„Azt mondta, örüljek, hogy feleségül vett, mert úgysem kellenék senki másnak”

A házasság persze szép és jó, egészen addig, míg mind a két ember boldog benne. De mi van akkor, ha kiderül, hogy az egyik egy lelki terrorista, vagy hogy bántja a gyerekeket? Akkor is foggal-körömmel kellene ragaszkodni a papírhoz, és maradni egy olyan házasságban, amelyben az egész család tönkremegy?

Az élet nem fekete-fehér, hogy ki lehetne jelenteni, hogy márpedig csak az a normális és az a helyes, ha házasságban élünk.

„Nem igaz, hogy ennyire béna vagy” – A lelki terror rosszabb, mint egy pofon

Nóra története azt mutatja, hogy vannak olyan helyzetek, amikor mindenkinek jobb, ha bizonyos házasságok válással végződnek. Az ő esetében az esküvő után derült ki, hogy a férje nem az az ember, akinek mutatta magát.

„Amikor megismerkedtünk, elbűvölő ember volt, a társaság középpontja, mindenkit szórakoztatott a történeteivel, jó ivócimbora volt, lehetett vele bulizni, koncertre járni, közben pedig a tenyerén hordozott. Már a második randin közölte, hogy én vagyok élete szerelme, és még sosem találkozott ilyen nővel, mint én.

Persze már akkor észrevehettem volna a jeleket, mert minden randikon szidta az exeit, mint a bokrot, úgy próbált engem különleges színben feltüntetni, hogy hozzájuk hasonlított, és mindig győztesen kerültem ki az összehasonlításból.

Egy év alatt annyira sikerült magába bolondítania, hogy amikor megkérte a kezem, azonnal igent mondtam, hiába figyelmeztettek a barátnőim, hogy nekik nem tetszik ez a pasi, el akar választani tőlük, inkább hagyjam a fenébe. Mentem a saját fejem után, azt mondtam magamnak, hogy csak féltékenyek, és hozzámentem.

Minden lépésemről tájékoztatnom kellett, nem találkozhattam a barátaimmal, nem mehettem le még egyet sétálni sem anélkül, hogy neki ne jelentettem volna be előre. Volt olyan, hogy a kollégákkal elmentünk munka után sörözni egyet, és csak annyit írtam a férjemnek, hogy kicsit később érek haza, amiből egész éjjel tartó hegyi beszéd, lelki terror, őrjöngés lett. Az egészet mindig úgy csomagolta be, hogy ő csak aggódik értem. A pénzem fölött is átvette az uralmat, mondván, házasok vagyunk, ami az enyém, az az övé is, csak közben úgy gondolta, hogy ami viszont az övé, az nem az enyém.

Meggyőzött arról, hogy elég nekünk egy bankszámla – az övé –, arra kaptam a fizetésemet, és ő rendelkezett minden forint fölött. Sokszor azzal büntetett, ha nem azt csináltam, amit akart, hogy nem kaptam egy fillért sem tőle egy hétig.

Részlet A lány a vonaton című filmből – Forrás: iMDb

A saját ruháimat nem válogathattam meg, a férjem vásárolta mindet, és csak a jóváhagyásával vehettem fel bármelyiket. Úgy éreztem, megfulladok. A barátnőimet szerencsére nem sikerült elriasztania, bár nem jöhettek át hozzánk, és csak titokban találkozhattam velük, ha sikerült olyan hazugságot kitalálnom, amit elhitt, mint például hogy edzőterembe megyek, és közben kávéztam egy barátnőmmel. Ők voltak az én támaszom, akik kereken három évig győzködtek, hogy ez nem normális, nem egészséges, amit csinál velem a férjem, és adjam be a válást.

Nagyon nehéz döntés volt, két évig tipródtam rajta, hogy mit tegyek, mert addigra már annyira függővé váltam tőle, hogy el sem tudtam képzelni, hogy egyedül is életképes vagyok. Az a szörnyű az ilyen lelki terrorban, hogy nagyon hamar elveszi az önbizalmadat, elhiszed magadról, hogy semmit sem érsz a másik nélkül.

A férjem a szavaival rombolt le engem, egyfolytában képes volt beszélni, addig mondta a saját mantráját, hogy végül már sírva könyörögtem, hogy hagyja abba. A mondanivalója általában arra szorítkozott, hogy én elviselhetetlen vagyok, nem értem meg és nem értékelem őt, hogy mennyi mindent tesz értem. Sokszor elmondta azt is, hogy örüljek, hogy feleségül vett, mert úgysem kellenék senki másnak, és ha elhagyom, akkor biztos lehetek benne, hogy egyedül maradok életem végéig, mert csúnya vagyok, főzni sem tudok, trehány is vagyok, meg ráadásul buta, hát kinek kellenék.

A napjaim abból álltak, hogy tojáshéjon mászkáltam, és csak arra koncentráltam, hogy nehogy valamivel felbosszantsam a férjemet, mert akkor jött a büntetés, a végeláthatatlan szónoklat és szidalmazás. Három évbe telt, mire eljutottam odáig, hogy nem bírom tovább, és inkább haljak meg egyedül, mint hogy ezt tovább csináljam. Áldom az eszemet, hogy nem mentem bele a gyerekvállalásba, mert akkor biztos, hogy sokkal később tudtam volna elhatározni magam.

Nagyon erőltette, hogy legyen gyerekünk, az első pillanattól kezdve ezzel nyomasztott, de még csak 25 éves voltam akkor, úgy éreztem, korai, és mindig visszavertem a próbálkozásait azzal, hogy a gyerek előtt még az anyagi biztonságot, a saját lakást teremtsük meg. Így, gyerek nélkül könnyebben mondtam azt, hogy nekem ez nem jó, véget akarok vetni a házasságunknak.

Nem ment olyan könnyen, mert természetesen minden eszközt bevetett, hogy ne hagyjam el. Voltak nagy drámai jelenetek, amikor a lábam elé feküdt sírva, úgy könyörgött, voltak hatalmas balhék, amikor összetörte a fél berendezést a lakásban, és volt olyan is, hogy bejött a munkahelyemre ordítani, hogy melyik kollégámmal van viszonyom, mert biztos azért akarok elválni. A megoldás az lett, hogy egy barátnőmékhez költöztem átmenetileg, és csendben megvártam, míg kiőrjöngi magát, közben pedig elindítottam a válást.

Mivel nem volt közös lakás és gyerek, ezért azt gondoltam, egyszerű lesz a válás, de az exférjem minden eszközzel akadályozni próbálta, húzta a tárgyalásokat, mindig új követelésekkel állt elő – például szerinte tartoztam neki pénzzel –, de az ügyvédem ügyesen kezelte a helyzetet. Másfél év lett belőle, mire kimondták a válást, és tényleg új életet kezdhettem. Azóta nem tartom az exférjemmel a kapcsolatot, mindenhonnan tiltottam, bár próbálkozott még egy ideig, hogy újra velem akar lenni, de nem estem még egyszer abba a hibába, hogy higgyek neki. Eltelt négy év, közös ismerősöktől hallottam, hogy újra megnősült, és született egy gyereke is, de ez egyáltalán nem kavart fel, csak sajnálom a nőt, aki hozzáment, és gyereket szült neki, mert nehéz utat választott magának.”