Szemtelen a kamasz? Majd az internet anyukái megmondják, mit csinálj

Nos, az én gyerekem szemtelen. Nagyon szemtelen. Az a fajta, akitől kinyílik a bicska az ember zsebében, és bár ellenkezik az elveivel a gyerekverés, azért néha fantáziál róla, hogy mennyire jólesne. Amikor például megkérem, hogy a három napja tornyosuló szennyesét dobja a szennyestartóba, és a konyha közepéről indítja a dobást, hogy a zokniknak csak a fele érjen célba, majd sarkon fordul, és bemegy a szobájába. Akkor azért elgondolkodom a pofonon, és csak utána kezdek el ordítani, hogy azonnal gyere vissza, mit képzelsz?!

Alig várja ezt az ordítást. Fél óra múlva pedig megkér, hogy cirógassam a hátát, és különben is, mi bajom van?

Megőrülök a kamasz gyerekemtől, legszívesebben kilőném az űrbe!

Egy szerencséje van, csak velünk csinálja ezt. Másokat egy pillanat alatt levesz a lábáról az illedelmességével, a műveltségével, a kedvességével. „Jaj, dehogy szemtelen! Az egy aranygyerek, olyan jó fiú! Csak kamasz, mindjárt elmúlik!” Lehet, hogy mindjárt, de addig én megőszülök, idegroncs leszek, és antiszociális. Az én gyerekem ugyanis nem olyan szemtelen, akit mindenki nyakon vágna, mert nincs megnevelve, hanem az a fajta, aki csak a szüleinek tartogatja ezt a nevelési hiányosságot. És néha az osztályfőnökének.

A nagymama például kajánul megjegyzi, ha kérem, hogy hétvégén vegye már át ezt az ördögfajzatot – igen, a nagyinak ezt a szót használom rá, hogy lássa, milyen szerető édesanya vagyok –, hogy nem is tudja, kitől örökölte ezt a stílust a gyerek. Rám célozna? Az már régen volt, és nem beszélünk róla, mint ahogy a nyolcadikos bizonyítványomat se mutatjuk meg senkinek, rendben?! Ennyire durva meg tényleg nem voltam. Arra nyilván emlékeznék.

Már hatodikos korában azt gondoltam, hogy itt a kamaszkor, de most, nyolcadik után csak nevetek az akkori gondjaimon.

A fiam ugyanis azóta fejhallgatóban gubbaszt a szobájában, amiben üvölt a zene, különösen akkor, ha szólok hozzá. Mondja is, ha nem látnám: nem hallak, csukd be az ajtót, légy szíves. A légy szívest általában hozzáteszi, mostanában ebbe a szóba kapaszkodom. Volt idő, amikor ezt megtanulta, mégsem lehetek annyira szar anya. Ha megkérem valamire, amihez általában nincs kedve, akkor annak ellenére, hogy látom az arcán, hogy leszarja, még meg is mondja hogy leszarom. Vagy hogy hallja, nem süket, de várjak egy kicsit. Mondjuk majd holnap viszi le a szemetet. Meg majd jövő héten teszi el tiszta ruhákat a szekrényébe. Pont akkor, amikor elkezdi majd a kötelező olvasmányt. Most mit izgulok, még csak augusztus eleje van.

A „nem beszélhetsz így, én se beszélek így senkivel” szövegre közli, hogy de igen, beszélhet. Gyerekpszichológusok szerint ebben a korban teljesen normális, hogy a gyerekek azt képzelik, ők mindent tudnak, bezzeg a szüleik félkegyelműek, és ez soha nem volt másképp. Mivel állítólag a kamaszokhoz kell egy jó nagy adag humorérzék – legalábbis lépten-nyomon ezt olvasom –, így néha megpróbálok elsütni egy viccet. Látom a szemében, hogy érti, tetszik is neki, de az esetek kilencven százalékában kibírja a legkisebb mosoly nélkül, majd megkérdezi, hogy ez valami öreg humor-e, mert ha igen, akkor nagyon rossz.

Kicsit olyan, mintha harcban állnék a saját fiammal

Idén lettem öreg. Előtte nem volt erről szó. Humorom meg nincs, és a viccet sem értem.

Amikor azt mondta két napja, hogy mindjárt kiviszi a koszos tányért a szobájából, akkor csak viccelt. Nem vitte ki, ez a poén. Most kiviszi, mert elrontottam a viccet a hisztimmel. Jaj nekem, ha kiderül, hogy fogalmam sincs, mi az a streake a Snapchaten, vagy ha több követőm van az Instagramon mint, neki, de bénán instázok. Mert nem így kell kommunikálni a követőkkel. Esetleg rosszul ejtek ki egy angol szót, nem ismerek egy sorozatszínészt, aki pedig rettenetesen híres. És ezeket napról napra megteszem.

