Esküvői visszaszámlálás: vegyük sorra, hogy mi minden sülhet el rosszul!

Ha egyszer írok egy listát az esküvőnkkel kapcsolatos gyakran ismételt kérdésekről, akkor az első helyen az fog szerepelni, hogy „miért pont télre tettétek”? Nem csak az ismerőseinket leptük meg a választással, hanem az esküvőbizniszből élőket is: egy étteremtulajdonos visszakérdezett, hogy biztos nem más „j” betűvel kezdődő hónapot akartunk-e írni az árajánlatkérésben, egy DJ meg azt puhatolta, hogy „sürgősségi rendezvénnyel” van-e dolga, azaz, kismama vagyok-e. A legtöbbek mostanra megbarátkoztak a dátummal, olyannyira, hogy hóesést, jégcsapos időjárást vizionálnak, amit persze nem lehet garantálni – elnézve az utóbbi éveket, az eső és a latyak jobban benne van a pakliban, és szerintem ez rendben is van. De nem állok mindenhez ilyen lazán, pedig úgy indultak a dolgok. Csak hát… elültettek pár bogarat a fülemben, és valljuk be, rémképgyártásban önállóan is ász vagyok. 

Sovány lista és menü

Az előkészületek közepette az egyik top dilemmám az, hogy biztos nem fognak-e megsértődni azok, akik csak a templomi esküvőre hivatalosak, a polgárira és a lagzira már nem. Tuti jó helyen vannak a határok? Mi legyen azokkal, akikkel egykor szoros kapcsolatban voltam, de mára elkopott a dolog? El kellene végre engedni a kihűlt barátságokat, vagy épp a „nagy nap” apropóján felélénkíteni? Az előbbi nehezen megy, de a másik verzióba sem tudok teljes szívvel beleállni… Mondjuk, ennél van derűsebb oldala is a vendégkör témának: a szingli barátnőim facér pasikban reménykednek, és emiatt már sorra vettük a vőlegényem volt iskolatársait az általánostól az egyetemig, szemléztük az egykori kollégiumi és munkahelyi szobatársait, hátha.

De mi van akkor, ha hiába minden igyekezet, mert a vendégek nem jönnek el? Mi van, ha szörnyűek az útviszonyok, mindenki kibulizta magát az ünnepek alatt, vagy csak nem vagyunk elég fontosak a számukra ahhoz, hogy ne jöjjön közbe semmi? A tátongó sorok és a kongó tánctér azt üzenik, rosszul mértük fel, kivel hogy állunk.

Apropó, ünnepek: idén visszafogottabban telnek majd, legalábbis a nagy eszem-iszom (a tervek szerint) elmarad. Nagy fogyókúrába nem kezdtem, de nem szeretném, hogy az esküvői album a kalácsvigyorommal és hónaljháj-villantásommal legyen tele. 

10 „életünk nagy napja” para

Ez még elmegy (Profimedia)

A saját magammal kapcsolatos rémképek még akkor sem szűnnek meg, ha sikerül elképzelni a vágyott vékonysági szintet. Ezek a gyakran visszatérő képek:

1.      Elesek az oltárhoz menet: belülről rálépek a menyasszonyi ruha aljára, megbotlom, és hasra vágódom. Vagy kitörik alattam a körömcipő sarka. A másik bevonulós aggodalom, hogy olyan lassan megyek be, hogy a vendégek elunják magukat, vagy pont az ellenkezője, bevágtatok. Itthon titokban gyakorolok.

2.      A meghatottságtól sírógörcsöt kapok a szertartáson: de olyat, hogy megszólalni sem tudok majd, még az igent sem fogom tudni kipréselni magamból, nemhogy a házasságkötési esküt végigmondjam. Közben persze folyik le a sminkem, nincs kéznél zsebkendő, egyre idegesebb vagyok, hogy mindenki néz, de megemberelni nem tudom magam.

