nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Így szeretnénk mi is megöregedni: 60 felett újjászületett nyugdíjasok árulják el a titkukat

Így szeretnénk mi is megöregedni: 60 felett újjászületett nyugdíjasok árulják el a titkukat

Mindenki elfelejtheti a fejében levő előítéleteket arról, hogy 60 körül már megáll az élet: a nekünk nyilatkozó négy nyugdíjas hölgy megmutatja, hogy a világ nemhogy nem zárul be feltétlenül, de akár ki is nyílhat a kor előrehaladtával.
Anyám borogass!
f Ajánlom

Hatvan körül megáll az élet? A nyugdíjjal bezárul a világ? Vica (64), Judit (68), Zia (70) és Ani (70) az eleven példák rá, hogy ez koránt sincs így. Persze beléjük eleve nem kevés vagányság szorult: ők a szépkorúak vezető bloggerei a Régiségeknek oldalon. Most elmesélték nekünk, hogy mi a titkuk, vagyis mitől olyan aktív és tartalmas az életük, hogy azt bármelyik fiatal megirigyelheti.

Hogyan éltétek meg a nyugdíjazást? Ha nehéz volt, mivel tettétek tevékennyé magatokat?

Helmeci Éva (Vica): Örömmel, dalolva mentem nyugdíjba, mert már korábban is gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy mi lesz, ha egyszer nyugdíjas leszek. Úgy képzeltem el, hogy ha már nem kell reggel 5-kor kelni, akkor majd ágyba viszem magamnak a reggelit, és utána addig nézem a tévét, míg kedvem tartja. Vagy fel se kelek délig, mert egyszer végre kialhatom magam. Így is lett. Átadtam magam az élvezetnek, fél évig csak délelőtt 11-kor kászálódtam ki a szobámból, hogy a családomnak ebédet főzzek.

Közben elkezdtem aktívan internetezni. És nem csak olvasgattam: egyszer azt vettem észre, hogy ott ragadtam egy oldalon, a Régiségeknek blogon. Ma már ennek a vidám kis csapatnak vagyok a tagja, és boldogan osztom meg a gondolataimat egy kirándulásról vagy az unokámmal együtt töltött percekről, esetleg egy érdekes, kipróbált receptemet adom közre.

Most is úgy gondolom, fontos, hogy az időskort a lehetőségek koraként éljük meg, és nem szabad fanyalogni az életkorunk miatt, hanem ki kell hozni belőle a legjobbat.

Hámoriné Treibitsch Terézia (Zia): Szerencsés voltam, mert nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan szűnt meg a munkám. Az unokáim még kicsik voltak, így akár egész napokat tudtunk velük tölteni a férjemmel.

Újságíróként az írást kellett valamivel helyettesíteni, és a blogolás napi tevékenységgé vált, sőt most már kvázi munkaközösséget alkotunk. Aztán elővettem régi hobbikat, és újakat is találtam: családkutatás, kertészkedés, kerámiázás, mozaikkészítés. Ezek szépen kitöltötték az időmet.

Szabóné Anna (Ani): Én már vártam a nyugdíjat, hiszen a külföldön élő unokám akkor volt kétéves, és így a pár napos látogatások helyett akár heteket is vele tölthettem. A munka kötöttségeiből kilépve a lányomnak segítség, az unokámnak szerető nagymama lehettem, és ez így van azóta is.

Mi lelkesít benneteket, mi az, amiért szerintetek igazán érdemes élni?

Ani: Lelkesít a családom szeretete, ha adni tudok magamból nekik és a környezetemnek; egy szép táj, egy jó könyv vagy film, az otthonom kényelme, kedves barátok társasága, de akár egy tavaszi séta is a szépséges, virágba borult városomban. Számomra ezek az életöröm feltételei. Lelkesít még a blogírás, ami nagy örömet, szellemi izgalmat jelent, és egy közösség tagja is vagyok általa.

Vica: Álmok, célok nélkül nem igazán érdemes élni. Miközben ezek felé a célok felé haladunk, néha elfáradunk, de soha nem érdemes feladni, és az talán mindenkit lelkesíthet, hogy közben felejthetetlen élményekben részesülhetünk.

nyugdíj nyugdíjas margit sziget

Szabad kimozdulni: nyugdíjasok beszélgetnek a Margit-szigeten (MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)

Mit tanácsoltok azoknak, akik feleslegesnek érzik magukat?

Ani: Semmiképp se zárkózzanak a négy fal közé! Kutassanak fel régi barátokat, ismerősöket, legyenek nyitottak új ismeretségekre. Elevenítsék fel azt a tevékenységet, ami korábban örömet szerzett nekik, de a család és a munka mellett nem maradt rá idejük. Vegyék észre, ha valakinek segítségre van szüksége a környezetükben, legyen szó akár pótnagyiskodásról, bevásárlásról egy beteg szomszédnak vagy csak egy kis társalgásról.

