„Nem tudtam, mi történik velem, csak azt, hogy a babám nem éli túl”

„Ha a kisbabám nem élte túl, ne kezeld úgy, mint a szemetet!” – ez állt Fenyő Csilla (25) transzparensén egy évvel ezelőtt, a budapesti megmozduláson. Csilla néhány héttel korábban veszítette el 19 hetes magzatát. A története Angliában kezdődött, ahol a párjával élt és dolgozott. Erős vérzés miatt ment orvoshoz, de néhány vizsgálat elvégzése után nem tartották szükségesnek a kezelését, nem tudtak megoldást, ezért elküldték. Csilla továbbra is vérzett, nem érezte biztonságban sem magát, sem a babáját, így inkább hazautazott, annak ellenére, hogy nagyon rosszul volt és a kinti orvos eltanácsolta a repüléstől. Másnap már

a lakóhelye szerinti magyar kórházban közölték vele, hogy a kisfiának semmi esélye a túlélésre, mert közben teljesen elfolyt a magzatvíz. Csillának meg kellett szülnie a magzatot.

Hallgatta, ahogy felsírtak mellette a babák

„Sajnos nem sok jó emlékem maradt az egészről, arról a borzasztó három napról, amíg vajúdtam – meséli Csilla. – Az ügyeletes szülésznő már az elején megijesztett, teljesen kiakadt, amikor rákérdeztem, hogy megnézhetem-e majd a babámat, elbúcsúzhatok-e tőle szépen. Azt mondta, felejtsem el, ne akarjam, mert az nekik is iszonyú látvány.

Folyamatosan fájásaim voltak, nem tudtam, mi történik, mert nem mondtak semmit, csak azt tudtam, hogy a babám nem éli túl. Nem arra vágytam, hogy pátyolgassanak, csak, hogy emberként bánjanak velem. Hogy közöljék, mi következik, mit miért csinálnak.

Egyszer bejött egy doktor, valami főorvos, aki még csak nem is köszönt. Csak szólt, hogy tegyem szét a lábam, aztán elvégzett egy kellemetlen vizsgálatot. Egyébként egy műtősnő foglalkozott velem, de mindent nagyon durván csinált, ridegen utasított, mint valami rossz gyereket. Egyébként is úgy éreztem magam, mint egy ötéves kislány, aki nem mozdulhat el arról a deszkáról, amit szülőágynak neveznek. Akinek nem lehet elmondani semmit, úgysem érti. Amikor műszakváltás volt, abban reménykedtem, hogy csak ne az a barátságtalan orvos és szülésznő jöjjön vissza.”

Csilla egyedül volt, a húgát is csak hosszas könyörgés után engedték be hozzá. „Ő tartotta bennem a lelket második nap, ő próbált segíteni, hogy vegyem a levegőt, együtt figyeltünk a jelekre, mozdulatokra. Fogta a kezem, és együtt hallgattuk, ahogy mellettünk felsírnak a babák, akik éppen megszülettek. Olyankor összefacsarodott a szívem.”

Csilla babája az első kórházi éjszakán ment el. „Hajnalban tudtam elaludni nagy nehezen. Előtte még éreztem mocorogni, küzdeni, próbáltam simogatni, búcsúzni, aztán amikor reggel keltettek, vizsgáltak, már nem élt.” Újra a barátságtalan műtős jött Csillához, akinek erős fájdalmai voltak, de nem tágult eléggé, ezért újabb adag oxitocint adtak neki, hogy felgyorsuljanak a folyamatok. „Egyik pillanatban a nő keze után nyúltam, megfogtam, azt hiszem, ez nem volt tudatos, csak valami könyörgés. És akkor hirtelen teljesen megváltozott. Talán rájött, hogy mindketten emberek vagyunk, és ő most az egyetlen, aki segíthet a szenvedésemben. Végig ott maradt. Néhány óra múlva sikerült megszülnöm a kisfiamat. Nem vitte el, hagyta, hogy kettesben legyünk, ha csak pár percre is. Így elbúcsúzhattam tőle. Kicsit féltem, persze feleslegesen, mert egyáltalán nem volt szörnyű látvány, ahogy a szülésznő megjósolta, sőt, gyönyörűnek láttam. Néztem a pici testét, próbáltam lefényképezni a szívemmel, lelkemmel. Nem volt hiányos, sem fekete, csak nagyon kicsi. Azt éreztem, hogy nagyon szeretem és mindig is szeretni fogom.”

A Másállapotot a szülészetben! rendezvény transzparensei (Fotó: Borsos Borbála)

Egy darab húsként kezelték a magzatot

Csillának – azon kívül, hogy együtt töltötte a napokat az egészséges újszülötteknek életet adó, boldog kismamákkal – az fájt leginkább, hogy a babáját nem kezelték valakiként. „Betették egy vesetálba, abban vitték el.

