Egy magyar kislány első hete Hamburgban – 20 szír bevándorló között az osztályban

„Miután megérkeztünk Hamburgba, azonnal bejelentkeztünk az önkormányzatnál, ahonnan rögtön fel is hívták az iskolai centrumot, ahol elosztják az újonnan érkezett gyerekeket. Hatalmas szerencsénk volt, mert Vera Magyarországon épp kijárta a negyedik osztályt, és a hamburgi sarki iskolában épp ötödik-hatodikosoknak indult integrációs osztály. Ha mondjuk Vera hetedikes lenne, akkor hordhatnánk messze az otthonunktól egy másik iskolába.

Látszik, hogy nagyon sok az új bevándorló és a menekült Németországban, akiknek a gyerekeit mind be kell iskolázni.

A mi iskolánk ezt úgy tudta megoldani, hogy konténerekből felhúzott egy második épületet, ahol az integrációs képzés folyik. Egyébként pont pár éve láttam Diósdon is, hogy olyan mértékben nő a település lakossága, amivel például az oktatási infrastruktúra már nem tud lépést tartani, így ott is konténeróvoda oldotta meg ideiglenesen a teremhiányt.

Ha egy család úgy dönt, hogy kihagyja az integrációs évet, akkor mehet a gyerek azonnal a korának megfelelő osztályban tovább, de mi nulla nyelvtudással mellette döntöttünk, nem is lett volna értelme feleslegesen stresszelni a gyereket. Az év végén a tanárok értékelik majd a lányomat, és eldöntik, hogy egyből a korosztályának megfelelő hatodikba járjon tovább, vagy folytassa ötödikesként a tanulást. Azt mondják – és én hiszek nekik –, hogy decemberre már habogni fog németül, és júniusra folyékonyan beszél majd.

Bevándorló gyerekek egy német iskola felzárkóztató osztályában (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)

Úgy tervezzük, hogy minimum két évig maradunk, amíg a szerződésem tart, úgyhogy ha mást nem is, de németül tökéletesen megtanul majd, már ezért megéri kint dolgozni egy kicsit. Tizenöten vannak egy osztályban, zömében szír és kurd gyerekek, illetve most érkezett egy lengyel kislány, és van még egy afrikai kisfiú is. A szírek és a kurdok is nagyon szeretnének integrálódni, egymás közt is németül próbálnak beszélni, ebből Vera nagyon sokat tanul. A lengyel kislánnyal érdekes módon angolul beszélgetnek, mindkettő tud egy picit, és az akarat a legjobbat hozza ki belőlük.

Elképesztően kedvesek, befogadók és támogatók egymással és a kislányommal a gyerekek.

„Itt örökké idegen maradok” – Külföldön élő magyarok és a magány

Igazi szeretettel fogadták, így az első nap után a kezdeti nagy izgalom el is szállt, és boldogan ment iskolába. Az integrációs tagozat egyébként két részből áll, az egyik az, ahova írástudó gyerekek járnak, mint az enyém, a másik rész pedig az, ahova írástudatlan gyerekek érkeznek. Nekik értelemszerűen nem csak németül, hanem írni és olvasni is meg kell tanulniuk. A háború sajnos sok gyerektől teljesen elvette a tanulás lehetőségét, sok közöttük az árva vagy az olyan menekült, aki semmit nem tud a szüleiről.

A tanító néni mesélte – aki egyébként nagyon jól beszél angolul –, hogy amikor elkezdett integrációs csoportban tanítani, akkor neki is meg kellett tanulnia pár szót az adott csoportba járó gyerekek nyelvén. Ez a szókészlet évről évre bővül, és már magyar szavak is vannak benne, amiket egyébként az egész osztály együtt fúj. Úgyhogy Hamburgban már több szír gyerek is ismeri az ablak szót magyarul. Kiderült egy beszélgetésen az is, hogy nagy szerencsénk van a szír és kurd gyerekekkel, mert a török gyerekek például csak törökül beszélnek egymás között, így ha sok török lenne a csoportban, akkor Vera júniusra csak keveset tudna németül, viszont egész jól beszélne törökül. Persze az is egy idegen nyelv, de mi másért jöttünk Németországba.

