nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
„Szard le az iskolát!” – interjú Vekerdy Tamással

„Szard le az iskolát!” – interjú Vekerdy Tamással

Bármit mond, arra odafigyelnek, emberek milliói nevelnek vagy próbálnak gyereket nevelni az ő elvei alapján. Vajon milyen apa volt a neves pszichológus, és milyen gyerekkora volt? Miért foglalkozik szívesebben gyerekekkel, mint felnőttekkel? Mi a kedvenc időtöltése? Erről és még sok mindenről beszélgettünk a 83 éves Vekerdy Tamással.
Szarka Nóra
Szarka Nóra
f Ajánlom

Sablonos kérdés, de muszáj feltennem. Miért lett pszichológus?

Volt egy fantasztikus gyerekorvosunk, Steiner Bélának hívták, és olyan akartam lenni, mint ő. Számomra varázsló volt, aki azonnal meggyógyított, amint mellém ült, és megfogta a kezem. Hiába volt magas lázam, rögtön jobban lettem. Mindig úgy gondoltam, én is varázsló akarok lenni… Vagyis először gyerekorvos akartam lenni. Később verseket írtam, akkor költő akartam lenni, így aztán végül gyerekpszichológus lettem és íróember.

Tehát varázsló?

Azt nem tudom, erről másokat kell megkérdezni. Az biztos, hogy a mi apai családunkban majdnem mindenki gyerekekkel foglalkozott, óvónők, tanítók, tanárok voltak nagy számban.  Egyedül apám lógott ki a sorból, mert ő ügyvéd lett. Akkoriban nem volt megszokott, hogy egy apa sokat foglalkozik a gyerekeivel, apám viszont imádott velem lenni, játszani. Volt olyan, hogy társaságban voltunk családostul, a férfiak tarokkoztak, bridzseltek, ő meg kilógott velem a kertbe, hogy együtt játszhassunk. Egy ötgyerekes autókereskedő ismerőse egyszer fogadást adott, és a partin ülésrend volt, apám helyén ez a kártyafelirat állt: Engedjétek hozzám a kisdedeket! Biztos van valamilyen beütés nálunk, mert például az unokabátyám, aki szintén jogász lett, végül a gyámügy, vagyis a gyerekek felé kanyarodott…

Milyen volt a gyerekkora?

Apám adta az érzelmi biztonságot, dögönyözött, marháskodtunk, rengeteget nevettünk, játszottunk. Vasárnap reggelente bebújtam a nagy ágyba, „kalodába” zárt a lábával, vagy éppen az özönvíz képeit néztük együtt, a nagy képes Bibliában, és ő mesélt…

Jobban szereti a gyerekeket, mint a felnőtteket?

A felnőttek untatnak, zavarba hoznak, nem tudok velük mit kezdeni, nem veszem komolyan a gondjaikat, magam is infantilis vagyok, ilyen vénséges vénen is. A gyerek bejön, és azonnal érzek valamit, vagy érezni vélek. És szerintem senki ne foglalkozzon olyasmivel, ami untatja. Mondok egy példát, eljött hozzám egy kislány, akinek elektív (szelektív) mutizmusa volt. Ez válogató némaság más néven, vagyis a gyerek tud beszélni, de bizonyos helyeken, az otthonán kívül mégsem beszél. Bejött, utálta az egész helyzetet, ellenségesen nézett rám. Elé toltam egy ceruzát, hogy rajzoljon, de ellökte, én pedig éreztem, hogy benne mi zajlik. Aztán játszani kezdett, egyáltalán nem érdekeltem. Ezt ki kell bírni, hagyni kell, hogy a gyerek csináljon, amit akar. Aztán egy idő múlva suttogva ugyan, de megszólalt az óvodában. Később már velem is beszélni kezdett, szintén suttogva. Nem tudom, mi történt, de ő „gyógyítani” tudta magát az együtt töltött idő alatt. Ez a folyamat sokszor rejtélyes.

Vekerdy Tamás (Fotó: Hernád Géza)

Mi az, ami megbetegíti a gyerekeket?

Régen úgy tudták, hogy a gyerek neurózisa a család tünete (Bálint Mihály), és ez igaz is, bár ma már az iskola is betegít. De a mai iskola nemcsak a gyerekeknek rossz, hanem a tanároknak, sőt a szülőknek is. A jelmondatom: „Szard le az iskolát!” Az élethez való hozzáállás egyáltalán nincs összefüggésben azzal, hogy a gyerek hogyan teljesít az iskolában.