A zárójelentésemen „szövetként” szerepel, ő, aki a világom volt. Egymás között mondhatják, de nekem ne. Ő a babám, akit elveszítettem, és akit így sokkal nehezebb volt meggyászolnom.

Ha lenne egy hivatalos papírom, vagy ahogy Angliában csinálják, egy lenyomat a kezéről, lábáról, sokkal könnyebb lett volna. Így nemcsak az fájt, hogy elveszítettem, hanem az is, hogy utána még én éreztem magam idiótának, mert gyászolni akartam. Még a családtagjaim is úgy tettek, mintha nem történt volna semmi, nyilván jóindulatból, de ezzel az elmúlt fél évemet, a kisbabám létezését tagadták meg. A barátaim sem tudták hogyan kezelni a történteket, ezért teljesen kerülték a témát, vagy egyáltalán nem is kerestek. Nekem ez nagyon fájt, teljesen egyedül éreztem magam.”

Csilla hónapokkal később jutott el odáig, hogy a baba ultrahangfelvételeiből képet készítsen.

Később, a kiírt születésnapján rajzoltam róla egy képet, az alapján, ahogy a fejemben élt, ahogy elképzeltem. Életem legszebb rajza lett. És sikerült sírás nélkül megalkotnom. Ez volt a jel, hogy túl vagyok a nehezén.

Fél év kellett, hogy a kismama talpra álljon, hogy újra késznek érezze magát egy terhességre. Most harminc hetes a kislányával. „A 19. hetet rettegve éltük túl, nemrég pedig egy hetet a kórházban kellett töltenünk, megfigyelésen, mert kicsit véreztem. De tudom, hogy a bátyus fentről vigyáz a kishúgára és most sokkal nagyobb biztonságban vagyunk itthon. És az orvosomban is teljesen megbízom.”

A vajúdó nő nem hisztizik, hanem életekért küzd

Csilla azt meséli, a húga kezdetektől biztos volt benne, hogy kislánya lesz. Hogy segítsen neki abban, hogy ne akarja vele pótolni az első gyermekét. „Ma már tudom, hogy sok dolga volt a fiamnak. Neki köszönhetem, hogy ilyen lettem, hogy megváltoztam. Hálás vagyok minden egyes napért, azért is, hogy ma fél négykor felkeltett a kisbabám. Nem tudhatom, mi lesz, most kell boldognak lennem. Sokkal erősebbnek érzem magam, pozitívabbnak, teljesen megváltozott az értékrendem. Rájöttem, hogy azok tévednek, akik úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Magabiztosabb lettem. Fel kell ismernünk, hogy a mi sorsunk a mi felelősségünk. Ha azt mondja az orvos, hogy két nap múlva elmegy síelni, ezért gyorsan megcsászároz, merjük azt mondani, hogy nem. Rettegtem, hogy beszélni kell arról, ami történt. Aztán rájöttem, hogy pont ez ellen kellene tenni: hogy ne rettegjünk a megnyílástól. És ebben, az egész gyászban sokat segített a Másállapotot a szülészetben! mozgalom megmozdulása is.”

A nyilvánosság adott megerősítést a gyászhoz

Néhány héttel a tragikus esemény után Csilla nagyon gyengének érezte magát, még ahhoz is, hogy kilépjen az utcára. A húga, akinek korábban szintén borzasztó szülésélménye volt, melynek feldolgozásában sokat segítettek a sorstársak, rábeszélte, hogy menjenek ki a mozgalom rendezvényére, hasonló élményeket átélt nők közé. Akik között bátran sírhat, akik nem kérdőjelezik meg a gyászát. „Felszabadultam.  Kiadhattam a fájdalmat. Ki mertem írni magamból, amit gondoltam. Persze még nagyon hosszú gyógyulási folyamat várt rám, de legalább megerősítést kaptam. Azzal, hogy elismerték, hogy mindez megtörtént. Hogy van miből meggyógyulni, nem csak én képzeltem be az egészet.”

Csilla fotójával nyert Borbála

Ezt a megrendítő pillanatot örökítette meg Borbála, a Másállapotot a szülészetben! mozgalom egyik alapító tagja. „Mielőtt Csilla fotóját készítettem, már a többi történet hatása alatt álltam, éreztem a gombócot a torkomban. Aztán kattintottam, és csak akkor láttam, mit tart a kezében a fiatal nő. Elfordultam és elkezdtem sírni – avat be Borsos Borbála (28), egy kétéves kisfiú és egy négyéves kislány anyukája.

Csodálom Csilla erejét, hogy leírta és megmutatta. Hogy egy ilyen súlyos veszteséget így belekiáltott a nagyvilágba, hogy felvállalta, hogy ez nincs így jól, ahogy történt.

