nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Akinek nincs gyereke, nem tudja, mi a boldogság? Ugyan már!

Akinek nincs gyereke, nem tudja, mi a boldogság? Ugyan már!

Ne akarjuk megmondani másnak, hogy mi a legnagyobb boldogság az életben.
Avatar
Anyám borogass!
f Ajánlom

„Csak sajnálni tudom azt, akinek nincs gyereke. Soha nem fogja tudni, mi az igazi boldogság.” Hányszor olvastuk már ezt a kijelentést a neten? És hányszor akadtunk ki rajta még úgy is, hogy vannak gyerekeink? Azt gondolom, hogy nemcsak ostobaság, hanem igazi mély rosszindulat és képmutatás szüli ezeket a kijelentéseket. Azt talán nem mondanám, hogy tudatos képmutatásról volna szó, de azért akkor is nevezzük nevén a dolgot. Ha valaki mást sajnál azért, mert nem az ő életét éli, valami nagy baja lehet. Nem csak akkor, ha gyereke van, akkor is, ha popsztár, diszkoszvető, olajmágnás, csillagszemű juhász, topmodell, tanár néni, boltvezető-helyettes. Eleve nem a sajnálat a legproduktívabb érzés mind közül, de ha már élünk vele, használjuk azokra, akiket úgy sújt az élet, hogy komolyan szenvednek, betegek, nagy veszteségeik vannak, borzasztó körülmények között kell élniük.

Jobb, mondjuk, valamennyire együttérezni velük, de talán lehet sajnálni is őket. Ugyanakkor még róluk sem gondolhatjuk azt, hogy sosem tudják meg, milyen az igazi boldogság.

Aki ezt mondja, az egyetlen utat ismer: a sajátját. Annyira be akarja bizonyítani, hogy ő mennyire szerencsés, sikeres és boldog (amúgy kinek? nekem ugyan nem kell bizonygatni), hogy másokat maga alá helyez, és felsőbbrendűen sajnálja, hogy kizáródtak az ő útjából. Kábé lesajnálja, vagyis lenézi őket. És kinek van szüksége erre? Egyetlen embernek – neki. Hogy miért kell magának, sőt nem is csak magának, hanem ugye mindenkinek bizonygatnia a boldogságát, azt talán ő sem tudja, hiszen a boldogság természete szerint csöndben is megvan, és nem attól születik meg, hogy mások irigylik.

Eszembe jut erről Markó bácsi, akit régebbről ismerek. Hatvanéves, és mindenkit biztosíthatok: eszénél van annak ellenére, hogy egyszer azt mondta nekem, „aki nem tanulmányozta a méheket, az esküszöm, nem tudja, mi a boldogság. Markó bácsi ugyanis gépészmérnök volt 50 éves koráig – volt egyébként három gyereke is, de addigra már szinte felnőttek –, akkor azonban sajnos rokkantnyugdíjas lett, így elkezdett a méhekkel foglalkozni. Természetesen mézet is termeszt azóta is, és imádja. Ez érdekli. Annyira beleélte és beleásta magát a témába, hogy erre a kijelentésre ragadtatta magát. Szerencsére ő nem sajnál senkit, és nem is teljesen komolyan mondta ezt, a maga részéről megengedte, hogy egyesek olyan furcsák legyenek, hogy ne a méhek érdekeljék őket, de azért nem nagyon tudta elképzelni. A kijelentésének éppen annyi értelme volt, mint annak, hogy akinek nincs gyereke, nem tudja, mi a boldogság.

via GIPHY

Elvégre aki nem is akar babát, az ettől csak kiközösítve érzi magát, aki meg szeretne, de egyelőre nincs neki, na, annak jól beleverjük vele még az orrát is a sziklába, hogy érezze csak rosszabbul magát.

Komolyan, nem lehetne a rosszindulatot egy félórára mellőzni az internetről? Egyetlen röpke félórácskára mindennap? Mert az ostobaság nyilván kiirthatatlan, de a rosszindulattal talán tudnánk tenni valamit.

