Mindennap legalább kétszer megbánom, hogy befogadtam két macskát

Van három gyerekem, már ez épp bőven elég lenne ahhoz, hogy ne unatkozzak, de nekem még muszáj volt egy macskát befogadni hat évvel ezelőtt. Igazából azért akartam macskát, mert válófélben voltam, az exférjem nem engedett háziállatot tartani a házasságunk alatt, így aztán újonnan szerzett függetlenségem egyik megtestesítője lett az, hogy örökbe fogadtunk egy pici cicát. Nem fajmacskát, hanem egy olyat, aki ideiglenes befogadónál élt éppen 3 hónaposan, a Bajza utca környékén szedték össze egy alomnyi kollégájával.

Tóbiás, a sértődős macska

Sokkal jobban értik a macskák az embereket, mint eddig gondolták

Tóbiás lett a neve, mert olyan kis szerencsétlen volt, hogy mindig a Sebaj, Tóbiás jutott eszembe róla. Például ha szaladgált, tuti, hogy elvétette a sebességét, és nekiment a falnak/asztalnak/szék lábának. Meg aztán mindenfélét folyton levert pici korában, nem igazán foglalkoztatták az útjába kerülő tárgyak, rontom-bontom macska volt. Néha pedig kis pszichopatává változott, és karmolt, harapott minket, ahol ért.

Tóbiás, aki nagy korára teljesen zen macska lett

Ha elmentünk pár napra, és cicaszitterre bíztuk, akkor utána számítani lehetett rá, hogy meg lesz sértődve, és úgy beleharap a lábikránkba egy gyanútlan pillanatban, hogy attól koldulunk. Ha valamelyik gyerek hisztizett, akkor Tóbiás is ideges lett, és addig ugrált a hangoskodó gyermek lábára, míg az a végén már azért ordított, hogy hagyja békén a macska. Egyszóval nem volt felhőtlen Tóbiás kis kora, naponta feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis minek kell nekünk macska.

Lujzi, a bolond macska

Aztán, valamelyik elborult pillanatomban azt gondoltam, hogy még egy cica milyen jó lenne. Ekkor már Tóbiás 4 éves volt, megfontolt úriember, nem ugrándozott csak úgy, és mellőzte a harapásokat is jó ideje. Az új cica is mentett cica lett, Lujzi névre hallgatott, és nála bolondabb macskát még nem nagyon láttam.

Lujzi, aki a szék háttámláján feküdt rendszeresen

Ha simogatni akartuk, akkor ő inkább játszani akart, és rácsimpaszkodott a kezünkre az összes karmával, leszaggatta a tapétát helyenként, rendszeresen kergette a monitoromon az egeret, és kibérelte lakhelynek a székem támláját. Elképzelésem sincs, hogy ez mégis hogy lehetett számára kényelmes, bár tény, hogy a legkifacsartabb pózokban volt képes aludni, ilyenkor hosszú másodpercekig tartott, mire megtaláltuk, hol vannak a lábai, és mégis mit művel a kis testével.

Lujzi pihenget képtelen testhelyzetben

Lujzi és Tóbiás nem annyira voltak oda egymásért, nem rendeztek olyan filmjeleneteket, amelyekben összebújva aludtak volna. Maximum kergetőztek, játszottak egymással, de azért a két lépés távolságot mindig megtartották. Nemrég Lujzi cica másfél évesen meghalt, megevett valamit, amitől bélelzáródása lett, nem lehetett már megmenteni. Megsirattuk, le voltunk taglózva, még sosem halt meg állat a kezeim között, szörnyű élmény volt.

I. Töketlen Igor cár, a hörgős macska

Nem is akartam én már másik macskát, Tóbiás elég, gondoltam magamban, egészen addig, míg egy ismerősöm el nem mesélte, hogy két kiscicát mentett meg az éhhaláltól, és az egyik olyan picike, hogy nem maradhat a kertben, mert megfagy, de náluk nem mehet be a házba sem.

Hamu, alig 10 hetesen került hozzánk

Így aztán megérkezett hozzánk Hamu cica, aki a kasztrálása után rögtön átkeresztelődik majd az I. Töketlen Igor cár névre. Mint kiderült, hörgőgyulladással került hozzánk, nem tett jót neki a kóbor születés, lázas volt, sípolt, hörgött, úgyhogy azóta minden második nap az állatorvosnál üldögélünk, hogy meggyógyuljon. Hát de tényleg, minek kellett ez nekem?

A megbánás nem gonosz dolog.

Csak őszinte. Igen, megbánom, hogy vannak macskáim, amikor emberes hányás fogad reggel a nappali szőnyegén. Minden egyes alomtakarításkor is megkérdezem magamtól, hogy miért tettem ezt magammal, és akkor is, amikor be kellene adni az ötkilós Tóbiásnak a gyógyszert, amitől nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzek. Megbánom minden éjjel, amikor hatodszorra is ki kell kelni az ágyból, mert valamelyik macska talált egy játékot (három gyerek mellett ezt nem lehet elkerülni), és azzal csörög-zörög, mert szerinte éjfélkor kell bulizni.

