nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
„Az állami iskolákban a tanárok utálják a munkájukat” – Miért választanak egyre többen alternatív iskolát?

„Az állami iskolákban a tanárok utálják a munkájukat” – Miért választanak egyre többen alternatív iskolát?

Az alapítványi és magániskolák lassan az utolsó menedékhelyei azoknak, akik diákközpontú, egyéni figyelmet garantáló oktatásra vágynak.
Kerényi Kata
Kerényi Kata
f Ajánlom

Az a tendencia, hogy a nehezebben kezelhető vagy az átlaghoz képes más ütemben fejlődő gyerekek választják az alapítványi iskolákat, nem érvényes többé. Az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt azoknak a diákoknak a száma, akik tulajdonképpen egészen jól elboldogulnának a közoktatás keretei között is, mégis inkább alternatív iskolát keresnek. Ők és a szüleik azt mondják: belefáradtak az alkalmazkodásba. Nem azért váltanak, mert a gyereknek plusz segítségre van szüksége a tanulmányaihoz. Csak szeretnének egy olyan iskolát, ahol mindenki önmaga lehet, és ahol a gyerekek a fontosak, nem a szabályok.

Ők a hagyományos oktatási rendszer menekültjei, akiket megrémít az irány, amerre a magyar oktatás fordul az utóbbi években.

Maguk a gyerekek elsősorban a túl sok tanórát és az emellett felhalmozódó rengeteg otthoni feladatot említik, mint nehézséget. De az is feltűnt nekik, hogy egyre több a szabály és korlát, és egyre kevésbé számít, ők hogyan alakítanák ki a mindennapjaikat. Akadnak köztük olyanok is, akik nem tudják konkrétan megfogalmazni, mi a baj, de a testük beszél helyettük: sosem volt talán még annyi diák, aki gyomorpanaszokkal, teljesen kimerülve, alvászavarokkal, szorongással, pánikbetegen érkezik meg egy új iskolába, mint mostanában. Nem rossz tanulók, nem rendbontók, nem kis gengszterek. Csak félnek. Ahogy szaporodnak az elvárások, az iskolában eltöltendő idő egyre hosszabb, egyre kevésbé érthető, mit miért kell megtanulni, úgy nő a gyerekekben a bizonytalanság és a rossz érzés. Egy idő után a dolog túlélésre megy: aki talál osztálytársakat vagy tanárokat, akikhez kötődik, annak megéri maradni. Aki nem, az elindul szerencsét próbálni.

A 18 éves Balázs most egy alapítványi középiskolába jár, korábban több helyen próbálkozott, de sehol nem érezte jól magát.

Nem az a bajom, hogy alkalmazkodni kell, hanem, hogy nagyon sok szabály teljesen értelmetlen. Ha valamit hasznosnak látok, azt szívesen megcsinálom, még akkor is, ha nehezemre esik. De a fölösleges szigort nem szeretem, ideges leszek tőle, rögtön ellene feszülök, és ebből sok konfliktusom volt. Ebben az iskolában sokkal több múlik rajtam. A lazaság nem ront az emberen, hanem felnőttebbé tesz. A legtöbbet a saját hibáiból tanulhatja az ember, és itt engednek hibázni, de közben vigyáznak is ránk. Ha egy hibáért kirúgnak, az nem nevelés, hanem csak keménykedés.

Fotó: Kékvölgy Waldorf Iskola Facebook oldala

Ha egy gyerek felismeri, hogy rossz helyen van, nem biztos, hogy tovább tud lépni. A döntés végül a szülőé, hiszen az ő pénztárcáját terhelik az alapítványi iskolával járó plusz költségek.

Vannak, akik komoly áldozatokat is hajlandók vállalni csak azért, hogy a gyerekük a számára legmegfelelőbb oktatási intézménybe járhasson: költözés, munkahelyváltás, másodállás… sok család viszont nincs abban a helyzetben, hogy ezt megengedhesse magának. Az ő gyerekeik vagy szerencsések, és megtalálják a helyüket az elérhető lehetőségek között, vagy összeszorított foggal küzdik végig az iskolás éveiket. Az utóbbi években a korai iskolaelhagyók száma is ugrásszerűen megnőtt, mutatva, hogy sokan egy idő után feladják.

Kati azt mondja, ő nem tervezte, hogy hátat fordít közoktatásnak, de az évek során úgy látta, hogy a fia egyre kevésbé találja a helyét a folyamatosan merevedő keretek között.

