„Az igazi távolságot nem kilométerekben mérik” – ilyen egy nagyi–unoka távkapcsolat

Az ember a legjobbat kívánja azoknak, akiket szeret: fizikai és anyagi biztonságot, érdekes szakmai kihívásokat, sok lehetőséget, amiből választhatnak. De mi a helyzet akkor, ha ezt több száz, esetleg több ezer kilométer távolságban találják meg?

Táguló világ, lazuló kapcsolatok

Hogyan segítheti egy több száz kilométerre élő nagyszülő a gyerekeit az unokák nevelésében?

Mint a mesében a legkisebb fiú: a fiatalabb generáció tagjai egyre gyakrabban indulnak el szerencsét próbálni úgy, hogy egyáltalán nem biztos, hogy hazajönnek. A felmérések szerint a most középiskolás magyarok közel egyharmada gondolja úgy, hogy külföldön tanulna tovább, vagy keresne munkát. Ez praktikusan azt is jelenti, hogy nő a távolság köztük és a családjuk között – főleg az idősebb generációval válik nehézzé a kapcsolattartás, mivel ők nem mozognak annyira otthonosan az online világban. Így sok nagyszülő csak néha beszélhet telefonon az unokájával, esetleg a szülők mint közvetítők segítségével próbálják fenntartani a kapcsolatot, több-kevesebb sikerrel.

Érdemes tudni, hogy a „távnagyi probléma” nem csak kelet-európai jelenség. Nagy-Britanniában például a magukat britnek vallók 11 százaléka születik külföldön – főleg az Egyesült Államokban és Kanadában, ami a nyelvi hasonlóságok miatt kézenfekvő megoldás azoknak, akik máshol próbálnának szerencsét. Ahogy az utazás egyre könnyebbé és olcsóbbá válik, mindenki bátrabban nézelődik munkalehetőség után hazája határain túl is. Most már tényleg kicsi a világ.

Szupernagyi és a Facebook

Éva asszisztensként dolgozik egy óvodában. Nagyon szereti a gyerekeket, tudatosan készült a nagyszülő szerepre. De a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogyan tervezte.

„Én nagyon szerettem a nagymamámat, mikor gyerek voltam – meséli. – Közel lakott hozzánk, sokszor mentem fel hozzá ebédelni hétköznap is. Néha maradtam estig, és volt, hogy ott is aludtam. Akkor azt hittem, azért, mert én szeretném, most felnőttként azt hiszem, a szüleim szervezhették így, hogy kettesben lehessenek kicsit. De ügyesen csinálták, mert sosem jöttem rá. Talán emiatt, de biztos voltam benne, hogy én is ilyen nagymama leszek egyszer.

A fiamat egyedül neveltem fel, de mindig figyeltem rá, hogy értéknek tekintse a családi életet még akkor is, ha a miénk nem is volt klasszikus teljes család. Én nagyon korán lettem anya, reméltem, hogy ő okosabb lesz a családtervezésben. Arra biztattam, hogy először tanuljon, minél több dolgot próbáljon ki, és csak akkor vállaljon gyerekeket, ha már biztos abban, hogy mellettük is tud maradni.

Amikor az unokám megszületett, én voltam a legboldogabb ember a világon. Jó volt fiús anyának lenni, de egy lányunoka azért teljesen más. Próbáltam sokat segíteni a fiamnak és a menyemnek a kicsi körül, sokat vigyáztam rá, vittem ide-oda, így ők is több időt tölthettek kettesben. A fiam egy nemzetközi cégnél dolgozott, nagyon jól keresett, megengedhettek volna maguknak egy bébiszittert, de én ragaszkodtam hozzá, hogy engem hívjanak, ha segítség kell.

Elkezdtem a Facebookkal is ismerkedni, mert rájöttem, hogy ott napi szinten követhetem, mi van a családdal.

Aztán a fiam bejelentette, hogy a cég, amelyiknél dolgozik, felajánlott neki egy állást Franciaországban, és úgy érzi, hogy ez élete lehetősége. Először teljesen kiborultam, hogy nem láthatom a fiamat és az unokámat akkor, amikor csak szeretném. Aztán rájöttem, hogy nem akarok ebbe beletörődni. Vettem egy tabletet magamnak.

Én, aki régen annak is örült, ha meg tudott írni egy e-mailt! Elkezdtem a Facebookkal is ismerkedni, mert rájöttem, hogy ott napi szinten követhetem, mi van a családdal, mert elég rendszeresen tesznek ki képeket. Mivel a költözésük előtt is sokat voltunk együtt, teljesen természetesen beszélünk naponta most is. Nem kellett semmin változtatni, a szokásaink maradtak, csak ők máshol laknak. Azt hittem, borzasztó lesz, és tényleg vannak nehéz pillanatok is, de sokkal jobban megy, mint gondoltam. Nem érzem úgy, hogy elveszítettem őket.”

Több otthon, több lehetőség

Néhány fotó is előkerül a beszélgetés közben. De nem ám papírképek a tárcából, hanem a tableten egy külön erre a célra fenntartott mappából! Huncut szemű kislány mosolyog a képeken.

„Az unokám most 11 éves. Kezd igazi kiskamasz lenni. Nem problémás gyerek, de nagyon önérzetes, tudja, mit akar, és egyre többször sértődik meg azon, ha a szülei valamire nemet mondanak. Na, ilyenkor aztán folyamatosan jönnek az üzenetek.

Ő azért ír, hogy kipanaszkodja magát, közben a fiam és a menyem is írogat, hogy tanácsot kérjen, mit csináljon a makacskodó gyerekkel. Komolyan, távrendelést tartok több csatornán egyszerre!

Néha szórakoztató, néha idegesítő, de közben nagyon jó érzés, hogy ennyire megbíznak bennem. Közben pedig már készülök arra, hogy az unokám hamarosan olyan nagy lesz, hogy egyedül is meglátogathat, ha épp úgy tartja kedve. Szeretném, ha egy olyan biztos pont lehetnék az életében, ahová bármikor eljöhet, ha épp világgá akar menni. Így több otthona is lehet.

Az az igazság – mondja Éva –, hogy látok olyan gyerekeket az oviban, ahol dolgozom, akik nagyrészt az interneten vagy telefonon kommunikálnak csak a nagyszüleikkel. És nem laknak más földrészen, még csak más országban sem. Egyszerűen csak ritkán találkoznak, pedig bármikor meglátogathatnák egymást, vagy tervezhetnének közös programokat. De valami miatt ez nem megy. Én akkor beszélek az unokámmal, amikor csak szeretnék, és ő is bármikor felhívhat. És fel is hív, hogy elmeséljen mindent, ami számára fontos. Én sokkal jobban az élete része vagyok, mint azoknak a gyerekeknek a nagyszüleik, akik a szomszéd kerületben laknak, de csak vasárnaponként telefonálnak tíz percet udvariasságból. Az igazi távolságot nem kilométerekben mérik.”