„A gyerekeket nem hagyják vizesnek, koszosnak, felfedezőnek lenni”

Richard Louv 2005-ben használta először a természethiány szindróma kifejezést az azóta világhírűvé vált »Last Child in The Woods« című könyvében. Ez nem egy orvosi szakkifejezés, hanem arra utal, hogy a gyerekek egyre távolabb kerülnek a természettől, és ez egyre inkább tetten érhető modern világunkban. Ennek a szerző szerint számos következménye van, például a figyelemzavar kialakulása, az érzékszervek tompulása, a kreativitás csökkenése vagy a betegségek gyakoribbá válása.

Louv könyvében felidézi egy gyakran sugárzott reklámfilm képsorait. A család egy négy kerék meghajtású terepjáróban utazik. Elképesztően gyönyörű tájakon autóznak keresztül, havas hegycsúcsok, vízesések mellett, miközben a gyerekek az ülésbe épített képernyőn egy filmet néznek. Bár feltehetően nem ez volt a szándék, a reklám mégis tökéletesen ábrázolja világunk egy jellemző szeletét. A természet sok gyerek számára egyre inkább valami elvont fogalom és nem a valóság. Az író úgy látja, bár a gyerekek sokat tudnak a természetet érintő globális veszélyekről, a természettel való fizikai kapcsolat, a természethez fűződő bensőséges viszony egyre kevésbé van meg. Sajnos ezt a felnőttek többségéről is elmondhatjuk. Sokan kívülállónak érzik magukat a természetben, pedig annak mi magunk is a szerves részei vagyunk.

A szülői minta itt is számít

Azt tudják a gyerekek, hol van Amazónia, de arra nem emlékeznek, mikor jártak utoljára erdőben

Szülőként nagy szerepünk van abban, hogy milyen lesz a gyerek viszonya a természethez. Az általunk közvetített üzenetekkel, viselkedésmintákkal nagyban befolyásoljuk ezt. Azt sugalljuk, hogy a természet koszos, a természet valami olyasmi, amitől félni kell, amit jobb csak a távolból figyelni? Vagy inkább azt, hogy a természetben lenni jó, és ahogy én, te is otthonosan érezheted benne magad?

Fotó: dunaviragvizibusz.hu

Én szülőként igyekszem ezt utóbbit megmutatni a kisfiamnak, akár azzal, hogy sokat járunk túrázni, hogy megnézegetjük közelről a kertészkedés közben talált földigilisztát, hogy esőben pocsolyázunk, vagy épp azzal, hogy sokat járunk mezítláb. Én magam is imádok cipő nélkül mászkálni a kertben, a kisfiam is hasonlóan van ezzel, és ennek nagyon örülök, mert láttam már olyan gyereket, aki visítva követelte a papucsát, miután megérezte lába alatt a füvet.

Megkérdeztem ismerőseimet is, vajon náluk mi helyzet ezen a téren. Nagy örömömre, a hozzászólók közül mindenki hasonló véleményen van, ami a mezítlábazást, sarazást, szabad játékot illeti. „Játszani az udvaron, a természetben bármit szabad, amíg mást és önmagát nem veszélyezteti, és nem zavar, ha koszos lesz a ruhája” – mondja Ica. Krisztiéknél is mezítláb rohangálnak a lányok a házban és az udvaron.

Játszótéren homokozóban is lehetnek mezítláb, de a többi részen nem engedem, üvegszilánkok és egyebek miatt. Nálunk szabad a pocsolyába tapicskolás, a sarazást lehetőleg ne ruhában, vagy legalábbis ne a legszebb ruhában. Fára mászni apa tanítja őket, az a szabály, hogy olyan helyre szabad felmenni, ahonnan le is tud jönni.

Persze ismerek olyat is, aki nem szereti, ha a gyerek mezítláb szaladgál a kertben, hisz van külön erre a célra rendszeresített kerti papucsa, hogy a kinti játék után ne vigye be a koszt a lakásba.

Indián tábor helyett kirándulás a szülőkkel

Louvot egyszer a fia megkérte arra, hogy meséljen a gyerekkoráról, az erdőről, ahol játszott, ahol kis kunyhókat épített magának. Az író elgondolkodott azon, hogy talán azért kéri ezt a fia tőle, mert történeteivel túl romantikus képet festett a saját gyerekkoráról. De kiderült, a fia úgy érzi, ő gyerekként kimarad valami nagyon fontosból, ami az apjának még megadatott. Vajon régen tényleg ez is jobb volt?

Az tény, hogy szüleink, de mi magunk is sokkal több időt töltöttünk a szabadban, mint a mostani gyerekek többsége. De hogy mindez megváltozott, nemcsak a szülőkön múlik, a világ változott túl sokat, és nemcsak abban a tekintetben, hogy sokkal több lett az elektromos kütyü.

„Kiskamaszkorom legjobb játéka az volt, amikor nyolcan-tízen az utcából összeverődtünk, és kimentünk pokrócokkal, biciklikkel, kutyákkal a Hortobágy-Berettyó gátjára és ott építettünk indián tábort. Na, ott azután mindenki koszos volt egy délután után – meséli Edit, aki három gyermeket nevelt fel, és ma már egy unokája is van.

Nem volt felvigyázó, maximum egy-egy nagymama jelent meg egy kis lepénnyel vagy szörppel. Nagyanyám sosem feddett meg bennünket: »Krisztusom, legalább az öcsédet mosdattad volna meg a kútnál!« Ennyi mondott csak.

