Család

„A tanárnőm többször hülyének nevezett az osztály előtt” – Felnőttkorában derült ki Beáról, hogy diszlexiás

Bea 1979-ben kezdte az általános iskolát. Húsz évig hitte magáról, hogy annyira buta, hogy nem képes rendesen megtanulni olvasni.

Felnőttként tudta meg, hogy diszlexiás, rögtön le is érettségizett esti iskolában, majd szakmát tanult. Az angol és a spanyol felsőfokú nyelvvizsgát is harmincnyolc évesen tette le, amikor már volt önbizalma újra elkezdeni tanulni. Őszintén mesélt az útjáról.

Óvodában még nem voltam buta kislány.

Méghozzá annyira nem, hogy az óvónő javaslatára nem is helyi csepeli iskola első osztályába írattak a szüleim, hanem egy jobbnak tartott budaiba. Az első három év volt a legszörnyűbb. Nagyon hamar kiderült, hogy más vagyok mint a többiek, szerintem és az osztálytársaim szerint gyogyós, a tanárok szerint lusta, a szüleim szerint pedig érthetetlen. Karácsonykor a többiek már olvastak, én pedig a betűket se tudtam megkülönböztetni egymástól.

A tanárnőm többször hülyének nevezett az osztály előtt, és mindenki legnagyobb örömére hangosan kellett olvasnom.

Próbáltam legalább a betűket felolvasni, még ha szavakká nem is álltak össze, de annyira nyomasztott a röhögés, vagy az, hogy a tanárnő felettem állt, és az ujjával bökdöste a könyvet, hogy még rosszabbul ment, mint ha egyedül lettem volna, pedig az se volt éppen gyorsolvasási világbajnokság. Gyakorolnom kellett, ez volt a tanárok a szüleim szerint is az egyetlen megoldás. Minden délután és minden hétvégén az olvasókönyvem felett ültem, és hangosan „olvastam”.

Legalábbis próbáltam kimondani a betűket. Anyám és apám felváltva sírtak.

Főleg anyám, mert apám inkább elvonult rádiót szerelni, csak ne kelljen ezt hallgatnia. Én kimondtam egy betűt, anyám sírva fakadt. Aztán együtt sírtunk estig. Este összebújtunk, én sírtam, hogy ne haragudjon, ő pedig sírt, amiért nem tud segíteni nekem. Így aludtunk el évekig.

Egy idő után szerencsére kívülről megtanultam az olvasókönyvet, és eljátszottam, hogy tudok olvasni.

Ezt elmeséltem a szüleimnek, akik úgy döntöttek, hogy akkor mégse lehetek hülye, mint ahogy a tanárnő mondja, hiszen egyik gyerek se tudja kívülről az egész könyvet, egyedül én, úgyhogy előre dolgoztunk. Minden oldalt előre megtanultam.  Ha a tanárnő improvizált, akkor bajban voltam, de erre is találtam megoldást. Kimentem a mosdóba, és meghánytattam magam, majd kértem, hogy hívják fel a szüleimet, hogy beteg vagyok, vigyenek haza. Anyám vette a lapot, és megmentett.

Minden délután, és minden hétvégén az olvasókönyvem felett ültem és hangosan „olvastam” (Fotó: Profimedia)

Minden délután, és minden hétvégén az olvasókönyvem felett ültem és hangosan „olvastam” (Fotó: Profimedia)

Harmadikban már sokkal nehezebb dolgom volt, bejöttek más tantárgyak is és vége lett a jó kis olvasókönyves időszaknak.

Csak ritkán jött be az előre tanulás, pedig minden délutánunk ezzel telt. Harmadik végén azt mondták a szüleimnek, hogyha nem visznek át egy másik iskolába, akkor megbuktatnak. Nem akartam megbukni semmiképp, mert tudtam, hogy teljesen felesleges, nem fogok jobban olvasni. Átmentünk egy kilencedik kerületi iskolába.

A helyzet semmit sem változott, nyolcadik végéig kettes voltam szinte mindenből. Még technikából és énekből is, ugyanis annyira pikkelt rám minden tanár, amiért – szerintük félanalfabéta hülye voltam, hogy ez minden tantárgyra kihatott.

A fizika és a kémia elég jól ment volna, mert én minden órán denevérfülekkel figyeltem. Mindent megjegyeztem, lerajzoltam, felírtam. Otthon megpróbáltam hozzáolvasni, anyám is segített benne, és tényleg értettem mindent. De ha kihívtak felelni, és azzal kezdték, hogy a kezembe nyomtak egy könyvet, hogy onnan olvassam fel a feladatot, akkor már kettesnél jobbat nem kaphattam. Szóban így is sokkal jobb voltam mint írásban, de ezek olyan tantárgyak, ahol inkább dolgozatokban kérnek számon.

Annyira vártam minden hétvégét és szünetet!

Akkor végre a szüleimmel lehettem, senki előtt nem kellett produkálnom magam, ők akkor is szerettek, ha kettest kaptam. Minden vasárnap délután elfogott az az érzés, amit felnőttkoromban már csak nyaralás alatt érzek néha, amikor közeledik a vége, hogy nem élem túl, ha vége napnak. Amikor meghallottam a vasárnap esti híradó szignálját, rendszeresen sírtam.

Arról álmodoztam, hogy reggelre meghalok, és akkor vége lesz ennek az egésznek.

