nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Nyűg és öröm egyszerre a félévi bizonyítvány

Nyűg és öröm egyszerre a félévi bizonyítvány

Még mindig izgulok, ha elérkezik a bizonyítványosztás ideje. Gyerekként is szorongtam, fészkelődtem a padban, pedig a legtöbb jegyet tudtam előre. A gyerekeim jegyeit is sejtem, az e-napló korában nincs meglepetés, mégis izgalommal vegyes örömmel nyitom ki az ellenőrzőt.
Sz.N.
f Ajánlom

Voltak jobb és rosszabb évek, azt hiszem, a gyerekek bizonyítványa miatt mindig többet izgultam, mint a saját jegyeimért. Amikor egyik évben konkrétan gyomorgörcsöm volt azért, hogy a kislányom megkapja-e az ötöst tesiből, hogy kitűnő legyen, akkor azt mondtam, elég, ez hülyeség. Hiszen attól ő nem lesz kevésbé okos, vagy kevésbé jó tanuló, ha nem minden jegye ötös.

Perfekcionista lennék? Talán nem, hiszen a fiam jegyeit sokkal lazábban kezeltem mindig is. Azért mert tudtam, hogy őt igazából a sport érdekli, mert tudtam, hogy a tanulásra szinte semennyi időt nem fordít, és közben azt is éreztem, hogy jobban menne neki, ha akarná. De nem akarja, szóval nagyjából elengedtem ezt a dolgot, csak annyit kérek minden félévkor, hogy év végére legyenek jobbak a jegyei. És ő igyekszik a maga módján, tudja, hogy nekem ez fontos, az én kedvemért törekszik arra, hogy javítson.

Pedig ésszel pontosan tudom azt is, hogy a jegyek egyáltalán nem számítanak, nem az osztályzatok mutatják meg azt, hogy milyen egy gyerek értelmi képessége. Közben harcolok magammal, mert a továbbtanulásnál meg igenis számítanak az osztályzatok. És közben van némi lelkiismeret-furdalásom is, hiszen nem ugyanakkora elvárásokat támasztok mindkét gyerekkel szemben. Az egyik érdeklődő, akinek még a matek sem okoz nehézséget, csak végtelenül lusta leülni a fenekére és nekiállni tanulni. Ez a lányom.

A fiam viszont nemcsak lusta, de csöppet sem izgatja őt az iskola, szinte egyetlen tantárgy sem érdekli, az érettségivel pedig egyáltalán nem érdemes riogatnom, hiszen még csak kilencedikes. Annyira távolinak tűnik neki az a vizsgahelyzet, hogy egy vállrándítással söpri arrébb, mint egy szemtelenkedő legyet. Én sokkal igyekvőbb voltam, nagyon bántott, ha valami nem ment, főleg a matek-fizika kombó fogott ki rajtam rendszeresen, akkor szóltam a szüleimnek, hogy keressünk egy külön tanárt. Ők nem szólnak, ha én akarok külön tanárt, egy kis korrepetálást, akkor komoly ellenállásba ütközöm. Aztán a fiam elmegy, és rájön, hogy sokkal jobb neki, ha valaki tényleg elmagyarázza, amit nem ért, és morogva bár, de jár rendszeresen. A kislányom egész más, ő rettenetesen makacs.

Na, de kanyarodjunk vissza a bizonyítványra, amiben idén lényegesen rosszabb jegyek állnak, mint eddig. Mindkettőjüknél. Panka csupa négyes, ötös, az átlaga 4,5. Igen, tudom, hogy a hetedik nehéz, meg lépcsőosztály, bejön egy csomó új tárgy, de akkor is sokkal többet várok el tőle, hiszen képes rá. És azt is tudom, hogy ez egy jó bizonyítvány. Valahol itt van a kulcsa a dolognak, ugyanis szeretném, ha kihozná magából a legtöbbet, mindent, amire képes. Mert bármilyen közhelyes is, a tudását senki sem veheti el tőle, az mindig az övé marad. És egy szülőnek muszáj lehetőséget teremtenie a gyerekének arra, hogy később az lehessen, ami csak akar. 

Megöleltem, és azt mondtam neki, hogy amilyen nehéz féléven vagyunk túl, otthon és az iskolában is, ahhoz képest ez egy remek bizonyítvány. De megbeszéltük, hogy év végére javít, próbáljon meg egy-két négyesből ötöst csinálni. És büszke vagyok rá, mert megígérte, és én hiszek is benne. Nekem soha nem mondták a szüleim, hogy büszkék rám, teljesen triviális volt számukra, hogy jó a bizonyítványom, aláírták és kész. A nagymamám, az én imádott nagymamám viszont mindig nagyon büszke volt a bizonyítványomra, bár kacsintva hozzátette minden évben azt az aprócska megjegyzést, hogy ő a jegyek nélkül is teljesen biztos abban, hogy okos vagyok, és jó ember lesz belőlem, a többi meg nem számít, és nevetett egy nagyot, azzal a csilingelő szép nevetéssel, amilyen csak neki volt az egész világon.

Én igyekszem még a fiam bizonyítványában is találni valamit, amiért megdicsérhetem, megölelhetem, mert az fontos, hogy érezzék a gyerekek, hogy ezzel letesznek valamit az asztalra, és megbecsülöm a munkát, amit belefektettek. Volt pedagógusként pedig az a véleményem, hogy a tanároknak is motiválniuk kell a gyerekeket arra, hogy tanuljanak, javítsanak, hogy felelhessenek a jobb jegyért, mert különben csak utálni fogják az egészet, pedig a fél életüket az iskolában töltik…

Nálatok milyenek lettek a bizonyítványok?

Megosztás Facebookon