nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Az ADHD-s gyerekekre nincs felkészülve a magyar oktatási rendszer

Az ADHD-s gyerekekre nincs felkészülve a magyar oktatási rendszer

Egyre többen tudják, mit jelent az ADHD, vagy azért, mert a családjukban is van érintett kisgyerek, vagy azért, mert az óvodában, iskolában találkoztak már a köznyelvben hiperaktívnak nevezett gyerekkel. Érdekes, hogy mindig gyerekekről beszélünk csak, pedig ez a zavar nem kinőhető, csupán az érintettek legnagyobb része megtanul vele együtt élni, mire felnő. Hogy addig mi történik, az leginkább a szerencsén múlik Magyarországon.
Bodrogi Eszter
Bodrogi Eszter
f Ajánlom

ADHD: figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, angolul Attention Deficit Hyperactivity Disorder.

Az ADHD-s gyerekek száma egyértelműen növekszik a fejlett világban, és nagyon úgy tűnik, hogy a magyar oktatási rendszer erre semmilyen formában nincs felkészülve. Már bölcsődés gyerekek szülei is kétségbeesve keresik a megoldást, amikor elkezdenek a pedagógusok panaszkodni a gyerekeikre, és ettől a pillanattól kezdve a család élete gyökeresen megváltozik, sokszor szinte minden percüket a hiperaktív gyerekük megfelelő intézményhez jutásának rendelik alá. Mivel az állami rendszerben a diagnózison kívül változó, de leginkább meglehetősen kevés segítséget kapnak, így online csoportokban, fórumokon próbálnak egymásnak segítséget nyújtani.

Az ADHD-nak nem egységesek a tünetei, az egészen enyhétől a nagyon komoly problémákig bármilyen fokozatban előfordul, és az évek múlásával változó intenzitású lehet, ráadásul teljesen más fiúkban, mint lányokban. A fiúkat sokkal hamarabb diagnosztizálják, ha „rosszak” az óvodában, de a mindig álmodozó kislányoknál gyakran már csak felnőttkorban jönnek rá például arra, hogy a közel 130-as IQ-val rendelkező lány miért nem tudott leérettségizni, vagy miért esett teljesen szét az egyetemen, amikor kollégista lett.

A legnagyobb probléma, úgy tűnik, mégis az általános iskola.

A szülők első osztály előtt mindent megtesznek, hogy olyan tanító nénit találjanak a gyereküknek, aki szeretettel és megfelelő szigorral a legjobbat hozza majd ki a gyerekükből. Ez persze csak elképzelés, egy álom, és már sokszor itt elbukik a történet. Mindenki ilyen tanító nénit szeretne a gyerekének, így ha valahol híre megy annak, hogy létezik, akkor az összes körzetes gyerek az ő osztályába jelentkezik elsőnek. Ekkor még lehet ügyeskedni, bejelentkezni a megfelelő lakásba, kapcsolatot felhajtani az igazgatóhoz, hajnalban sorban állni, hogy elsőként adhassák be a papírokat arra a két helyre, ami megmaradt.

De aki vidéken, kis településen él, az sajnos még ennyit se válogathat. Egy iskola van, abban egy tanító néni, és ő olyan, amilyen. Ha enyhébb fokú az ADHD, akkor a szülői csoportokban azt javasolják egymásnak a szülők, hogy nehogy elvigyék a gyereket vizsgálóbizottság elé, ne kapjon inkább SNI-kódot, mert amennyi könnyítés járhat vele, legalább annyi probléma is adódik miatta.

Ezerszám olvasni a történeteket, hogy mi lett az SNI-kód következménye.

A gyereket eltanácsolták először a tanítók, akik megfelelő szakmai felkészítés nélkül nem tudtak segíteni neki, majd az igazgató adott egy rövid határidőt a családnak, hogy megfelelő iskolát találjanak, ahol fogadják a magatartászavaros vagy más speciális nevelési igényű gyereket. Ha a család kitart, és továbbra is az eredeti iskolába szeretné járatni a gyerekét, akinek az értelmi képességével általában nincsen semmi baj, sőt sokszor meg is haladja az osztálytársakét, akkor a szülőtársak kezdenek háborúba.

Képünk illusztráció. (Fotó: MTI/Mohai Balázs)

Az igazság kedvéért érdemes leszögezni, hogy az ADHD-s gyerekek sokszor valóban nem egyszerűek. Állandóan izegnek-mozognak, beszélnek, beleszólnak az órába, nem veszik észre, ha a társaik miatta nem tudnak figyelni, megfelelően haladni az anyaggal. Erre a problémára lenne megoldás az SNI-papírral járó könnyítés és extra fejlesztés, amit bár törvény ír elő, még Budapesten is csak álom, legalábbis olyan minőségben, olyan óraszámban, amire szükség lenne.

Nem ritka az az eset, amikor egy iskola gyógypedagógus híján mondjuk logopédust tud szerezni.

Megjegyzem, logopédusból is óriási a hiány egyébként. Ebben az esetben a tökéletesen, tisztán beszélő ADHD-s gyerek akkor is logopédiai fejlesztést fog kapni, ha arra neki történetesen semmi szüksége nincs, de nem jut el hozzá a mozgásfejlesztés, a viselkedésterápia, vagy bármi más, ami segíthetné a közösségben való tanulását. Hosszú évek telhetnek el úgy, hogy a szülők iskoláról iskolára járnak, míg végül már abba is belemennek, hogy a tökéletes intellektusú gyerekük szellemileg akadályoztatott osztályba járjon, ahol szó szerint semmit nem tanul, de valahova járnia kell, hiszen tanköteles.