„Peti nem volt nehéz eset vagy megosztó személyiség. De már az alsós osztályfőnöke beskatulyázta, és utána nem tudtunk szabadulni a címkétől, vittük magunkkal tovább. Az a tanítónő nem ismerte fel, hogy diszkalkuliás a gyerek, elintézte annyival, hogy lusta, és ezért nem tanulta meg a szorzótáblát.

„Én úgy tapasztaltam, hogy a hagyományos rendszerű iskolákban egyszerűen nem szeretik a gyerekeket, pláne azokat akik valamerre ki is lógnak a sorból”

Több körben, több helyen is próbálkoztunk a közoktatással: mint bérből és fizetésből élő, adózó állampolgár, azt gondoltam, hogy ez jár nekünk, és kell hogy legyen olyan hely, ahol elfogadják Petit. Aztán sok év sikertelenség után be kellett látnunk, hogy a tanítói hozzáállás következtében a fiamból tényleg olyan egyéniség lett, aki nem képes a közoktatás keretein belül jól teljesíteni.

„Ő építette fel magát, és büszke vagyok rá. Azért hoztuk alternatív iskolába, hogy képes legyen a meglévő képességeit erősítve, sikeresen leérettségizni. Minden esélye meg is van rá, hogy így legyen.”

Ági, aki szintén sok év próbálkozás után választott végül alapítványi iskolát a fiának, így fogalmaz: „Én úgy tapasztaltam, hogy a hagyományos rendszerű iskolákban egyszerűen nem szeretik a gyerekeket, pláne azokat akik valamerre ki is lógnak a sorból”.

A 16 éves Vivi hasonló véleményen van:

Az állami iskolákban a tanárok utálják a munkájukat. Csak le akarják tudni az órákat, folyton fáradtak, nincs türelmük odafigyelni a diákokra. Ezt a gyerekek megérzik, és egyre tiszteletlenebbek, szemtelenebbek, próbálgatják, meddig lehet elmenni. De a végén, ha konfliktus lesz a dologból, úgyis a tanárnak lesz igaza, a diáknak pedig vagy mennie kell, vagy be kell hódolnia.

Művészeti foglalkozás a Kékvölgy Waldorf Iskolában

„Az állami sulik közül az elit gimik jók, de oda a többségnek lehetetlen bekerülni – mondja Balázs. – Oda azokat veszik fel, akiknek van pénzük magántanárra, és a fél családjuk oda járt régebben, ezért vannak kapcsolataik. Egy átlagembernek semmi esélye bejutni, csak akkor, ha zseni.” A kérdésre, hogy szívesen járna-e ilyen iskolába, megrázza a fejét. „Ott mindenki sznob, azt hiszik, hogy felsőbbrendűek, csak mert szerencsésebbek, és több lehetőségük van az életben. Én nem akarnék ilyen lenni, szerintem minden ember ugyanannyit ér.”

Azok a gyerekek, akiket nem az iskola küld el, hanem önszántukból keresnek más helyet maguknak a közoktatás rendszerén kívül, sok mindent visznek magukkal, amit az előző iskolában tanultak.

Ezeknek az információknak semmi közük a tananyaghoz, mégis mélyebben beépültek, mint bármi, amit valaha be kellett magolniuk. Úgy tanulták, hogy iskolába járni azért muszáj, mert érettségi nélkül nem boldogulhat az ember. Azt tapasztalták, hogy a tanulás unalmas és fájdalmas, és sokszor nem kell érteni, mi miért történik, csak követni kell az utasításokat. Megtanulták, hogy akkor jelenthetik ki, hogy sikeresek valamiben, ha közben felülkerekednek másokon. Ha olyan közegbe kerülnek, amelynek más az értékrendje, zavarba jönnek, és eleinte nem is hiszik el, hogy másképp is lehet.

Vivi azt mondja, nagyon meglepte, hogy az új iskolájában sok mindenben neki magának kell döntenie, és nem utasítgatják folyton, mit csináljon. Először nem is értette a helyzetet, de aztán felismerte, hogy így sokkal több lehetősége van.

Itt több önállóságot várnak el, de bármikor kérhetünk segítséget, nem hagynak magunkra. Ha felnőttként kezelnek, én is úgy fogok viselkedni. Jó érzés, hogy megbíznak bennem.

Megosztás Facebookon