Fotó: dunaviragvizibusz.hu

Edit gyerekei is megérezhették, milyen is az igazi szabad játék. Egy régi történetet elevenít fel, amikor a három gyereket, akik akkor 8-6,5-3,5 évesek voltak, leengedték játszani a házuktól nem messze.

Vad egy tél volt, minden be volt fagyva, esett a hó sokat. Készítettünk botból jégkorongütőt, meg fából korongot és sötétedésig játszottak minden délután karácsony és szilveszter között. Az édesapjuk tízpercenként rájuk nézett biciklivel, az első délután pedig a kiserdő takarásában vagy három órát fagyoskodott Apámmal. Lesték őket, de nem avatkoztak be. A gyerekek hatalmasakat estek, nagyokat nevettek, tiszta plezúr volt mindegyik, de nem történt semmi bajuk, és ma is szívesen emlékeznek erre vissza.

„Ma ezt a szülői hozzáállást valószínűleg felelőtlen, a gyerekeiket veszélyeztető viselkedésnek tartják sokan – mondja Edit. – Ma a gyerekek nagy része csak a szülőkkel, előre megtervezett kirándulások során jut ki a természetbe.” Edit szerint azzal, hogy megváltoztak az életkörülmények, hogy nincs biztonságos udvar, szép árokpart, csatornapart, ahol nem közlekednek járművek, azzal is jár, hogy a szülők nem hagynak kellő szabadságot a gyerekeiknek, akik ezért nem tanulnak meg játszani, nem alakul ki egészséges félelemérzet sem bennük.

A gyerekeket nem hagyják vizesnek, koszosnak, felfedezőnek lenni. Nem hagyják őket békén. De ez nem a szülő hibája. A világ bolondult meg.

Barátkozás az orvosi piócával

Sevcsik András a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság királyréti látogatóközpontjának vezetőjeként közelről látja, hogyan viselkednek a gyerekek a természetben. Azt mondja, azt, hogy egy gyerek hogyan működik a természetben, számos tényező befolyásolja. Például az, hogy mennyi idős.

Az ovisok, az alsósok még abszolút otthon érzik magukat a természetben. A felsősökre az jellemző, hogy ha túlesünk a kamaszos bénázásokon, amikor mindenáron le akarnak gyűrni mindenkit, aki körülöttük van, akkor az esetek nagy többségében az derül ki, hogy ezek a gyerekek iszonyú tájékozottak a környezet- és természetvédelmi kérdésekben, és szuper jól működnek a természetben. Nyilván olyan is van, hogy előveszik az okostelefont ott, ahol térerő sincs, megszokásból ránéznek, de ezt egy poénnal lehet kezelni. Én nem látom aggasztónak a helyzetet, azt gondolom, hogy a gyerekek alapvetően jó fejek.

A Hiúz Házba érkező gyerekek közül van, aki nagyon tájékozott, látszik, hogy sokat jár családjával a természetbe, de voltak már olyan alsó tagozatos, városi gyerekek is, akik számára az is élmény volt, mikor ráléptek a száraz fára, mert korábban nem találkoztak még ilyennel. Így aztán hosszú perceket töltöttek el annak megtapasztalásával, hogy a földön fekvő száraz fa ropog a lábuk alatt. Vannak aztán olyan gyerekek is, akik már ovis korukban egy egész hetet eltöltenek náluk erdei óvodában, szülők nélkül, ott alvással. Sevcsik András szerint ezeknek az erdei iskoláknak, táboroknak és a szakköröknek van igazán nagy pozitív hozadéka.

Fotó: dunaviragvizibusz.hu

András nemcsak Királyréten tart természetismereti foglalkozásokat, de a Dunavirág Vízibusszal az országot is járja. Ez egy mobil vízvizsgáló állomás, mely tele van a vízi élőlények vizsgálatához szükséges eszközökkel. A busszal általában az adott gyerekcsoport lakóhelyéhez közeli vizes élőhelyen vizsgálódnak.

Ezeken a programokon a gyerekek nagy élvezettel gázolnak be a térdig érő gumicsizmában a vízbe, akkor is, ha combig elmerülnek benne. Sokszor van pióca nálam, és amikor kiveszem az üvegből, általában a nagyobbaknál már elkezdődik a fújolás meg a bepánikolás, de két perc múlva az a lány, aki a legjobban irtózott a piócától, már a saját karján sétáltatja.

András azt mondja, a gyerekek egy része tökéletesen ismeri a környezetét, és olyan is van, aki nem jutott még ki a közeli folyóhoz sem. S hogy a gyerekek természet iránti érdeklődését akár már egyetlen foglalkozással fel lehet ébreszteni, bizonyíték, hogy számos olyan eset volt már, amikor a gyerekek arról beszélgettek a közös vizsgálódás után, hogy délután visszajönnek majd anyukájuk konyhai szűrőjével, hátha találnak még valami érdekes élőlényt.

A gyerekeknek nem kell nagydoktori előadást tartani, az ovisok részemről nem is kapnak lényegi tudást, mert nekik mese kell, játék, és az élmény, hogy jól érzik magukat a természetben.

Manapság hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy mindent tudunk a világról. Hisz minden információt elérhetünk, bárhová eljuthatunk, ha akarunk. De ez csak illúzió, egy dimenzióit vesztett világ. Hisz mit ér az erdő, ha nem halljuk a madarak hangját, ha nem simíthatjuk végig az öreg tölgy törzsét, és nem érezhetjük az avar illatát? Pedig milyen jó is ez! Hát, mutassuk meg a gyerekeinknek is!