2018. Augusztus 07.

Első szakítás, anyai szemmel

Tizennégy éves fiam túl van az első szakításon. Ez mondjuk nem teljesen igaz, szakítani nem tudott, maradjunk annyiban, hogy a szerelme kirakta, mert úgy viselkedett, ahogy egy kapcsolatban nem szokás. Ez elég szép megfogalmazása a történteknek. Majd később részletezem.

Wohl Irén

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön a nagy szerelem ideje, hogy lesz egy olyan lány a fiam életében, akibe már tizennégy évesen komolyan beleszeret, de így történt. Minden adott volt egy nagy első szerelemhez, fél év alatt kétszer is utaztak együtt külföldre az ifjúsági szervezettel, aminek a tagjai, hatalmas élmények, nyitó és záróbulik, majd a hétvégi közös programok.

Érdekes volt látni, ahogy a kezdeti tagadásból, vagyis a nem járunk, csak barátok vagyunkból hogy lett felvállalt kapcsolat. Méghozzá munkahelyi kapcsolat, ugyanis osztálytársak is.
Mesélte az osztályfőnök, hogy nagyon helyesek, tényleg úgy viselkednek, mint egy munkahelyi kapcsolatban szokás, úgy tesznek, mintha nem járnának együtt, de azért véletlen mégis egymás mellé ülnek, amikor csak lehet.

Nekem az is jó volt, hogy láttam, a fiamat szeretettel fogadják a lány családjában, nyugodtan felmehet, kedvelik, kap ebédet, beszélgetnek vele, és ő ment is, szerette a szülőket is, beszélgetett, jó fej volt. Ez utóbbit onnan tudom, hogy megbeszéltem a lány édesanyjával. Nem zavarja őket, hogy olyan sokat van ott a fiam, nagyon kedves, jó fej, tényleg.

Mindig féltem a szakítástól.

Mindig úgy képzeltem, hogy ha majd barátnője lesz a gyerekemnek, akkor nálunk is sokat lesznek, de ez egy olyan kapcsolat volt, hogy csak ott voltak szinte. Fiús anyák szerint ez így normális eleinte egy éppen csak tizennégy évesnél, a fiúk valahogy nehezebben vállalják fel otthon a komoly barátnőt, a lányos háznál meg úgy vannak vele, hogy inkább ott legyenek a fiatalok, mint ismeretlen, idegen helyen.

Azt is mondták az idősebb fiút nevelő barátnőim, hogy pár év múlva ez majd változik, és csodálkozunk majd, ha reggel egy lányt találunk a konyhában, aki épp a kávét keresi. Megjegyeztem, kávét a középső polcra, szemmagasságba!

Féltem a szakítástól. Nem tudtam hogy lesz, lesz-e nagy dráma, veszekedés, vagy csak szomorúság, sírás, vagy egyszerűen elmúlik majd? Megcsalják-e majd a fiam, és ettől megszakad a szíve, és persze az enyém is, vagy ő csal majd, és ettől is megszakad majd az én szívem?

Mindenesetre bíztam benne, hogy a mi nevelésünk egy úriember lesz, egy igazi lovag, aki senkit nem bánt meg, becsületesen játszik, és legfőképp soha nem szakít majd sms-ben.

Hát, ez utóbbit nem is tette meg.

Közösen mentek táborozni, amitől a fiam félt. Biztosan van benne egy jó adag kamaszkori kisebbségérzés is, de előre rettegett attól, hogy a barátnője beleszeret valaki másba a táborban. Nem így lett.
Az első hét végén már nem jártak együtt „hivatalosan” se, mert a lány kirakta a fiamat. Okkal. Nem szeretett bele senki másba, egyszerűen betelt nála a pohár.

A fiam meg úgy tett, mint aki nem érti mi a probléma. Mi a probléma az ő viselkedésével, és miért féltékeny a barátnője. Én megértettem. Emlékeztem mennyire fáj, amikor az ember szerelme mással flörtöl. Főleg tizennégy-tizenöt évesen.

A táborbán több száz tini, együtt két hétig. Évek óta közösen töltik ezt a két hetet, sokan csak ilyenkor találkoznak az évben, néhányan minden hétvégén vagy még gyakrabban. Régi barátságok, amik évről évre izgalmasabbak. Az a lány, aki tavaly még egy kisgyerek volt, idén már nő lett. Barátok voltak tavaly is, most se volt ez másképp, de túl sok időt töltöttek együtt, főleg ahhoz képest, amennyi a szerelmének jutott.

Állítólag nem volt semmi. Hagyjam már abba a faggatózást, ne csináljam én is a feszkót! Semmi közöm hozzá. A másik lánynak különben is pasija van. Ha ezt nem lehet felfogni, akkor őt már nem is érdekli az egész.

Egy szerelmes ment el táborozni, és egy sértett szingli érkezett haza. Nem tudtam mi a teljes igazság, de bevallom, megsirattam a kapcsolatot. Szerettem a kislányt nagyon.

A férjem szerint napokig úgy viselkedtem, mintha engem csaltak volna meg. Sóhajtoztam, néha könny gyűlt a szemembe, kérdőre vontam a fiam. Tényleg furán viselkedtem, soha nem gondoltam volna, hogy engem is ennyire megérint majd a dolog.

Mi lesz, ha majd tényleg megcsalják egyszer? Hangosan fogok zokogni az ágyban?

Még az is megfordult a fejemben, hogy felhívom a lányt. Elmondom neki, hogy mennyire sajnálom. Aztán szerencsére inkább belegondoltam, hogy hasonló esetben szerettem volna beszélgetni a fiúm anyjával?! Nyilván nem. A telefont se vettem volna fel, ha tudom, hogy ő hív.

Közben meg természetesen a fiam is sajnálom, aki rosszul megélt macsóságból nem beszél arról, amit érez, csak képes tizenhat órát ülni a gép előtt, lőni az ellenséget, és ordíttatni a zenét, egész nap nem enni, másnap ugyanezt folytatni, csak játék helyett sorozatot nézve, kanapén fetrengve. Egy hétig folyamatosan.

Felhívtam anyámat, mit tegyek most, ő mit tett ugyanebben az esetben? Azt mondta, furcsa, hogy nem emlékszem. Én se beszéltem, én se meséltem. Olyankor ő is csöndben volt, a kedvencemet főzte, és nem erőltetett semmit.
Küldjem ki a gyereket hozzá, főz neki egy lábos krumplis tésztát, megszeretgeti, és hagyja aludni. Néha kihívja majd a kertbe segíteni, neki úgy se mond soha ellent, azzal is telik az idő. Az idő ugyanis mindenre jó. Még nekem is.