A mindenből kitűnő, szorgalmas kislányok ritkán emelkednek ki a felnőtt életben a társaik közül. A tehetségről ma sem tudjuk, hogy micsoda, de az biztos, hogy deviáns. Egy kiemelkedően tehetséges gyerek nem kitűnő, inkább egy-két tárgyból jó, ami érdekli, a többiből meg esetleg bukdácsol. A mai iskolarendszer ember- és tehetségellenes.

1904-ben, ha valaki leérettségizett, bármelyik egyetemre mehetett, akkor is, ha elégségesen érettségizett. A befejezett előző iskolafokozat volt a felvétel feltétele. A pesti jogi karra például beiratkozott 4000 ember, és utána végül diplomát szerzett 400. Nem volt szelekció, a diákok önmagukat szelektálták, akinek nem ment, vagy nem tetszett, másba kezdett. A mostani nemzedék a „teáscsésze nemzedék” – mint az amerikai kutatók mondják –  amint kikerül az iskolapadból, „eltörik”. A felvételiken nem a jegyeket kellene nézni, hanem beszélgetni kellene arról, mi érdekli a gyereket, mit csinál, érdekli-e egyáltalán valami, milyen az érzelmi élete, „művészetek”, miben tud kedvvel tevékenykedni.

Így nevelte a saját gyerekeit is?

Négy gyerekünk van, és bevallom, én néha nem úgy viselkedtem, mint ahogy kellett volna. Például az egyik gyerekünk, amikor már harmadszor is rossz jegyet hozott, erősen ráncoltam a homlokomat, és elkezdtem morogni, de akkor a feleségem rám szólt. Figyelmeztetett, hogy ne csak mondjam, hogy a jegyek nem fontosak, és az iskola a gyerek dolga, bírjam is ki, ha az én gyerekemmel történik valami. Igaza volt. Igen, azt hiszem, végül is sikerült mind a négy gyerekünket úgy nevelnünk, hogy az iskola az ő dolga, ha segítség kell, akkor persze itt vagyunk. Nem is volt gond velük soha. A közös kakaózás az alkonyodó konyhában, a közös beszélgetések sokkal fontosabbak, mint a házi feladat. Nem kell a tornazsákot a gyerek kezébe nyomni, majd megtanulja, hogy magával kell vinnie, ez nem kell, hogy a szülő dolga legyen.

„A mai iskolarendszer ember-és tehetségellenes.” (Fotó: Hernád Géza)

Milyen a magyar iskola?

Az első világháború óta rossz, és egyre rosszabb. Rákosi elvtárs találta ki a centralizációt, és azt is, hogy a gyerek legyen egész nap az iskolában. Mindkettő óriási baromság. A mai magyar iskola nem embernek való, ez nem is kérdés. Egy 1940-es, piarista órarend szerint a gyereknek maximum 5 órája lehet egy nap, ma van nulladik óra, és hetedik, és nyolcadik is. Ki az a barom, aki ezt kitalálta? Ez persze költői kérdés… Finnországban négy vagy öt órájuk van a gyerekeknek, nem véletlen, hogy az oktatási rendszerük jelszava az, hogy a kevesebb több. Az iskola csak szabadságban és autonómiában tud működni. Finnországban is van alaptanterv, de a miniszter asszony ír hozzá egy levelet: „Kedves Kolléga! Nagyon kérem, hogy ezt a tantervet, ne tartsa be! Alkalmazza a mindenkori helyhez és időhöz, és az egyes gyerekekhez!

Lehet egyes gyerekekre szabni az oktatást egy osztályon belül?

Ez a differenciálás lényege, csak nem működik egy átlagos magyar iskolában. De mondok erre is példát: a Gyermekek Háza nevű budapesti iskolába járt egy olyan Down-szindrómás gyerek, akit képezhetetlennek nyilvánítottak. A gyerekkel találkoztam hatodikos korában, fogalmazást írt a többiekkel Toldi Miklósról. Igenis oktatható. A többiek írnak 3 oldalt, ő ír egy felet, de ugyanúgy kaphat ötöst a munkájára, mint a többiek, hiszen saját magához mérik őt a pedagógusok. És itt a kulcsszó, a pedagógusnak nem földrajzban vagy kémiában kell mesternek lennie, hanem gyerekben. Ami a mai magyar iskolák legtöbbjében folyik, az bűn a nemzet ellen.

Hogyan lehet ebből kimenekíteni a gyereket?

Mostanában divatos, hogy 6-8 szülő összeáll, és együtt fogadnak egy nyugdíjas tanító nénit a gyerekek mellé, aki harmadannyi idő alatt megtanítja a tananyagot, mint az iskolában. Így magántanuló a gyerek, és csak bemegy vizsgázni. Ez egy remek módszer, nagyon pártolom. Vagy ott vannak az alternatív iskolák, de azt sokan nem tudják megfizetni.