Hamu, a végtelen cukiság

De ez a megbánás nem több, mint amikor a gyerekekkel kapcsolatban vetődik fel az emberben, hogy mégis melyik pillanatban tűnt jó ötletnek, hogy gyereket szüljön, sőt esetemben rögtön hármat, főleg akkor, amikor a kiskamasz visszabeszél, és a dackorszakos hisztériázik egyszerre. Ettől a megbánástól még ugyanúgy szeretem őket. A gyerekeimet és a macskáimat is. És megteszek minden tőlem telhetőt azért, hogy szeretetben nőjenek fel. A gyerekeim és a macskáim is.

Úgy tűnik, a macskák tényleg képesek bearanyozni az emberek életét.

Megkérdeztem pár macskás ismerősömet, hogy nekik mit jelent a macskatartás, mit bántak meg, és mit szeretnek bennük.

„Miért bánom:

• Nagy változás, hogy nem lehet »csak úgy« elmenni nyaralni vagy hosszú hétvégére, mert ugye etetni kell a cicákat. Szóval vagy kell valaki, akiben megbízom, hogy bemegy a lakásba, megeteti a macskát, és véletlenül sem engedi ki, vagy max. 1-1,5 napra mehetek bárhová is.
• Illetve ez nem megbánás, de nálunk a macskák családtagok. Eddig három cicám pusztult el, az egyik 12 együtt töltött év után, az nagyon megviselt, anyukámat meg aztán még jobban, ő hetekig gyászolt.
• Néha nagyon creepyk tudnak lenni, amikor fél órán keresztül bámulnak egy pontot a falon, vagy ilyesmi, ez elég ijesztő az olyanoknak, akik kicsit nyitottabbak a paranormálisra (mint pl. én).
• Iszonyat büdös a kajájuk, nagyon nehezen viselem a szagát.

Tóbiásból ennyit látunk általában, ahogy cicavíziózik

Miért jó:

• Imádom a macskákat, mindegyik egy-egy külön személyiség. Volt már vicces, zsörtölődős, magát dívának képzelő macskám, és mindegyikben volt valami. Az is tök érdekes, ahogyan az idő során változnak, ahogy engem vagy egymást szeretik, vagy ahogy mindig elém jönnek, ha hazaérek (vagy éppen nem, mert olyanjuk van).
• Szeretem azt is, hogy olyan önfejűek, és mindig kimutatják, amit éreznek, szerintem nagyon könnyű őket kiismerni.
• Cicadorombolás.
• Szerintem a macskák iszonyat vicces lények, én nagyon jókat mulatok néha a hisztijeiken vagy a bénázásaikon. Egyszer volt egy »antimacskánk«, nem tudom, honnan szalajtották, de ügyetlen volt, ormótlan, kicsit sem kecses, és nagyon kutyatermészetű.
• Alapvetően nagyon szeretnék majd egyszer kutyát, de hozzájuk képest a macskatartás elég könnyű, mert csak esznek, alszanak, játszanak. Napi 1-2 alomtakarítás, etetés, simogatás meg játék, és tökéletesen elvannak.
• Ez most nagyon vicces lesz, de kisebb koromban nagyon féltem a sötétben, és mindig meg tudtam magam azzal nyugtatni, ha valami zajt hallottam, hogy á, csak a macska az.” – Zsófi

Hamu és Tóbiás ennél közelebb nem megy egymáshoz

„Csak azt bánom, hogy az egyik cicám beteg. És így a többi terrorizálja. A közhiedelemmel ellentétben nem ridegek. Ha szereted őket, ők is nagyon szeretnek, a maguk módján. Tetszik, hogy szabadok, nem hódolnak be senkinek.” – Sziszkó

Rengeteg szeretetet ad, nagyon vicces helyzeteket tud teremteni (magának és nekünk is), óriási felelősségérzetet adott – Masha

„Imádom, kevesebb lenne nélküle a család. Igazi egyéniség. És szeretem, hogy a fiam is szereti, és fontos neki. Biztosan tanul is abból sokat, hogy állattal nő fel.” – Timi

„Megszűnt az allergiám és a sztereotípiáim is a macskákkal szemben. Imádom, mert ragaszkodó, hűséges, mindig felvidít és még gyógyít is. A fiam megtanulhatja, milyen a felelős állattartás, és remélem, ő nem lesz allergiás, ha vele nő fel.” – Kata

Katának nagyon igaza van, a macskák gyógyító képessége valami fantasztikus és közben misztikus, mert képtelen vagyok már hat éve megfejteni, hogy mégis honnan tudják, hova, kihez kell bújniuk, hogyan találják meg, melyik családtag beteg. Márpedig megtalálják, olyan hatodik érzékük van, amit csak csodálni lehet. Ha valamelyik gyerek beteg, akkor biztos, hogy le sem szállnak róla, odadorombolnak neki lépten-nyomon, vele alszanak, és szeretettel árasztják el. Amikor engem műtöttek, akkor szintén jöttek, odafeküdtek a műtött részekhez, és nem tágítottak mellőlem. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy a macskák zseniális, titokzatos lények, érzelmekkel és érzékeny lelkivilággal, akik nélkül – minden megbánás ellenére – sokkal szegényebb lenne az életünk.