nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
„Nem kezdtük el tanítani őket, amíg jól nem laktak”

„Nem kezdtük el tanítani őket, amíg jól nem laktak”

Egy magyar lány, Kalmár Anna arra vállalkozott, hogy önkéntesként angolt tanít egy görög szigeteki menekülttáborban. Annával arról beszélgettünk, hogyan élnek ezek a gyerekek, mi történik velük az iskolában és a táborban, mit éreznek, és van-e mit enniük.
Szarka Nóra
Szarka Nóra
f Ajánlom

Cambridge-ben diplomáztál történelem szakon, önkénteskedtél Nepálban, fél évig gyakornok voltál a menekültügyi  ENSZ-nél, közben elvégeztél egy jógaoktatói tanfolyamot, és nemrégen jöttél vissza egy görög menekülttáborból, ahol gyerekeknek tanítottál angolt. Honnan van meg benned a segítségre, az önkénteskedésre  való hajlam?

Mivel az egyetemen történelmet hallgattam, rengeteg időt töltöttem könyvtárakban. Nyaranta szerettem volna gyakorlatiasabb, élethez közeli tapasztalatokat szerezni. Így találtam rá egy olyan mentorprogramra, ahol gyerekeket ismertettünk meg a társadalmi felelősségvállalás gondolatával. Miután csapattá kovácsolódtak, öregek otthonába, árvaházba, hajléktalan szállókba és jótékonysági szervezetekhez vittük el őket, hogy lássák és megtanulják azt, hogy mindenkinek van egy olyan tulajdonsága, vagy képessége, amivel segíthet másokon, vagy örömet okozhat másoknak. Mondok egy példát: mondjuk az egyik gyerek imád fotózni, és képeket készít az idős emberekről, akkor azt csinálja, ami a hobbija, viszont az elkészült fotókkal örömet okoz azoknak, akikről készítette. Így képes egy fiatal egyszerűen, kedvenc időtöltésével csatornát teremteni generációk között.  Angliában ez a program ugyanazt a szerepet tölti be, mint itthon a kötelező közösségi szolgálat az érettségihez és nagyon hatékonyan működik. A program vezetői úgy gondolkodnak, hogyha már gyerekkorban megtanulod a segítségnyújtást, és hogy felelősséget tudsz vállalni a társadalomért, amelyben élsz, akkor felnőttként mindez automatikussá válik. Én is így kaptam rá az önkéntes munka szépségére, és elhatároztam, hogy ez az életem részévé kell, hogy váljon, örökre.

önkéntes munka, menekülttábor, menekült gyerekek

Kalmár Anna (Fotó: Leéb Ádám)

Az egyetem elvégzése után szinte azonnal Nepálba mentél, önkénteskedni…

Ez volt az első nagy önkéntes élményem, ennek révén egy egészen új kultúrát ismerhettem meg. Egy vidéki iskolában tanítottam angolt, 16 órányi útra Katmandutól. Nehéz feladat volt, mert 50 fős osztályokért voltam felelős úgy, hogy kevés felkészítést kaptam arról, hogy hogyan és mit adjak át nekik az órák során, milyenek a körülmények. Az utazás előtt adományt gyűjtöttem az iskolával párhuzamosan működő gyermekotthonnak egy fundraising website-on keresztül, ahogyan azt sok önkéntestől elvárják, amikor szegényebb országokba, jótékonysági szervezetekhez mennek dolgozni. A Nepálban töltött idő során sokat hallottam az ottani segítségnyújtás árnyoldalairól is. Vannak szervezetek, ahol üzleti lehetőséget látnak az országba önkéntesként érkező külföldiekben és visszaélnek ezzel. Megtanultam, hogy az etikus önkénteskedés alapszabálya, hogy csak átlátható költségvetésű, a segített csoport szükségletei alapján működő szervezetre szabad időt áldozni.

Így kerültél Görögországba, Chios szigetére?