Az ebédlő, illetve a szakórák ugyanabban az épületben vannak, ahol a „rendes” iskola is működik, így például informatikára vagy tornaórára átjárnak a többiek közé, ezzel is gyakorolva a nyelvet, de ebéd alatt is a német gyerekekkel ülnek egy asztalnál. Kaptak külön integrációs tankönyvet, a német állam nagyon sokat invesztál abba, hogy az ott élő külföldiek gyerekei megfelelő oktatásban részesüljenek, és nyilván később jó adófizetői legyenek az országnak.

A tankönyvek és minden egyéb iskolai felszerelés ingyenesek, a gyerekeknek csak be kell járniuk és tanulniuk.

Mi tulajdonképpen azt kaptuk, amit vártunk, bár néhány dolgon azért meglepődtünk. Kezdjük azzal, hogy hiába keresek jól programozóként, a feleségem nem dolgozik, ez egy fizetés mínusz. A német szolgáltatók pedig ahhoz vannak szokva, hogy a szolgáltatások díját évente egyszer, egyben vonják le a számlákról. Havi fizetést kérhetek, de az pluszköltségekkel jár, ami általában 15%-ot jelent, vagyis több, mint egyhavi díjat.

Márpedig elképesztő összegekkel dobálóznak. A két autónkra a kötelező biztostás havonta olyan 80.000 forintnak megfelelő eurót tesz ki. Ha egyben fizettem volna, közel 1 millió forintot vontak volna le a megtakarításunkból. Elvileg, ha valahogy áthozom a hazai bónusz besorolásomat, ez változhat. De eddig ez elég nehézkes, úgy kezelnek, mintha tegnap szereztem volna a jogsimat. A közüzemi díjak háromszorosába kerülnek, de legjobban azok az apróságok hiányoznak, amik otthon kényelmessé, jóvá tették az életünket. Például az, hogy hetente elmentünk moziba.

A német állam sokat foglalkozik a bevándorló gyerekek integrálásával (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)

Itt azon felül, hogy elképesztően drága a mozi, minden filmet leszinkronizálnak németre, így angolul alig van valami, de azokra is hamar elfogynak a jegyek. Még a musicalekben is németül énekelnek. Nagyon büszkék a német szinkronra és a német nyelvre is, így nincs kivétel. Ha majd beszéljük már kicsit a nyelvet, remélem lesz értelme moziba járni, de addig teljesen felesleges.

Az is meglepő, hogy milyan lassú az internet. A legtöbb háztartásban olyan sebességgel neteznek, ami otthon öt-tíz éve volt gyorsnak mondható. Sikerült egy jobb szolgáltatót találnom, de 30.000 forintot fizetek csak az internetért havonta, márpedig nekem a munkám miatt is szükségem van a sebességre.

Kicsit úgy érezzük magunkat, mintha egyik napról a másikra visszamentünk volna az időben az egyetemi éveinkig.

Béreljük a lakásunkat, idegenek vagyunk egy városban, távol a barátainktól és a családunktól. Sokkal bezárkózottabb életet élünk, mert sem szociálisan, sem anyagilag nem engedhetünk meg magunknak mindent, amit a helyiek igen, vagy amit otthon megtehettünk. A mérleg mégis abszolút pozitív. Mindenki nagyon kedves, senki nem akar minket átvágni. És bizony ilyen apróságokon múlik az egész.

Mondok egy példát. Múlt héten bedöglött a hűtő. Kihívtam a szerelőt (igen, van hűtőszerelő, nem a Facebookon kell könyörögni egy megbízható ember telefonszámáért), aki ki is jött, percre pontosan, majd megállapította, hogy ez garanciális hiba volt, gyorsan kicserélte az alkatrészt, és nem kért egy fillért sem, még kiszállási díjat sem. Mondta, hogy az adminisztrációt majd ő elintézi bent, nekem semmi dolgom az egésszel. Tette mindezt úgy, hogy maga a hűtő már nem garanciális, csak az az alkatrész túl gyakran romlik el, ezért a márkaszervíz felvette a garanciálisan cserélendők közé.

Bízom benne, hogy fél év múlva, amikor a nagy költözködés utáni anyagi lenullázódás pozitívba csap át, illetve, ha a feleségem is elkezd majd dolgozni, minden apró-cseprő gondunk megoldódik. A legjobban egyelőre a gyerek halad az úton. Az iskolától féltünk a leginkább, mégis az lett a legnagyobb pozitív meglepetés. Szeretjük a német iskolát.”