„Azokban a családokban, ahol jelen van az erőszak, megszűnik az igazi kommunikáció”

Egy nagy darab, középkorú férfi, és egy törékeny, vékony nő ül egymás mellett, a nő láthatóan nagyon figyel arra, hogy még csak rá se kelljen néznie a férfira. Mellettük ott ülnek az ügyvédeik, velük szemben pedig a bíró. Nem kell sok, hogy rájöjjünk: egy válási procedúrának vagyunk szemtanúi, ahol a közös fiúgyermek láthatási jogáért folyik a küzdelem (a nagylányuk már nagykorú, ő szabadon dönthet).

Az apa szerint az anyjuk fordította ellene a gyerekeket, és ő csupán annyit akar, mint bármelyik másik apa: kéthetente egyetlen hétvégét a fiával tölteni. Az anya azt állítja, az apától dührohamai miatt fél a családja, ezért el szeretné tiltani a férfit attól, hogy valaha is láthassa a fiát. Hogy melyikük mond igazat, a szavak szintjén egyáltalán nem nyilvánvaló. A gesztusok és az apró rezdülések azonban sokat elárulnak. Így kezdődik az első filmes rendező, Xavier Legrand nem mindennapi mozija, a Láthatás. Már-már banális, hétköznapi módon, hogy aztán a családon belüli erőszak legmélyebb bugyraiba taszítson bennünket.

Egy Oscar-jelöléssel indult

Kikényszerített láthatás – te elengednéd a gyereked?

Amikor Xavier Legranddal találkozom egy párizsi hotelben, egy vékony, halk szavú, barátságos fickó foglal helyet velem szemben. A fiatal kora némileg csalóka, ugyanis már 2013-ban Oscar-jelölést kapott a Nothing to Lose (Nincs veszítenivaló) című kisfilmjéért, ami szorosan kapcsolódik a Láthatás cselekményéhez, ráadásul a két főszereplője is ugyanaz (Léa Drucker és Denis Ménochet). Folytatásnak azonban nem nevezné, egyszerűen csak szerves része annak a történetnek, amit még 2013-ban elkezdett.

Az eredeti ötletem az volt, hogy három rövidfilmet készítek a témában, melyek egy válás különböző stációit mutatják be. Az első filmhez a félórás kisfilm formátum tökéletes volt, ugyanis azt a napot mutattam be, amikor Miriam megszökik ebből a házasságból, és elhagyja a férfit. Később rájöttem, hogy a sztori további része már nem működne rövidfilmként, egyszerűen a történet tempójából következett, hogy már csak nagyjátékfilmként tudtam gondolni rá. Szóval két újabb félórás kisfilm helyett végül egy másfél órás mozit készítettem

– foglalja össze a lényeget.

Kérdésemre Legrand elárulja, hogy az ő gyerekkora ilyen szempontból békés volt, nem kellett félnie otthon, de az is igaz, hogy patriarchális családban nőtt fel, ahol a férj szava volt a döntő. Alkotóként mindig is érdekelte, hogyan alakul ki egy párkapcsolatban a férfi dominanciája, de nemcsak ez volt a motivációja a Láthatás elkészítésekor: egy klasszikus, görög tragédiát akart készíteni, de modern köntösben, amihez tökéletesen illett a házaspár válásának és a láthatási jogért folytatott harcának témája.

Egy gyerekszínész az erőszak árnyékában

Legrand szerint a párok váláskor az egymással folytatott öldöklő küzdelemben nagyon gyakran megfeledkeznek arról, hogy közben mennyit képesek ártani a kettejük között, középen álló gyermeküknek.

A kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy azok a fiúk, akik egy családon belüli erőszakkal sújtott családban nőnek fel, általában kétféleképpen szoktak erre a helyzetre reagálni. Az egyik az, hogy maguk is reprodukálják az erőszakot, és felnőve, illetve már tinédzserként is erőszakos emberré válnak, vagy ellenkezőleg, pont nagyon védelmezővé, akik mindenáron el akarják kerülni, hogy őket és szeretteiket bármi nemű erőszak érje. A filmbeli Julien tudja, hogy csak úgy tudja megakadályozni, hogy az apja bántsa az édesanyját, ha nem hagyja, hogy ők ketten együtt legyenek, és ezt sokszor hazugságok árán tudja csak elérni.

Xavier Legrand (b) és Thomas Gioria (j), a Láthatás főszereplője a 74. Velencei Filmfesztiválon. (Fotó: Pascal Le Segretain/Getty Images)

Adódik a kérdés, hogy a kis Julient játszó Thomas Gioria nem ijedt-e meg a film sokszor intenzív és feszült jeleneteiben, nem félt-e az apját alakító Denis Ménochettől. Legrand szerencsére tudta, hogyan kell bánni egy gyerekszínésszel, ő maga is az volt: tízéves kora óta játszik.

Megpróbáltuk a lehető legérzékelhetőbben elválasztani a valóságot és a színészi munkát. Thomasnak alaposan elmagyaráztuk, hogy ő semmilyen módon nem részese ennek az erőszaknak, ez csak valami, amit ők ketten a kamera előtt tettetnek az apját alakító Denis Ménochettel. Denis kifejezetten törekedett arra, hogy jó viszonyt ápoljon Thomasszal, állandóan viccelődtek meg fociztak együtt, és ha valami feszült jelenet következett, akkor mindig jó előre elmagyarázta a fiúnak, hogy mit fog majd csinálni, hogy a fiú még véletlenül se ijedjen meg.

A Kramer kontra Kramertől a Ragyogásig

Kényszerláthatás: amikor a gyerek az eszköz a bántalmazáshoz

Legrand szándékosan úgy kezdte a filmjét, mintha csak egy hétköznapi válás történetét látnánk. Elmondása szerint az volt a célja, hogy a film első fele leginkább a Kramer kontra Kramerre emlékeztesse a nézőt, hogy aztán szép lassan és folyamatosan növekedjen a feszültség, a film végére egészen extrém magasságokba, olyannyira, hogy a film végét már a Ragyogás inspirálta. Igen, az a film, amiben Jack Nicholson őrült tekintettel, egy baltával támad a feleségére és a kisfiára.

Bár egy erőszakos férfi meghatározó a Láthatás cselekményében, Legrand úgy döntött, felkészülésként nem beszélget olyan férfiakkal, akik erőszakoskodtak az otthonukban.

Elmentem néhány csoporttalálkozóra, amit a bíróságok azért szerveztek meg, hogy ezek a férfiak beszélhessenek az érzéseikről, de kiderült számomra, hogy ők nem önszántukból voltak ott, hanem azért, mert a bíróság erre kötelezte őket. Soha nem kérdőjelezték meg a saját döntéseiket és viselkedésüket, szerintük mindig a másik fél volt a hibás, és ilyen emberekkel nem volt értelme beszélgetnem.

A felkészülés során a rendező arra figyelt fel, hogy azok a családok, ahol az apa terrorban tartja a többieket, nagyon csendesek, nincs köztük igazi kommunikáció.

A felek elhallgatják, magukba fojtják a gondolataikat, és a szereplők közti feszült csend bemutatását filmes szempontból is izgalmasnak találtam.