Mindegy, beszéljünk inkább konkrétabban az anyaságról mint önkiteljesítő boldogságról. Megkérdeztem néhány nőt egy privát Facebook-csoportban, ők mit gondolnak erről a kijelentésről, ilyen válaszokat kaptam:

„Boldogság? Mi van? Éppen szaros pelenkában úszunk, egy órája üvölt a gyerek, most aludt el, mennem kellene mosni ugye, reggel óta nem ettem, egyébként várom éppen a másodikat, a férjem meg 5 (mondom: 5) óra múlva érkezik haza, és rohadtul nem vagyok boldog. Mikor leszek az?” (Anett)

via GIPHY

„Megmondom őszintén, volt, hogy én is így gondoltam. Egészen komolyan hittem abban, hogy más út nincs, és úgy is éreztem, hogy bár halálra fárasztanak, a gyerekeim adják a legnagyobb boldogságot. De aztán elmentem Niára, és megismerkedtem egy csomó nővel, akiknek nincs gyerekük, mégis fantasztikus dolgokat csinálnak, és kicsattannak a boldogságtól. Sokat beszélgettünk, és rájöttem, hogy ez tényleg nem alapfeltétel, meg kicsit kezdtem úgy érezni, hogy lehet, hogy én is foglalkozhatnék egy kicsit például magammal is a gyerekeken kívül. Béna vagyok, de szenvedélyes táncos lettem.” (Szilvia)

Hát, talán inkább nagyon sok boldogságot lehet kapni a gyereknevelésben, és sokszorosan megtérül a befektetett energia, de hogy ez lenne az egyetlen boldogságforrás, azt nem értem. Van, akinek a munkája az, másnak a kapcsolata, a hobbija, a művészet. Egyáltalán nem csak a gyerek. Én például az első két évet utáltam. Utána jobb lett. Onnantól szeretek anyuka lenni. (Babett)

De ne hagyjuk ki a férfiakat sem. Feltettem néhány apukának is a kérdést, lássuk, ők hogyan reagáltak a fenti mondatra. Ferdinánd például egy igazi életművész, túlságosan is őszinte, ennek megfelelően most kicsit abszurd választ adott:

„Imádom a gyerekeimet, és imádom a teniszt. Ezt a kettőt nem hagynám ki az életemből. Sajnos a kettő üti egymást, a gyerekeim miatt nem tudok annyit teniszezni, mint szeretnék. Ez elszomorít. De mondjuk tanítom őket, hogy nagy meccseink legyenek néhány év múlva. Hogy melyiket hagynám ki az életemből? Hát, egyiket sem. Megmondom őszintén, azért hozom ki őket mindig a pályára, mert nem tudom elképzelni, hogy tenisz nélkül bárki is boldog lehet. Őket meg szeretném boldognak látni.”

via GIPHY

Dénes egyenesen kiakadt, és a válasza után kedvesen megkért, hogy többet ilyen hülyeségekkel ne zaklassam, mert szívesen véleményt nyilvánít, de vannak akkora ostobaságok, amiket már nem igyekszik megcáfolni. Kicsit bohókás fiú, de azért szó szerint közlöm a válaszát.

„Mondjon ilyet, akinek két anyja van! És őt meg a többi suttyót, trollt és parasztot nyelje el a föld, mert azért tart itt ez az ország, ebben az erkölcsi mélyrepülésben, mert folyton azt gondoljuk, hogy kioszthatjuk egymást, hogy jogunk van a másik fölé helyezni magunkat, hogy megmondhatjuk, hogy mitől legyen boldog. Most komolyan, légyszi, azt is mondják meg, hogy mitől élvezzek el holnaptól. Ahelyett, hogy elgombfocizna a gyerekével, ha annyira boldog, befőzné a lekvárját, vagy leüvöltené a szomszéd Marikát, itt osztja az észt erről az idiótaságról.

Emberek, hagyjátok már abba az ostoba prédikálást! Emeljétek fel a kezeteket a billentyűzetről, és kezdjetek el élni!

Szeressétek egymást, kenjétek egymásra a nagyi lekvárját, nyaljátok le, fújjatok buborékot, pacsáljatok a gyerekkel, sarazzatok, meztelenkedjetek, éljetek már ehelyett a tipródás helyett. Ja, 5 gyerekem van. Átokfajzat mind. 5-15 évesek, itt ugrálnak a fejemen a drágák. Mindenki boldogtalan, akinek nincs 5 fia. Lúzerek!”

Andrásnak háromhetes a kislánya, még elfogult. Csak kevés ideje volt válaszolni.

„Hát, azért egy kicsit igaz. Mármint, ez iszonyú nagy boldogság. Nem nagyon tudok ennél nagyobbat elképzelni. Legfeljebb egy átaludt éjszakát.”

Úgy tűnik, végső soron mindenki elutasította azt a sarkos kijelentést, hogy csak a gyerek adhat boldogságot. Ennek örülünk, bár lehet, hogy rossz helyen kutattunk megszólalókért. Mindenesetre mi kiállunk azért, hogy nem mondhatjuk meg a másik embernek, hogyan legyen boldog. De azért azt kívánjuk, hogy legyen. És ne szoruljon arra, hogy a többieket kelljen kioktatnia, ha egy kicsit jól akarja érezni magát.

Borítókép: Thinkstock

Megosztás Facebookon