Tulajdonképpen azt hiszem, az a jó szó a mostani helyzetre, hogy eszköztelen lettem. Az egyetlen dolog, ami hat rá, az az internetmegvonás, de akkor meg elkezdi szekálni a húgát, és egy szemtelen kamasznál már csak az rosszabb, ha közben egy óvódás sikít. Ennek ellenére időről időre igenis elveszem a netet, hogy legalább magamnak bizonyítsam, hogy én vagyok a főnök, de suliidőben például tényleg lehetetlen vállalkozás, mert minden leckét online kell beadni, és a tanulnivaló is webes felületen érkezik. Egy-null.

A poklok poklában, vagyis az anyatopikokban következők szoktak elhangzani hasonló panaszok esetén:

Nem várt gyerek volt – ezzel szemben az igazság az, hogy de igen, terveztük őt, és nagyon boldogok voltunk, amikor megszületett. Utána is, igen.

Nem szoptatták, nem alakult ki a kötődés – esküszöm, fél napokat szopott, több mint egy évig. Olyan érzésem volt néha, hogy a mellbimbóm belenőtt a szájába.

Nem meséltek neki – ó, dehogynem! Egész könyveket tanultunk meg kívülről, hosszan meséltünk fejből, tényleg imádtam azt az időszakot, és ő is.

Nincs következetesség – oké, lehet, hogy már nincs, de igenis volt. Egy kamasznak már hiába ígérek be életfogytiglan tartó szobafogságot, úgyse vesz komolyan. A kisebb büntetésnél meg mérlegel. Megéri-e szemtelenkedni, vagy sem. Általában megéri neki.

Nincs előtte férfi példa – de van, jó házasságban élünk az édesapjával. Ezt a felvetést egyébként úgy utálom, ráadásul egy férfi lehet pont nagyon rossz példa is.

Rossz társaságba keveredett – nem, ismerem a barátait, nagyon helyes, jól nevelt srácok.

El is érkeztünk a kulcskérdéshez. Ugyanis az én fiam is nagyon helyes, jól nevelt srác, már amikor másokkal van.

Segít mosogatni a barátja anyukájának, leviszi sétálni más kutyáját, vacsorát főz a barátnője édesanyjával, és legfőképp semmit nem szaroz le sehol, válaszol, ha kérdezik, jó étvágyat kíván, használja a szalvétát és a köszönöm szót. Nem tudom, meddig tarthat ez még így. Kicsit olyan, mintha harcban állnék a saját fiammal. És amikor azt hiszem, hogy végre harcszünet van, akkor bedob egy atombombát.

Nem érdemes beleállni. El fog múlni. Már csak öt év

Egyik barátunk mesélte, hogy ő nagyon könnyű kamasz volt, még tizennyolc évesen is együtt nyaralt a szüleivel. A titkok az volt, hogy vidéken éltek, és nyolcadik után kollégista lett, így hiányoztak neki a szülei, úgy érezte, szereti őket. Komolyan kollégiumba kéne adnom a gyereket, hogy újra szeretettel teli család lehessünk? Most például táborban van, már kezd hiányozni. A menün gondolkodom, amit főzök majd, amikor megérkezik.

Ez vajon még a normális anyai szeretet, vagy a Stockholm-szindróma egyik tünete?

Mert még csak egy hete ment el, és emlékszem, hogy megkönnyebbülten ültem a kanapén, hallgattam a csendet, ahogy a lányom fest, a férjem levelet ír, és senki nem tesz megjegyzéseket. Még egy sms-t is kaptam, a vonatról küldte a gyerek, annyi állt benne, hogy bocsánat. Volt is miért elnézést kérnie, nem véletlen, hogy egyedül vitte ki az apja az állomásra, még az utolsó pillanatban is meg tudott bántani azzal, hogy felszólított, nehogy kikísérjem, és leégessem a haverjai előtt. Erre fél óra múlva bocsánatot kér, én meg azonnal megbocsátok.

Tulajdonképpen egy tanácsot fogadtam meg, és sorstársaimnak is csak ezt adhatom tovább. Mint a viccben, ahol látszólag a hisztiző gyereknek mondja percenként az anyukája, hogy nyugalom, Lilla, majd kiderül, hogy a Lilla nem a gyerek, hanem az anya. Nyugalom. Nagy levegő! Nem érdemes beleállni. El fog múlni. Már csak öt év. Tekinthetjük mantrának is, és bízhatunk is benne, hiszen az alapok jók voltak, máshol jól nevelt, itthon is vannak jó pillanatai, egyszer ennek is vége lesz. Addig pedig sok erőt nekünk, sorstársaim!