Az Action for Education nevű szervezetet nagyon hitelesnek éreztem, ezért döntöttem úgy, hogy beállok hozzájuk önkéntesnek. 2 hónapot töltöttem el ezen a görög szigeten, ahol valóban menekült gyerekeket kellett tanítani, egy előre gondosan kidolgozott tanterv szerint. 700 fős befogadó képességű menekülttáborban akkor 1500 menekült lakott, legtöbben konténerekben, páran sátrakban éltek, ahol nincsenek védve a gyakori eső és a téli hideg elől. Chios szigete egyébként az ötödik legnagyobb görög sziget, mindössze 7 kilométerre van Törökországtól, a menekültek éppen ezért továbbra is folyamatosan érkeznek ide a szomszédos országból kicsi gumicsónakokon. 2017-ben is több mint 10.000 ember érkezett a három leginkább túlterhelt görög szigetre: Chiosra, Lesbosra és Samosra. Egyébként az Action for Education nevű szervezetet két cambridge-i diák alapította,  akik akkor voltak önkéntes mentőmunkások, amikor az egy év alatt a szigetekre érkezők száma még több százezer volt. Segítettek az érkező menekülteket kihúzni a vízből, és a szárazföldre navigálni. Később felismerték, hogy más dolgokra is szükség van, hiszen az ott ragadt gyerekek rengeteg iskolai élményből, gondtalan gyermeklétből maradnak ki, amíg a táborban élnek. Ekkor kezdték el őket tanítani olyan dolgokra, amire bárhol szükségük lehet: angolra, matematikára és egymás elfogadására.

Menekülttábor Idomenben (Fotó: Neményi Márton)

Mekkora gyerekekkel foglalkoztál?

Három korosztállyal foglalkozik az Action for Education oktatási rendszere: a legkisebbek az általános iskolás korúak, 6–12 évesek, én őket tanítottam. Aztán van a középiskolai korosztály, és végül egy közösségi tér a felnőtteknek 25 éves korig, ahol képzéseken vehetnek részt. Az iskola egyébként nem a menekülttábor része, oda mi sosem mehettünk be, ahogyan semelyik kisebb civil szervezet és az újságírók sem kapnak engedélyt. Amit kintről láttam és tapasztaltam, az is megrázó volt, értem, hogy miért nem akarják nyilvánossá tenni a körülményeket… Az ott élő embereken a túlzsúfoltság és a minden komfortot nélkülöző állapotok nyomai látszanak. A gimnazisták történetei alapján ételosztáskor több órán át kell sorba állni. A kicsik sokszor mezítláb jártak, nagy esők után sárosan jöttek hozzánk iskolába. Nem kezdtük el tanítani őket, amíg jól nem laktak, ez volt az egyik szabály, és mindig sokat és jóízűen ettek. Szerették az ételeket tanulni angolból, ilyenkor mondták, hogy itt, az iskolában nagyon finom az étel, míg a tábori koszt inkább a moslékra hasonlít.

Mennyi időt töltöttek a gyerekek az iskolában?

Naponta két turnus gyerek jött, 3,5 órát voltak velünk. Tehát délelőtt tanítottam három és fél órát, meg délután is ugyanennyit. Nekünk, önkénteseknek a nap legszörnyűbb része mindig az volt, amikor leszálltak a gyerekek buszról és besétáltak a táborba. A tanárok naponta csak egy turnust kísérhettek vissza, részben, mert annyira megterhelő volt ezt újra és újra átélni. Igyekeztünk következetesen és szakmaian hozzáállni a tanítás érzelmi részéhez. Próbáltunk tanárként, valamennyi távolságot megtartva viszonyulni a diákokhoz, ezzel őket és magunkat is óva. Ők ugyanis csak abban a napi 3,5 órában játszhattak felhőtlenül, engedhették el magukat, és lehettek igazán gyerekek, amíg az iskolában voltak. A táborban erősnek és felelősségteljesnek kellett lenniük. Volt olyan kisfiú, akinek 7 testvére volt, az édesapja nem volt velük, és legidősebb fiúként neki kellett családfőnek lennie a táborban, mindössze 12 évesen. Tehát a legfőbb célunk egy biztonságos környezet megteremtése volt az iskolában. Kifejezetten traumát átélt gyerekekre szabott, általunk összeállított tantervvel oktattunk, játékosan, sok-sok képpel, főleg olyan angol szavakat és kifejezéseket, amelyeket biztosan használniuk kell. Megtanulták elmondani, hogy érzik magukat, mit szeretnének, kik ők. Éhesek vagy szomorúak, esetleg örülnek, szóval alap dolgokat. A gyerekek egy része arabul, másik része fársziul beszélt, így néhány szót mi is tanultunk tőlük. Sokat játszottunk, táncoltunk, nevettünk együtt, és mindig teret adtunk a kreativitásuknak. Leginkább a rajzolás nyugtatta meg őket, ez sokszor arra volt jó, hogy elkezdjék feldolgozni az őket ért traumákat.

