Ha lehetett volna egy kutyám tinikoromban…

Egész gyerekkoromban egy kutyára vágytam. Egyke voltam, szóval biztosan volt ebben a vágyakozásban egy kis testvér utáni vágy is. Legalább öt kutyát találtam a város különböző pontjain, akiket mindig reménykedve vittem haza, de soha nem maradhattak egy-két napnál tovább, anyámék tartották magukat az elveikhez: a kutya nem lakásba való, különben is nagyon nagy felelősség. Viszont el kell ismerni, hogy anyám nagyon ügyesen tudott másokat rábeszélni ezekre az állatokra, némelyiket így évekig látogathattuk.

Tizenkét évesen pedig már egészen biztos voltam benne, hogy a szüleimnek soha nem kell majd sétáltatni a kutyámat, én etetem, itatom, fésülöm, gondozom, mindent elintézek, amit csak kell, csak végre lehessen egy kutyám! Így is lett volna, ebben azóta is biztos vagyok. Napokig tudtam arról álmodozni, mi mindent csinálnék együtt a kutyámmal. Tizenhat éves voltam egyébként, amikor rám talált egy német juhász, aki aztán maradhatott is, és utólag az egész család bánta, hogy nem lett hamarabb kutyánk.

Felelősségre tanított.

Minden gyereknek szüksége lenne egy kutyára – tüneményes fotók

Reggel nem volt mese, fel kellett kelni hajnalban, mert a kutyával legalább negyven percet muszáj volt labdázni, hogy kibírja délutánig, amikor hazaértem a suliból. Ha valami gondom volt a suliban, csak fogtam a pórázt, és felmentünk a Gellért-hegyre. Mire átsétáltunk az egyik feléről a másikra, teljesen kitisztult a fejem, nem gondoltam feleslegesen túl a dolgot. Iskola után nem lóghattam a többiekkel, haza kellett érnem, és csak utána mehettem vissza hozzájuk. Ha este kimaradtam, nemcsak arra kellett rávenni a szüleimet, hogy elengedjenek, de le kellett boltolni velük azt is, hogy az esti és a másnap hajnali kutyasétáltatást átvállalják tőlem.

Kutyásoknak nem lesz meglepő, de egészen sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akikkel kutya nélkül soha nem álltam volna szóba. Akkor szerettem meg az idős embereket is, és tanultam meg figyelve hallgatni a történeteiket. Vagy egy tucat idős barátom lett, két nénivel és egy házaspárral annyira jóban lettem az évek során, hogy amikor a pár nőtagja egy hétre kórházba került, akkor mi kosztoltattuk a bácsit, aki folyamatosan bizonygatta, hogy ő még szedni se tud magának, ezt ugyanis náluk mindig a felesége intézi. Meg is jegyeztem magamnak, hogy még véletlenül sem szabad majd ennyire kiszolgálnom a férjemet, ha eljön az ideje.

Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia

A nagyszüleimmel is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, de a miértre csak utólag jöttem rá.

Kutyasétáltatás közben annyi idős emberrel beszélgettem, hogy őket is egészen máshogy kezdtem látni. Az pedig külön jó érzés volt, hogy mennyire szerették ők is a kutyámat. Egy csomó olyan dolgot megengedtek neki, amit soha nem gondoltam volna. Sőt nagyapám kifejezetten hívta a kutyát, hogy feküdjön fel a kanapéra. A kutyám volt a legfőbb vigaszom az első szerelmi bánatomban is. Hősiesen viselte, ahogy zokogva telekönnyeztem a bundáját a nyakán, és a legszomorúbb pillanatokban még velem is sírt, ami igazán megnyugtató volt. Valaki legalább pontosan átérezte azt, amit én, és mindenben egy véleményen volt velem.

Amikor gyerekem született, és először volt beteg, ismerős volt az érzés. Valami hasonlót éreztem akkor is, amikor nem tudtam, mi baja a kutyának, és napokig aggódtam a matraca mellett, cseppenként itatva vele a vizet. Nyilván más volt ugyanezt megélni egy gyerekkel, de állítom, hogy az érzés már megvolt.

Amikor a kutyám elpusztult, igazi családtagot veszítettünk el.

Hónapokig gyászoltam, és sűrűn fogadkoztam a szüleimmel együtt, hogy ide aztán még egy kutya be nem teszi a lábát, senkinek semmi szüksége erre a fájdalomra, amit az elvesztésük okoz.
Megrendítő volt a halállal találkozni. Előtte soha nem éltem át ilyet, a nagyapám kórházban halt meg, a dédszüleim pedig még azelőtt, hogy megszülettem volna. Eltemettük a kutyát, és annak rendje szerint meggyászoltam. Persze a szüleimnek azóta is van kutyájuk, csak én tartom magam ahhoz, hogy a kutya túl nagy felelősség.

A fiam van annyira őszintén lusta, hogy belátta, a kutya nem neki való. A lányom viszont más. Ő is egy kutyáról álmodik, már vannak kedvenc fajtái, és minden vágya, hogy egyszer ellátogassunk egy kutyamenhelyre. Hát, én oda biztosan nem megyek, mert nagyon jól tudom magamról, hogy három kutyával térnék haza. Egyelőre kivárok, mennyire tartós ez a vágy. Nem akarom magam becsapni, ha lesz is kutyája a lányomnak, én úgy tekintek majd rá, mintha az enyém lenne, gyerekfogadkozás ide-vagy oda. Ha a lányom mégse bizonyul annyira kitartónak mondjuk egy esős novemberi hajnalban, akkor úgyis nekem kell beállnom a sorba, amit, bevallom, nem is nagyon bánnék, de azért amíg nem vagyok biztos magunkban, addig inkább halogatom a dolgot.