Halászné Judit (Judit): Én az otthonmaradás első, jóleső és pihentető pár hete után estem át a „felesleges vagyok, senkinek nincs szüksége rám” időszakon. Nekem az segített, hogy tudtam: ha elmerülök ebben az érzésben, ami tulajdonképpen önsajnálat, az egyenes út a depresszióhoz. Szemléletet váltottam. Nem volt könnyű, és sok időbe is telt.

De végül a »felesleges vagyok« gondolatát felváltotta az, hogy »igenis hasznos vagyok«, vagyis a valódi önbecsülés. Tiszteltem, tisztelem ma is X Marika, Y Ilonka hiper-szuper sikeres nyugdíjas életét, de én én vagyok, mások a lehetőségeim, a körülményeim, a képességeim, nekem ebben kell megtalálnom magamat. Nekem egy süti megsütése legalább akkora eredmény, mint Julia Robertsnek egy Oscar-díj. Én attól vagyok értékes, hasznos, hogy képes voltam a hatodik X után süteményt sütni tanulni.

Szerintem is fontos megtalálni azt a tevékenységet, amiben kedvünket leljük. Ilyen például a sok évtized alatt dobozokban, összevissza felhalmozódó fényképek rendbe rakása, rendszerezése. Nem kis feladat! És ha rendben vannak, áttekinthetően, albumokban lehet mutogatni őket a rokonoknak, ismerősöknek. Sorolhatom még: kézimunkázás, varrás, olvasás, filmnézés (akár moziban), kertészkedés (akár balkonon is) – ezer és egy érdekes, jóleső tevékenység. És akkor még nem is szóltam az internet világáról, ahol akár az első öltésektől megtanulhatunk varrni, és rengeteg infót, filmet, zenét, koncertet, nyelvtanulási lehetőséget, nótás videót és korunkbelieknek szóló oldalt találunk. Elképesztő lehetőségeink vannak. Máris annyi dolgunk akadt, hogy csak győzzük idővel!

Ti hogyan tekintetek a veszteségekre az életetekben?

Judit: A családi tragédiák bennünket sem kíméltek. Az egyik testvérem nagyon fiatalon bekövetkezett halála, az ikerbabáim egyikének elvesztése, a szüleink és a férjem halála nemcsak nagy fájdalmat okoztak, hanem mindegyikük elvesztése fordulópont is volt az életemben. Átgondoltam, átértékeltem az életünket. Meg kellett tanulnom elfogadni, hogy a „miért?” kérdésre nincs válasz, hogy a múltból eredő tanulságokat le kell vonni, ennél többet viszont nem szabad morfondírozni a megváltoztathatatlanon.

Nincs olyan kérdés sem, hogy »mi lett volna, ha…?«. Olyan kérdések vannak, hogy »mi van most?«, »hogyan tovább?«. Ha nem akarok a bánatba belebetegedni, depresszióssá válni, amivel a gyerekeimet, a környezetemet is leterhelném, és ami nekem sem lenne jó, akkor a jelenből kell előrenéznem és előrelépnem. Az elhunyt szeretteim se szeretnék ilyennek látni az életemet, ebben biztos vagyok.

Ani: Én mindenképpen a szeretett személyek elvesztését tartom igazi veszteségnek. A kezdeti sokk, majd a gyász fájdalmának enyhülése után lassan el kellett engednem őket, és meg kellett próbálnom a környezetemben élőkre koncentrálni minden szeretetemmel, nem terhelve őket a bánatommal. Tudomásul kellett vennem, hogy az elvesztett személyt csak kölcsönkaptam egy időre, és meg kellett tanulnom, hogy mindenképp ajándéknak éljem meg a vele töltött hosszabb-rövidebb életszakaszt.

Vica: Az én életem is összetörhetett volna egy ponton, de nem engedtem. Vagyis összetört, de nem hagytam romokban, hanem megpróbáltam összerakni. Mikor rájöttem, hogy az önsajnálattal semmire sem megyek, kezembe vettem az ügyet, és elkezdtem a lelkemmel foglalkozni.

Az első kis lépés az volt, hogy elkezdtem örömet szerezni magamnak. Az örömforrás lehet bármi, nekem például a bevásárlóközpontokban való téblábolás nagy örömet szerzett. Megnéztem a könyveket, beléjük is olvastam. Soha nem használt fűszerek között keresgéltem, megnéztem az aktuális bútorkínálatot, megfogdostam a pihe-puha plédeket, a szép szőnyegeket, és szívesen töltöttem az időmet drogériákban, az illatok között is.