Ilyen sátrakban élnek a tábor lakói

Miket rajzoltak?

Síró gyerekeket – akik rendszerint ők maguk voltak;  fegyvereket, háborút, a régi otthonukat, a barátaikat. Nagyon szomorú, de ezeknek a gyerekeknek állandó élményük a veszteség, hiszen a táborban lakók mindig változnak, sokan tovább kerülnek Athénba a szárazföldre és a helyükre újabb menekültek érkeznek. vagyis gyorsan és gyakran elveszítették a barátaikat. Eleve hazátlanok, otthontalanok voltak, éppen ezért is figyelt annyira a szervezet arra, hogy az új tanárokat fokozatosan vezették be, én hosszan asszisztáltam Teacher Amanda mellett az órákon, mire megszoktak, mire megismertem őket, a kedvenc dalaikat. Így mikor a Amanda hazautazott Amerikába, én lettem Teacher Anna, aki már ismeri őket és az ő napi rutinjukat. Aztán persze az utánam következő önkéntes tanár ugyanígy ismerkedett meg velük.

Volt olyan, aki a szabályok ellenére különösen a szívedhez nőtt?

Igen, egy kislányt nagyon megszerettem, ő  11 éves volt és Shirinnek hívták. Eleve kevesen voltak a csoportjában és a többiek gyakran hiányoztak betegség miatt, szóval sokszor voltunk kettesben. Nehéz volt tőle megválnom, de ezzel meg kell birkóznia mindenkinek, aki odamegy. Egyébként a gyerekek nagyon kedvesek és szeretetteljesek voltak, gyakran megöleltek, sok-sok ragaszkodást és melegséget kaptam tőlük, remélem, sikerült ezt viszonoznom.

Ti, a tanárok, hogyan éltetek?

A harminc önkéntes három különböző szálláson lakott, együtt főztünk magunknak, úgy, hogy összedobtuk rá a pénzt. Heti hat napot dolgoztunk, a vasárnapunk szabad volt, én olyankor például  jógaórákat tartottam a fiatal menekült nőknek a közösségi házban. Érdekes volt nézni az arcukat meditáció közben, ahogy a szigorú, szomorú, dühös vonások megszelídülnek, ellazulnak. Azt is nagyon szerettem csinálni.

menekülttábor, kalmár Anna, önkéntes munka

Ezeket a kifejezéseket tanulták meg először a gyerekek

Úgy veszem ki a szavaidból, hogy tulajdonképpen te fizettél azért, hogy önkénteskedhess…

Voltaképpen igen, hiszen a repülőjegyet én vettem oda-vissza, az ételünket mi vettük és főztük, a szállást viszont ingyen kaptuk. Az emberek szerencsére sok pénzt adnak jótékony célokra, én pedig szerencsés voltam, hogy a pénz mellett, a legfontosabbat, az időmet is arra áldozhattam, hogy olyan gyerekeket tanítsak, akik egyébként nem járhattak volna iskolába. Emellett azt gondolom eltörpül az a pénzösszeg, amit erre szántam. Viszont nagyon sokat kaptam is: tanultam, fejlődtem, tapasztaltam szakmailag és emberileg is, rengeteg szeretetet láttam és kaptam.

Hogyan tovább?

Továbbra is humanitárius vonalon szeretnék dolgozni, ezt eldöntöttem, hiszen ez motivál leginkább. Az első diplomám mellé majd szeretnék még szerezni egy másikat, a társadalmi innováció érdekel. Addig is elindítom a saját társadalmi vállalkozásomat, ennek keretei között a jóga bizonyos elemeit szeretném eljuttatni olyan emberekhez és közösségekhez, akiknek nem áll módjukban beugrani egy jógastúdióba. Mindezt üzletileg fenntartható módon. Chios szigetén az egyik legnagyobb élményem az volt, hogy az a tudatosság, amit a jógán keresztül elérhetünk mennyit képes segíteni a nehéz helyzetben élő embereknek. A menekültkérdés mellett a társadalom szélére szorult kisebbségek helyzete is nagyon érdekel, ezzel is szívesen foglalkoznék a jövőben, főleg az oktatás terén szeretnék változást elérni. Azon is dolgozni fogok, hogy mások is megértsék azt, hogy a segítségnyújtás egy olyan szemléletmód, ami bármelyikünk hétköznapjaiba beilleszthető, rengeteg tervem van.

Megosztás Facebookon