3.      Pezsgő helyett forró italos koccintás: egy kicsi megfázástól is szörnyen vagyok, és úgy is nézek ki. Ki akarna egy ilyen embert megcsókolni, vagy puszival, öleléssel gratulálni neki? Ha akarna is, annyira visszataszítónak érzem magam ilyenkor, hogy inkább elbújnék.

4.      Mikulás bácsi is velünk ünnepel: a naptár szerint kicsi az esély arra, hogy megjöjjön a menzeszem, de nem annyira, hogy némi idegeskedés ne zavarhasson be. Van, hogy ilyenkor állni alig bírok, de a nagy ruhámban hogy cserélek tampont? Sokkal kisebb szoknyájú menyasszonyoknál is láttam, hogy segíteni kell nekik pisilés közben, ez valószínűleg nálam is így lesz, de ennél jobban nem szeretném mélyíteni a kapcsolataim intimitását.

5.      Kopogó szemek: hiába minden próbavacsora, a levest el lehet ott és akkor sózni, de az is lehet, hogy arányok nem fognak stimmelni. Látom, ahogy egyeseknek már csak köret jut, a vegetáriánusok és az ételallergiások pedig a savanyúsággal próbálnak jóllakni. Legrosszabb esetben mindenki ételmérgezést kap.

6.      Protokollbakik: hajlamos vagyok belecsúszni a beszélgetésekbe, ezért már most mantrázom magamnak, hogy nem illik leragadni egy társaságnál, miközben a többieket hanyagolom.

7.      Botlábú produkciók: nyitótánc-koreográfiával nem is próbálkozunk, de aközben legalább a hosszú ruha takarja a lábam, és nem látszik a mellélépdelés. De a menyecsketáncnál már nem az lesz rajtam. Mi van akkor, ha valaki tánc közben megpróbál megemelni – ez a baráti körünkben bevett szokás – de ott esik össze alattam? Mégis többet kellene fogyózni?

8.      Illuminált állapotba kerülök: nem cél, és próbálok majd vigyázni erre, csak ott a fáradtság, a stressz és a nemevés-faktor, ami a pontos számításokat összezavarhatja. Plusz azok a vendégek, akik itatni akarnak majd, mert egy kör velük nem árthat…

9.      Bedöglik a buli: az egyik legnagyobb parám, hogy annyira lapos lesz a hangulat, hogy éjfélkor lelépnek az emberek. Először nem akartunk ceremóniamestert sem, de aztán jól ránk ijesztettek azzal, hogy nélküle káoszba és unalomba fordulnak majd az események. A kontrafélelem az, hogy a partiarcok úgy elintézik magukat, hogy taxiba kell vágni őket tizenegy körül. De a zenében is nehéz lesz igazságot tenni, ha másért nem, a korosztály miatt: míg egyesek a mulatós zenét várják, mások meg előre kérdezik, hogy ugye nem lesz?

10.  Az „én jobban csináltam volna” vendég: tegyük fel, hogy minden jól sikerül – szerintünk. De lesz valaki, aki csak előáll egy mi nem tetszett listával, vagy helyszínen, vagy utólag, vagy szemtől szembe, vagy a hátunk mögött.

A felületesség mögött

A lista alapján a félelmeim jó részét a megfelelési kényszer mozgatja: szeretnék minél többet kihozni magamból és a helyzetből azért, hogy a párom és a vendégek számára is a lehető legszebb legyen ez a nap. Jó önismereti játék is ez az időszak. Elfogadtam, hogy szorongok, és remélem, ez segít majd abban, hogy a kivédhető problémákat átgondoljam, és amennyire lehet, felkészüljek ezekre. Tudom, hogy sok a felszínesnek mondható problémám, de ha úgy vesszük, szerencsésnek is érzem magam amiatt, hogy nem azon izgulok, hogy jól döntöttem-e, vagy hogy a párom tényleg megjelenik-e az oltárnál. Ráadásul ő tud táncolni. És még optimista is.