A férjem hamarabb kétségbe esik, ha megsérülnek a gyerekek

„A mi családunkban szinte mindenki sportol, így nem volt meglepő, amikor a gyerekek hamarabb futottak, másztak, kúsztak, mint hogy az első szavaikat kimondták volna. Ezzel természetesen együtt járt, hogy sokszor elestek. Lehet, hogy ösztönösen vagyok ilyen, vagy egyszerűen csak az élet tanított meg rá, de sohasem estem kétségbe, ha a gyerekeimmel valami történt. Volt, hogy komolyabb baleseteik is adódtak, de legtöbbször megúszták ficammal, horzsolásokkal. Sokszor elég volt a sebfertőtlenítés, a három gyerekem mellett napi szinten használok még most is fertőtlenítőt, mozgalmas az életünk. A férjem hamarabb kétségbe esik, ha megsérülnek a gyerekek, de nem bánom, így ketten jól kiegészítjük egymást aggódás terén. A kicsik azt látják, hogy a nagy jól viseli a sérüléseket, remélem, ők is megtanulják, hogy nem segít, ha elhagyjuk magunkat egy-egy balesetnél.”

„Én sajnos nagyon rosszul viselem, ha a kislányomat valami baj éri. Ha esetleg elesik, és vérezni is kezd, na, ott már nagy a gond – legalábbis szerintem. Tudom, hogy ez nem átlagos, és én is próbálom mindig összeszedni magam ilyenkor, de van, hogy a család többi tagja siet a segítségemre. Nem szeretem, hogy a lányom látja, hogy engem megvisel a sérülése. Mindig használok sebfertőtlenítőt, a legapróbb sérüléseknél is, mert úgy gondolom, hogy jobb biztosra menni. A lányom a mesés sebtapaszokért rajong, így nem nehéz vele megbeszélni, hogy beragasszuk a sérüléseket. A párom sokkal könnyebben veszi ezeket a helyzeteket, nem vagyunk egyformák.”

„A legnagyobb trauma akkor ért engem, amikor a fiam elesett a biciklivel az aszfalton. Látványra is borzasztó volt, hogy több helyen vérzik, de ahogy üvöltött, még jobban kiakadtam, és kétségbe estem én is. Nem a házunk előtt történt, két utcával arrébb, így még haza sem tudtam rohanni segítségért. Az egyik házból jött ki egy férfi, ő objektíven látta az egészet. Azonnal megnézte a sérüléseket, szerencsére nem volt nagyon komoly közöttük, utána bementünk hozzájuk, és a feleségével együtt lekezelték az összes sebet, fertőtlenítették. A fiam is megnyugodott, mikor látta, hogy annyira mégsem nagy a baj, és hogy jó kezekben van. Én meg csak szorongattam a kis kezét, és nyugtatgattam, de nem tudom, melyikünk szorult inkább pátyolgatásra. Azóta nem esek kétségbe egyből, ha baleset éri a gyerekeket, bár szerencsére ennél komolyabb nem történt velünk.”