Érdekes, de az soha nem jutott eszembe, hogy egyik reggel úgy ébredek majd, hogy folyékonyan és szép hangsúllyal olvasok. Még álmomban is csak betűzni tudtam a szavakat. Nem mondom, hogy nem javult a dolog, de jó soha nem lett. A legnehezebb az orosz volt, de az szerencsére nem is érdekelt. Hatodikban kaptam apámtól egy kazettás magnót mikrofonnal és fejhallgatóval. Az nagyon nagy segítség volt, onnantól kezdve elég sokat javult az eredményem, én is képes voltam megtanulni egy hosszú verset egy nap alatt, sőt témazáró dolgozatokra is elég jól fel tudtam készülni.

GIF

Azért gimnáziumról így se álmodhattam a 2,8-as átlagommal, de fodrásznak felvettek, pedig oda is nehéz volt bekerülni.

Életemben először a szakmunkásképzőbe szerettem bejárni. Addigra annyira profin jegyzeteltem, hogy az osztályfőnököm elkérte a füzetemet, és azt mutogatta a többi osztályban, hogy ők is így csinálják, így logikus, így könnyű megtanulni az anyagot.

Ő mondta először, hogy szerinte diszlexiám van. Amikor ez bizonyosságot nyert, zokogtam a boldogságtól. Tudom, hogy más akkor sír, amikor kiderül a gyerekéről, hogy valamilyen „disze” van, de nekem az, hogy diszlexiás vagyok, az egyben azt is jelentette, hogy nem vagyok hülye.

Legszívesebben rohantam volna a régi tanáraimhoz, és lobogtattam volna nekik a papírt, hogy lássák, normális vagyok, sőt magas az intellektusom és különben is, az hogy nem tudtak megtanítani rendesen olvasni, az az ő kudarcuk is, nem csak az enyém és a szüleimé, de nem mentem sehova. Miután meglett a szakmám, azonnal elkezdtem a gimnáziumot esti tagozaton. Legnehezebb az angol volt, de fogadtam magamnak külön tanárt, aki később más tantárgyakban is segített felkészülni az érettségire. Huszonkét éves koromban érettségiztem.

Kíváncsi vagy, milyen érzés a diszlexiával élőknek olvasni. Kattints ide és megtudod!

Én nem mondom senkinek, hogy könnyű volt, mert nekem nagyon nehéz volt.

Tényleg az volt, rengeteget tanultam minden órára, és a vizsgára is. Nyáron is előre dolgoztam, hogy év közben ne őrüljek meg, de megérte. Nekem olyan büszkeség az érettségim, mint másnak a doktorija. Tanultam is érte legalább annyit.

Amikor megkaptam a bizonyítványom, elmentünk a szüleimmel egy bankettvacsorára. Ilyen esti gimiben már nincs ilyesmi, de mi megszerveztük nekem. Táncoltam is apuval, mintha a szalagavatóm is lenne egyben. Nagyon jó volt, igazán boldog vagyok, hogy sikerült.

GIF

Hét éve pedig kitaláltam, hogy megtanulok angolul és németül. Angolul egy picit tudtam már, de németül semmit. Aztán belenéztem egy német nyelvkönyvbe, és rájöttem, hogy én azokat a hosszú szavakat soha az életben nem tudom se kiolvasni, se megtanulni, úgyhogy váltottam spanyolra. Magántanárokat fogadtam ismét, heti kétszer két órában, és esténként önállóan tanultam. Nagyon sok filmet néztem, illetve elmentünk nyaralni mindkét országba, ahol mint egy őrült, állandóan a helyieket nyaggattam, hogy beszéljenek velem. Az angol vizsgám lett meg hamarabb, azt sokkal könnyebb volt minden mennyiségben online is gyakorolni. A spanyol vizsga csak egy évvel később lett esedékes, egy újabb kéthetes spanyol út után.

De sikerült, most két felsőfokú nyelvvizsga büszke tulajdonosa vagyok.

Viccesen mondtam is a szüleimnek, hogy most akkor beiratkozom egy egyetemre, de az az igazság, hogy azért nem hiszem, hogy arra is képes lennék. Épp elég volt látnom, amikor a férjem készült lediplomázni, hogy pár nap alatt micsoda szövegmennyiségeken kellett átrágnia magát. Nekem az nem menne. De nincs is szükségem rá, a helyemen vagyok, kerek az életem. És bár nekem sikerült sínre tennem az életem, és tudok jó pár sztárról és hírességről, aki valamilyen diszes gonddal küzd, nem bánom, sőt, örülök neki, hogy a gyerekeim nem lettek diszlexiások.

Mi a diszlexia?

„A diszlexiának számtalan definíciója létezik, melynek egyik lehetséges magyarázata, hogy a különböző érdekcsoportok és tudományágak más és másféleképpen közelítik meg, ezért más és más definíciót alkotnak róla. A hagyományos definíció szerint a diszlexia rendellenesség, mely olvasási és/vagy írási nehézségekkel jár, de ezek a nehézségek nem indokolhatóak szellemi fogyatékossággal vagy nem megfelelő oktatással (Bryant és Bradley, 1985). A modernebb definíciók viszont ódzkodnak attól, hogy a diszlexiát rendellenességnek titulálják. Peer (1999) a diszlexiát képességek és nehézségek kombinációjaként írja le, melyek befolyásolják a tanulási folyamatot a helyesírás, írás vagy olvasás terén. Gyarmathy (2007) szerint pedig a diszlexia specifikus tanulási különbség, mely a szokásostól eltérő információfeldolgozásból ered, de nemcsak nehézségeket, hanem erősségeket is eredményez. A leggyakrabban említett diszlexiás erősségek: a kiemelkedõ vizuális képességek, a kreativitás, a hatékony problémamegoldó képességek, és a globális/holisztikus gondolkodásmód.” Forrás

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top