Fotó: Borsos Borbála

Borbála négy hónapig nem fényképezett a rendezvény után. De Csilla fotója azóta bejárta a Facebookot, készítője pedig elnyerte vele a közönségdíjat a „My Europe, My Rights” elnevezésű nemzetközi pályázaton. „Sokáig nem tudtam, elinduljak-e a pályázaton. A saját munkámmal kapcsolatos bizonytalanság, a kudarctól való félelem tartott vissza. A határidő vége előtt pár órával töltöttem fel Csilla fotóját, egyértelműen az hordozta a legerősebb üzenetet a fotóim közül. És azért is fontos, hogy még nagyobb nyilvánosságot kapott a verseny által a kép, mert úgy gondolom, hogy ő sokaknak erőt adott ahhoz, hogy elkezdjenek lépéseket tenni a saját veszteségük feldolgozásáért.”

Borbála képére rengeteg szavazat érkezett, magasan verte a mezőnyt, közönségdíjas lett. Ez a siker erősítette meg abban, hogy érdemes a fotózással komolyabban is foglalkoznia.

Fotó: Borsos Borbála

De nem csak a kép köti össze Borbálát és Csillát, akik érintett édesanyaként vettek részt a tavaly novemberi rendezvényen. Hanem az elköteleződésük a változások irányába, a felismerés, hogy ami velük történt nem szabad, hogy újra megtörténjen. „Az én első szülésem a kórházi szülés iskolapéldája volt, melyben beavatkozás beavatkozást követett  – meséli az anyuka. – Elfolyt a magzatvíz, azonnal rohantunk a kórházba. Nem indultak be az összehúzódások, húsz óra várakozás után oxitocint kaptam, melynek hatására gyorsan a pár perces fájások szakaszába kerültem. Később hallottam, hogy a kórházban azt az íratlan szabályt követik, hogy a bekerüléstől számítva 24 órán belül szülni kell. Ami még egyébként viszonylag sok idő, sok helyen 5-6 órát hagynak csak az anyáknak és a babáknak. Az ágyon kellett feküdnöm, három-négy órán át, a rám kapcsolt gépek miatt, pedig más helyzetben sokkal jobban tudtam megbirkózni az összehúzódásokkal. A hirtelen felerősödő fájdalmaktól pedig önkívületi állapotba kerültem, elveszítettem a kontrollt, nem tudtam reagálni arra, amit mondtak.”

Poszttraumás stresszt okozott a szülés

Borbálának a mai napig csak felvillanó emlékei vannak a saját szüléséről. „A férjem és a dúlám próbáltak mozgatni az ágyon fekve, emelgették a lábaimat. Aztán egyszer csak, anélkül, hogy a beleegyezésemet kérte volna, fájdalomcsillapító injekciót adott be az ügyeletes szülésznő.

Mire a lányom elindult a szülőcsatornában, az oxitocin lecsöpögött, a hatása gyengült, nem éreztem tolófájásokat. Hasizomból toltam, a doktornő a hasamra támaszkodott, a hüvelyemet végigszántotta a baba. A gátmetszésről is csak úgy értesültem, hogy az orvos kérte az ollót, semennyi időt nem hagytak gondolkodni.

A fiát már otthon szülte az aktivista édesanya

Borbála a szülés után fél évig nem volt képes szexuális együttlétre a hüvelyi, gáti sérülések miatt. Sokáig magát hibáztatta a rossz élmények miatt. „Az első három hónapban nem aludtam, nem tudtam sötétben lenni, de csak közel két év múlva tudtam meg, hogy poszttraumás stressz szindróma tüneteivel küzdöttem. Minden este újrapörgettem az egészet, egyre több dologra emlékeztem vissza. Tisztult a kép, elindult bennem a változás. Három hónappal a szülés után máshogy kezdtem látni a dolgokat, a Facebookon csoportokat fedeztem fel, ahol hasonló eseményeket átélt emberekkel kerültem kapcsolatba. Már láttam, hogy ami velem történt, nem normális dolog.”

A fiát már otthon szülte az aktivista édesanya. „Amikor megfogant bennem az elhatározás, hogy a következő babát nem kórházban akarom szülni, akkor megfogant a fiam is. A második szülésem egy megerősítő, katartikus élmény volt. De az igazi fejlődést a mozgalom hozta számomra, nagy utat tettem meg az alapítás óta. Olyan karizmatikus személyiségekkel dolgozhatok együtt, akikkel megerősítjük egymást, és a tevékenységünk így nemcsak a szélesebb társadalomra van hatással, hanem személyes szinten is előnyünkre válik. Az egyik társam fogalmazta meg múltkor nagyon találóan, hogy

úgy bánunk egymással, ahogy szeretnénk, hogy a szülészeteken a nőkkel bánjanak. Oltalmazóan és odafigyeléssel, mert mások vagyunk, nem mindenki igényli ugyanazt.