Hullarészegen jött be a kórházba az exférjem, amikor vajúdtam a kisfiunkkal

Az exférjem nemes egyszerűséggel egy alkoholista szociopata, csak erre későn jöttem rá, téves indíttatásból megpróbáltam megmenteni, közben megszületett a kisfiunk, úgyhogy a vége az lett, hogy egyedülálló anya lettem, amikor felébredtem a házasságom rémálmából. A közös gyerek pedig azt jelenti, hogy kéthetente láthatásra jön az exférjem, úgyhogy sajnos gyakran kell vele találkoznom. Mivel nem egy átlagemberről beszélünk, hanem a lelki terror bajnokáról, ezért aztán ezek a találkozások mindig nagyon megterhelnek érzelmileg.

Nem azért, mert nem engedtem volna még el, vagy éreznék iránta valamit, hanem egyszerűen bekapcsolnak a lelkemben azok a régi beidegződések, amiket még akkor alakított ki bennem, amikor együtt éltünk.

Ebből tudhatod, hogy egy pszichopata hálójába kerültél

Például a múltkor, amikor jött, messziről érezni lehetett rajta a piaszagot, amitől egyből görcsbe rándult a gyomrom az emlékek hatására. Ilyenkor egyrészt konfliktus van, mert nyilván nem adom neki az 5 éves gyereket, hogy vigye láthatásra, ha be van rúgva, így már amikor megérzem a szagát, tudom, hogy ebből ordítozás és ajtócsapkodás lesz. Másrészt pedig megrohannak az olyan emlékek, mint hogy hullarészegen jött be a kórházba, amikor vajúdtam a kisfiunkkal, és olyan mély csalódottságot éltem át, amit sosem lehet kiheverni teljesen. Mélységesen szégyelltem magam miatta, szégyelltem, hogy ez az ember az apja a gyerekemnek, hogy betölti a sörszaga az egész szülőszobát. Már ott, szülés közben eldöntöttem, hogy nekem ehhez az emberhez semmi közöm, pár hónapra rá el is váltunk.

Részlet a Pincérlány című filmből – Forrás: iMDb

De nemcsak az alkohollal volt problémám, bár önmagában már ez is elég a váláshoz, de mellette még folyamatosan rombolta az önbizalmamat is. Szisztematikusan, viccekbe, megjegyzésekbe burkolva tiport bele a lelkembe mindennap. Amit én csináltam, az nem lehetett jó, egy rizst sem tudtam rendesen megfőzni szerinte, még abba is belekötött, hogy tartom a gyereket a kezemben. Mindig, mindent jobban tudott nálam, és nem felejtette el folyton azt sulykolni belém, hogy nélküle életképtelen lennék. Ami így utólag külön vicces, mert az exférjem volt az, aki elköltötte még a nem létező pénzünket is, folyton adósságba keverte magát, és csak ígérgetett, de aztán persze semmit sem tartott be. Miután kidobtam, rácsodálkoztam, hogy jé, igazából milyen sok pénzem van így, hogy nem veri el hülyeségekre meg alkoholra és milyen nyugodtak az estéim, hogy nem kell tőle rettegnem, aznap épp mivel áll elő, milyen állapotban jön haza, és miket fog beszólni.

Mindez bevillan, amikor meglátom, és ilyenkor végtelenül hálás vagyok a sorsnak, Istennek, az univerzumnak, hogy megszabadultam tőle és egyedül élhetek.

Nekem az egyedüllét, szingliség nem átok, nem akarok mindenáron megszabadulni tőle, mint azt sokan feltételezik, ha szóba kerül az egyedülálló anyaságom. Nem akarom megosztani az életemet senkivel, csak a gyerekemmel. Nem akarok még egyszer egy ilyen ember csapdájába kerülni. Nem akarom, hogy más döntsön az én pénzemről. Nem akarom, hogy bárki beleszóljon, hogyan nevelem a gyerekemet, és mit főzök vasárnap ebédre.

Nekem a párkapcsolat egyelőre csak kötöttségeket jelentene, olyan kompromisszumokat, amiket nem akarok megkötni. Nem riaszt az sem, ha örökre így marad, mert még mindig sokkal jobb egyedül, mint egy ilyen borzalmas kapcsolatban, amihez volt szerencsém. Tudom, hogy jóindulatból kérdezik az emberek, hogy mikor kezdek randizni, nem is haragszom rájuk, inkább csak kuncogok magamban, hogy kösz, de nem kérek belőle, jó nekem így, szabadon.