Így esett, hogy rátaláltam mára kedvenccé vált foglalatosságomra, a főzésre. Elvarázsoltak az új ízek és fűszerek. Ma már, ha tehetem, mindig a konyhában foglalatoskodom, a régi ízek mellett újakat is becsempészek a napi menübe, és szerencsére van, aki ezt értékeli és szereti is. A nehézségek ellenére ráéreztem az élet ízére: örömet kell szerezni magamnak, mégpedig úgy, hogy ebből más is részesüljön. Bátor voltam, kibújtam a csigaházamból.

Hogyan szervezitek a közösségeiteket? Egyáltalán, milyen közösségekbe jártok?

Ani: Szerencsés vagyok, mert többféle közösség tagja vagyok, az osztálytársakból lett barátnőkkel például havi rendszerességgel összejárunk. Az évek során a mozgásos tevékenységek is vonzóvá váltak számomra, mint például a vízi fitnesz, a pilates vagy a könnyebb túrák hazánk és a szomszédos országok szép tájaira. Filmklubba is járok heti egy alkalommal. Mindenütt vidám emberekkel találkozom, akikkel együtt tudunk nevetni még a bajainkon is.

Zia: Már iskolás koromban szerettem kis közösségeket szervezni, vagy meglévőknek a tagjává válni. Az emberek időskorban is nyitottak az új barátságokra vagy a régiek felelevenítésére, így nagyon kis energiabefektetéssel lehet kis köröket, társaságokat létrehozni. Persze a fenntartásuk már idő- és energiaigényes feladat. Egy klubból megmaradt baráti közösséggel vendégségbe járunk egymáshoz, és kirándulni szoktunk. Egy másik, főként egykori egyetemi évfolyamtársakból álló közösséggel könyvklubot működtetünk. Tagja vagyok több egyesületnek, jótékonysági szervezetnek is. Nyugdíjasként, több idővel rendelkezve az ember a családi kapcsolatait is jobban tudja ápolni, így a rokoni összejöveteleink is megszaporodtak. Felkutattam a rég látott rokonokat, és össze is jövünk velük rendszeresen.

nyugdíjas nyugdíj számítógép oktatás

Hódmezővásárhelyi nyugdíjasok közösségben tanulják a számítógép használatát (Fotó: MTI/ Kelemen Zoltán Gergely)

Honnan nyeritek a temérdek energiát, amivel blogoltok, tevékenykedtek?

Judit: Valamennyi fizikai és ennél több szellemi munkára mindennap szükségem van. A kiskerti munkálatok sokszor már fárasztóak is, de amikor beköszönt a tavasz, megyek és kapirgálok, amennyit bírok még.

Hihetetlen erőt ad a természet ébredése, a virágok nyílása, az elvetett magok növénnyé fejlődése. A szellemi munkába merülést pedig eleinte a világhálón való tájékozódás lehetőségeinek megismerése jelentette, aztán jött a bloggerközösség.

Sok minden érdekel, és ezen a munkán keresztül találkozom a világ sokszínűségével. A házimunka, a kiskert, a blogolás, az olvasás és az egyéb tevékenységek egymást táplálják, egyik adja a másikhoz az erőt, az energiát, a késztetést, hogy csináljam. Még a nyűgösebb napokon is vannak olyan pillanatok, amelyek örömet szereznek, és akkor már nem lehet abbahagyni, folytatni, csinálni kell.

Zia: A legfőbb energiát szerintem egymástól kapjuk és egymásnak adjuk a blogolás közben. Tudjuk egymást lelkesíteni, és tudunk örülni egymás sikereinek. Nagy élmény, ha az ember írásai megjelennek, jönnek a lájkok és az olvasók kommentjei. Ez hihetetlen energiaforrás, amiért érdemes mindig új dolgokat írni, vagy épp a gép mellett ülni naphosszat, hogy a Facebook-csoportunkban kapcsolatot tartsunk a kedvelőinkkel. Mint annyi más dolog az életben, az öregedés is könnyebb, jobb együtt, egymást támogatva, gondjainkat, örömeinket megosztva. Ehhez nagyon jó terep a bloggerek és a követők virtuális közössége.

Mit tanácsoltok a fiatalabbaknak – a családosoknak és az egészen fiataloknak?

Zia: Az ember élje bátran az életét, minden életkorban használja ki az éppen akkor adódó lehetőségeit. Ne féljen új, ismeretlen dolgokba vágni, új barátságokat kialakítani, ismeretlen közösségekhez csatlakozni. És egy iránymutatás: a család a legfőbb érték, az minden érzelmi, anyagi és energiabefektetést megér.

Megosztás Facebookon