtőt, megláttam benne egy túrórudit. Szerettem volna megenni, de nem adta oda, mert az az unokatesóm kedvence, aki hozzá van szokva, hogy mindig kap ilyet, és mi van ha beugrik.

Én se voltam már kislány, de az unokatesóm akkorra elmúlt 19 éves. Ez volt az a pont, amikor anyu is azt mondta, hogy akkor ne erőltessük a dolgot. Ha nekik nem kellünk, úgy is jó. Természetesen nem szakadt meg a kapcsolat, de én onnantól kezdve évente egyszer mentem. Mondjuk nem is hiányoltak.

Fotó: Thinkstock

Tamás: Nagyanyám nem vett részt a szívatásunkban, de tetszett neki, azt láttam rajta

Apai nagyszüleimnek két gyerekük van, és három unokájuk. Az unokatesóm a legidősebb unoka, ő egy lány. Mi ketten vagyunk az öcsémmel. Nagyszüleim csak a lány unokájukat szerették, engem valahogy elviseltek, de szerencsétlen öcsémet ki nem állhatták. Minden nyáron mindhárman ott nyaraltunk egy hónapot. Öcsém hat évvel fiatalabb nálam, az unokanővéremnél pedig nyolccal, szóval jóval kisebb volt, mint mi.

Akkoriban még nem volt telefon, leveleket írtunk a szüleinknek a nyár folyamán. Szerintem az volt nagyanyámék szerencséje, hogy az öcsém még nem tudott írni, én meg nem rá hegyeztem ki a leveleimet, mert így amikor otthon elkezdődött a panaszáradat a nagyszülőkre, nem igazán vették komolyan. Aztán amikor az öcsém hétéves lett, már meg tudta győzni anyuékat, hogy jobb nekünk a panelban a hetediken, mint vidéken a nagyiéknál nyaralni, és onnantól kezdve jó vakációink voltak.

Nagyapám mániája az volt, hogy mi csak nyámnyila pesti gyerekek vagyunk, akik semmit nem tudnak a világról, és annyira el vagyunk kényeztetve, hogy egy napig se tudnánk életben maradni a szüleink nélkül. Ezért aztán fejébe vette, hogy megmutatja nekünk, milyen is az élet valójában.

Minden reggel ötkor fel kellett kelnünk, és kimenni vele a szőlőbe, mert akkor még nincs meleg. Ott persze semmit nem csinálhattunk, mert még elrontottunk volna valamit, így tízig néztük, ahogy kötöz, kapál, gyomlál egy szót sem szólva, majd hazamentünk. Az unokatesónk akkor kelt fel, mert ő csak egy kislány, aki nagyon jól tanul, és kell neki a pihenés.

Engem Katinak hívott, az öcsémet pedig Kakamatyinak. Nagyanyám nem vett részt a szívatásunkban, de tetszett neki, azt láttam rajta. Az öcsémet folyamatosan gyalázta, mindenféle hülye becenevekkel illette.

Az öcsémnek nyár elején van a születésnapja, és nagyon vágyott egy hófehér tornacipőre. Amikor megkapta, nagyapám direkt rátaposott a sáros cipőjével, majd affektálva elnézést kért, rögtön hozzátéve, hogy de hát ki az a hülye, aki hófehér cipőt hord vidéken, ahol nincs minden úgy felaszfaltozva, mint Pesten.

Aztán ott volt az is, amikor a szünidei matinéban A Tenkes kapitánya ment a tévében. Imádtuk az öcsémmel, amikor csak időnk volt, eljátszottuk az ott látottakat. A kertben volt egy nagy öntöttvas kád, abba gyűjtötték az esővizet. Nagyapám leeresztette belőle a vizet, a kezembe adott két vödröt, és az utca végén lévő közkútból tele kellett hordanom a kádat, ha már én vagyok a Tenkes kapitánya. Az öcsém nem segíthetett, mert ő még olyan kis Kakamatyi volt, hogy nem bírt volna el egy vödröt. Nem is annyira a cipekedés volt nehéz, mint a vödrök telehúzása vízzel. Egy egész délután húztam a vizet, pedig volt vezetékes víz a házban.

Talán már el is felejtettük volna a dolgot, de a nagyapánk még mindig él, és komolyan gondolja, hogy ezek voltak életünk legnagyobb élményei. Amikor csak látjuk, nevetve emlegeti őket kilencvenöt évesen. Szerinte ő faragott embert belőlünk, és a kitartásunkat is neki köszönhetjük. Elképesztő.

Apám azt mondja, hogy vele kapcsolatban is nagy elvárásai voltak, de soha nem alázta őt meg. Viszont az is hozzátartozik a dologhoz, hogy amikor apám gyerek volt, az öreg még napi tíz órát dolgozott, alig volt otthon. Harminc éve talán jó lett volna szólni neki, de most már minek? Az öcsém szerint ráírhatnánk majd a sírkövére, hogy ő volt az, aki „embert faragott belőlünk”. Csak mi ketten értenénk.