„Az a jó szülő, aki maga is jól érzi magát a bőrében.” (Fotó: Hernád Géza)

Milyen a jó szülő, hogy segíthet a gyereken?

Például mindennap mesél neki. Az értelmi fejlődés ugyanis az anyanyelv fejlettségén múlik. Akinek mindennap mesélnek, az egy magyar kutatás szerint az iskolába lépés idejére másfél évvel előzheti meg anyanyelvi fejlettségben azt, akinek csak rendszertelenül mesélnek. Mesélj, mesélj, mesélj! – mondja a dán nevelési alapelv, és aztán hozzáteszi: olvass, olvass, olvass! De nem magazinokat vagy ismeretterjesztő könyveket, hanem regényeket, és verseket, hogy bele tudd élni magad a másik ember érzelmeibe, hogy tájékozódni tudj az emberi viszonylatokban. Amikor a gyerekeink a meséből már kinőttek, mi regényeket olvastunk nekik, majdnem kamaszkorukig. Ma már kevesen tudják, hogy minél hosszabb egy regény, annál nagyobb élmény, annál jobban tudunk azonosulni a hőseivel.

Segített a háztartásban?

Erről a feleségemet kellene megkérdezni. Ő azt szokta válaszolni, hogy igen. Mosogattam, bevásároltam. Még fiatalkoromban voltam egyszer Angliában egy nagy vacsorán, ahol az evés végeztével a férfiak eltűntek a konyhában. Először nem értettem, aztán kiderült, hogy a nők megfőztek, tálaltak, a férfiak pedig természetesen elmosogatnak. Aki valamilyen ostoba macsó tempóból fakadóan azt mondja, hogy nem is tudja, merre van a konyha, „én egy pohár vizet sem tudok magamnak behozni”… Az ilyen haljon szomjan! Ma már nem élünk nagycsaládban, ahol mindig akad segítség, vagy nem élünk népes cselédséggel, ezért természetes, hogy mindenki bevállal valamit a munkából. És ha megengedheti magának a család, akkor bizony kell fizetni valakit, aki besegít, és tehermentesíti az anyát. Visszakanyarodva a jó szülőségre, az a jó szülő, aki maga is jól érzi magát a bőrében. Igen, szabad elmenni, és rábízni a gyerekeket másra, és kikapcsolódni, mert azt is kell! Az teljesen normális, ha valakit nagyon idegesít a gyereke, mert halál fáradt. Ilyenkor ő türelmetlen, a gyerek ezt megérzi, és még idegesítőbb lesz… Szabadulj meg tőle egy időre! És az is nagyon fontos, hogy amikor eljön az ideje, a gyerekek barátai is jöhessenek, kapjanak egy szelet zsíros kenyeret, meg egy szörpöt…

Ha a szülő jól van, akkor a gyerek is jól van…

Pontosan. Ha neked arra van szükséged, hogy dolgozz, akkor mehet oviba, semmi baja sem lesz, és dolgozz nyugodtan. Ha szeretnél otthon maradni, és anyagilag megengedheted magadnak, akkor tedd azt. Tök mindegy, hogy mások mit mondanak, az egyáltalán nem fontos. Ehhez persze nem árt némi önismeret sem.

„A gyerekzsivajt is szeretem, a csend is jó.” (Fotó: Hernád Géza)

Van olyan, amit ma másképp csinálna, vagy megbánt az életében?

A válásaim megviseltek, de a kudarcainkból meg kell tanulnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és ezt ki kell bírnunk. Fel kell vállalnunk magunkat…

Mit csinál legszívesebben, amikor nem dolgozik?

Olvasok, sétálok, és zenét hallgatok. Kamaszkoromban Dosztojevszkijt imádtam, később Thomas Mannt, Krúdyt, majd idősebben Móricz- és Tolsztoj-rajongó lettem. De az abszolút, minden életszakaszban gyógyító kedvenc Rejtő Jenő. Szerintem ő olyat tud a magyar nyelvről, amit kevesen.

Egy nagy házban laknak, a gyerekek már kirepültek. Nem furcsa ez a nyugalom?

Szerencsére gyakran jönnek a gyerekek, azok is, akik külföldön élnek, és mindig itt laknak nálunk, és van két unokám is, ők ötévesek, ikrek. Olyankor zeng a ház. A feleségem édesanyja is velünk lakott, egészen a haláláig, szóval általában heten voltunk itthon. Most ketten maradtunk, illetve itt lakik Malvin is, a lányom pulija. A gyerekzsivajt is szeretem, a csend is jó.

Megosztás Facebookon