Köszönöm a pofonokat – Nyílt levél a bántalmazómhoz

Olyan családban nőttem fel, ahol mindennapos volt a bántalmazás. Fizikai és lelki terrorban éltem húsz évig. A nevelőapám nemes egyszerűséggel pszichopata volt szerintem, nem kellett neki hozzá sem alkohol, sem egyéb tudatmódosító szer, hogy kegyetlen legyen, és minden apróságba belekössön. Elég volt egy pofonhoz az is, ha megettem egy banánt, amit ő kinézett magának, csak épp nem szólt róla, hogy az az övé.

A szíjat is gyakran elővette, ahogy mondta, csak azért, mert a javunkat akarta, előszeretettel használta, ha épp nem akartam feltétel nélkül engedelmeskedni neki.

Például amikor közöltem 16 évesen, hogy márpedig nem akarok hazamenni a házibuliból este 7-re, mert kb. akkor kezdenek el érkezni a többiek. Vagy amikor véletlenül levertem egy virágcserepet, és ezért kaptam olyan verést, hogy sántítottam utána két hétig. Anyám az egész történetben áldozat volt, nem igazán védett meg, félt ő is a nevelőapámtól, és persze ő sokkal több verést kapott, mint én. Úgyhogy nagyon erős mintát kaptam arról, hogyan legyek áldozat egy párkapcsolatban, nincs is min csodálkozni, hogy végül egy bántalmazó férfi mellett kötöttem ki.

Részlet a Hatalmas kis hazugságok című sorozatból

Nyílt levélben szeretném megköszönni neki, hogy a pofonokkal kijózanított.

Kedves András!
Köszönöm, hogy már pár hónap együtt járás után elgurult a gyógyszered, és úgy felpofoztál, hogy a fal adta a másikat. Még a szemem is bevérzett tőle, pár napig napszemüvegben jártam télvíz idején, hogy ne kérdezgesse mindenki, mi történt az arcommal. Köszönöm, hogy voltál annyira eszementen féltékeny, hogy amikor láttad, hogy beszélgetek egy kollégámmal, aznap este kirúgtad alólam a lábamat a konyhában, mert mit képzelek, biztos már meg is csaltalak vele. Köszönöm, hogy lejátszottad előttem az egész bántalmazós drámát úgy, ahogy az tankönyvben meg van írva, hogy átélhettem és így megmenekülhettem.

Nyílt levél a bántalmazott nőhöz – tudd, hogy jobbat érdemelsz

Minden verés után másnap térden kúsztál előttem, hogy bocsássak meg. Az életem olyan volt melletted, mint egy horrorhullámvasút. Beleragadtunk egy végtelen ciklusba: megvertél, kedves voltál, reményt adtál, újra megvertél. Hétről hétre ugyanaz játszódott le, mégis évekig nem tudtam megszakítani ezt a kört, annyira féltem. Tudtam persze, hogy ugyanazt csinálom, mint anyám, láttam, hogy másolom a viselkedését, de nem voltam képes tenni ellene egészen addig, míg fel nem ismertem, hogy csak az egyedülléttől félek.

A pofonjaid ébresztettek rá, hogy soha nem lehetek boldog, ha egy férfitól várom a megváltást. Amíg annyira remegek azért, hogy elfogadjon és szeressen valaki, bárki, addig nem is jut majd jobb párkapcsolat nekem, mint amilyen te voltál. Ha te nem teszed tönkre az életemből azt a pár évet, amíg veled küzdöttem, akkor most nem élhetnék boldog házasságban, olyanban, ahol a férjem tisztel, szeret, és soha nem emelne rám kezet. Ha te nem vagy, talán észre sem vettem volna azt az embert, aki ma a tenyerén hordoz, és még a széltől is óv.

Úgyhogy köszönöm, hogy a pofonok miatt ráébredhettem, hogy megérdemlem én is a boldogságot, és hogy nem az egyedülléttől kell félnem, hanem az olyan manipulátor bántalmazóktól, mint te voltál. Remélem, nem szeded még mindig az áldozataidat, és egyedül küzdesz inkább a fejedben a démonokkal. Mindenkinek jobb lenne úgy.