Csakhogy ezekben az osztályokban is elveszik a helyet valaki olyan elől, akinek viszont pont ott lenne a helye, és az oktatása nem megoldható integráltan. Maradna a magántanulói státusz, ha ehhez is kapnának bármilyen segítséget a szülők. A legfőbb gond nyilván a közösség, a gyerektársaság hiánya, de az otthoni tanítást se tudják sokan megoldani. A szülő nem tanár. Sokszor mégis ez marad az egyetlen megoldás az ilyen gyerekek számára. Otthon a szülővel elsajátítják a tananyagot, ha az egyik szülő otthon dolgozik, akkor megpróbálják önállóan megoldani, ha nem, akkor felfogadnak magántanárt, aki heti egy-két órában megpróbálja helyre tenni az addig önállóan feldolgozott anyagot.

Sokan tanulócsoportot szerveznek, megpróbálnak más szülőkkel összefogni, túlélni, a gyereket valahogy eljuttatni az érettségiig, de sokaknak már az is maga a megváltás, ha az általános iskolát befejezik.

Szülők tucatjai gondolkodnak azon ezekben a napokban is, hogy vigyék-e bizottság elé a gyereküket, kérjenek-e nekik SNI-s papírt. Ha megkapják a papírt, jár-e majd vele a kötelező fejlesztés, a könnyítés, vagy csak egy billog lesz a gyerek homlokán, ami azt jelzi, hogy ő egy nehéz eset, egy nehezen kezelhető, szemtelen, rossz, értéktelenebb ember? Egyre többen döntenek úgy, hogy amíg lehet, nem kérnek az állami „segítségből”, és megpróbálják nélküle a túlélést. Csakhogy idén szeptembertől az eddig megszokott, kitapasztalt rend is változik.

Életbe lép a csak „Taigetosz-törvényként” ismert változtatás, vagyis a magatartási, tanulási, beilleszkedési gondokkal küzdő BTMN-s gyerekek idén már nem kapnak felmentést az osztályzás alól. Sok szülő egyetért a változtatással, mert saját gyerekeiken azt tapasztalják, hogy a könnyítés számukra annyira jól sikerült, hogy minden küzdést kiölt a gyerekből. Ha nincs osztályzás, nem is tanul. Csakhogy vannak olyan gyerekek is, akik megfelelő segítség nélkül nem képesek a kettes eredmény elérésére. Segítség pedig nincs, hatalmas a pedagógus- és a szakemberhiány. A kör bezárult.

A jelenlegi rendszerben a pedagógusoktól várják el, hogy az SNI-s, BTMN-s gyerekeket fejlesszék úgy, hogy az égvilágon semmilyen továbbképzést nem kaptak, a problémáról ők is csak az internetről, vagy a szülőktől tájékozódnak, már ha az idejük engedi, ha a többi adminisztráció miatt, a hatalmas osztálylétszámok mellett képesek erre.

Lepkét mintázó matricákkal díszíti fel a tanterem ablakát egy tanító. (Fotó: MTI/Komka Péter)

Sajnos még most is nagyon sok pedagógus gondolja úgy, hogy ezek a gyerekek neveletlenek, vagy családi problémájukat viszik magukkal az iskolába.

Sokszor azért nem is diagnosztizálnak orvosok egy gyakran rosszalkodó gyereket, mert a pedagógusok biztosak abban, hogy csupán a szülők hibájából viselkedik másképp a gyerek, fel sem merül bennük, hogy pszichiátriai segítségre, esetleg gyógyszeres kezelésre lenne szüksége a gyereknek. Pedig a felnőttkori ADHD-val foglalkozó szakemberek folyamatosan hangoztatják, hogy mennyire fontos a korai felismerés, a korai kezelés, hogy mennyi kudarcélménytől, stressztől, rossz osztályzattól, bukástól, el nem végzett iskolától lehetne megkímélni a gyerekeket, ha hamarabb kerülnének megfelelő szakemberhez.

A hangsúly itt is megfelelőn van. Állami helyre, beutalóval egészen elképesztő várólistával lehet csak bejutni. A szülők által nagyra értékelt gyermekpszichiáterhez, aki kifejezetten az ADHD-sokkal foglakozik, jelenleg ötéves a várólista. Magánrendelésen is felkereshető húzós óradíjjal, de csak Budapesten rendel, és a szülők szerint összesen 2-3 hasonlóan jó szakember dolgozik az országban, a többiek túlterheltek, közömbösek, és ami a legjobban zavarja a szülőket, nem kapnak tőlük személyre szabott válaszokat a kérdéseikre.

Márpedig kérdés volna rengeteg, a gyerekek ugyanis folyamatosan fejlődnek, változnak, hol könnyebb velük, hol nehezebb. Így aztán jobb híján marad a facebookos csoport, ahol legalább egy jó szavuk mindig van egymáshoz az elkeseredett anyukáknak, még akkor is, ha  a kimerültségtől sírva ülnek le éjjel a billentyűzet elé.

Nyitókép: Képünk illusztráció. (Fotó: MTI/Kovács Tamás)

Megosztás Facebookon