Anyámék folyton kérdezgetnek, de a válaszaim nem is érdeklik őket

„Nagyot csalódtam, és azóta inkább nem is mondok semmit”

„Andris mindig is introvertált gyerek volt. Kicsinek sem szívesen mesélt az oviról, nem szerette, ha nagyon ölelgettük. Várható volt, hogy kamaszként is el fog vonulni, és ez be is jött” – meséli tinédzser fiáról Zsóka. „Igyekszem nem faggatni állandóan, mert azt tapasztaltam, hogy attól csak még inkább magába zárkózik. Inkább türelemmel várom, mikor van igénye arra, hogy közölje velem, ami a fejében jár. Azért szerencsére, ha gondja van, egyelőre még megtalál vele. Szeretném, ha így is maradna.”

forrás: imdb.com

Láthatjuk, hogy a kora gyerekkori temperamentum alapvetően meghatározza a későbbi viselkedést, amely bár változhat, de fontos, hogy tiszteletben tartsuk szülőként, meddig enged minket a gyerekünk – mondja Peer Krisztina klinikai szakpszichológus a fenti esetről kapcsán.

Az biztos, hogy az állandó faggatás csak a visszájára sül el ebben az érzékeny korban. Amikor viszont megnyílik a gyerek, adjunk neki odaadó figyelmet.

Anyámék folyton kérdezgetnek, én meg a legtöbbször nem válaszolok. Mert ha mégiscsak belekezdek, sokszor azt érzem, nem is figyelnek arra, amit mondok – avat be a 17 éves Laura.

Kamasz gyereked van? Na, az az igazi lelki gyakorlat!

„Anyu általában ilyenkor folyamatosan molyol valamivel, és csak semmitmondó ühümökkel nyugtázza, amit mondok. Annyira el tud merülni ezekben, hogy akkor is így van, ha együtt csináljuk. De olyan is volt már, hogy miután a végére értem a mondandómnak, apu kérdezett vissza valami olyat, amiből kiderült, hogy meg sem hallotta, amit mondtam.”

Ennél néhány fokkal durvább helyzet az, amikor a szülő meghallgatja a kamaszgyereket, támogatóan is viselkedik, ám később, egy vita hevében pont azt az információt használja fel a gyerek ellen, amit az bizalommal elmondott neki.

„Nálunk volt már ilyen… Nagyot csalódtam, és azóta inkább nem is mondok semmit” – a 16 éves Csanád még attól is ideges lesz, ahogy beszámol a tapasztalatairól. „Az egyik haverommal való konfliktusomat meséltem el nekik, mert tényleg feszített, és nyilvánvaló volt, hogy ráadásul én csináltam hülyeséget. Akkor vigasztaltak, jól is esett, megnyugodtam tőle, és segített abban, hogy a haverommal is rendezni tudjam az ügyet. Aztán a múltkor összekaptunk anyuval valami hülyeségen, erre hozzám vágta, hogy most pont úgy viselkedem vele, ahogy a haverommal szemben tettem. Ez övön aluli húzás volt…”

Szakértőnk, Peer Krisztina véleménye: A fenti idézetből egy nagyon fontos dolog kitűnik: az, hogy a bizonytalan önértékelés és az éppen épülő énkép még nem bírja el a tükörtartást.

Azért van olyan kamasz is, aki beszélget a szüleivel, ezért is voltam kíváncsi Rita és Tamás véleményére és arra, hogyan érték el, hogy a 18 éves Viki és a 14 éves Robi is mindent megbeszélnek velük.

forrás: imdb.com

„Nem akarjuk mindig megmondani a tutit”

„A férjemmel mindketten fontosnak tartottuk, hogy a gyerekeknek bizalmuk legyen felénk. Ezért igyekszünk figyelmesen hallgatni, ha erre van szükség, és nem mindig megmondani nekik, hogy szerintünk mi a tuti” – mondja Rita. „Inkább azzal vezetjük rá őket a megoldásra, hogy visszakérdezünk, hogy jól értelmezzük-e, amit mondanak, és hogy mit gondolnak, egy adott konfliktus másban hogyan csapódhat le, milyen érzéseket kelthet benne. Az általuk talált megoldás sokszor teljesen más, mint amit mi annak gondoltunk, és ez okozhat aggódást vagy némi feszültséget, de ezt el kell és lehet is fogadni. Rátalálnak a maguk megoldásaira, ha hagyjuk őket.”

„Persze, sokszor volt olyan is, hogy velünk volt bajuk. Vagy pont fordítva, nekünk velük” – teszi hozzá Tamás. „Ez természetes, és ilyenkor nagyon nehéz megállni, hogy az embert ne ragadják el az indulatai. De mindig az jut ilyenkor eszembe, hogy mennyire rossz volt, mikor a saját szüleim reagáltak így, és az, hogy most ugyan mi vagyunk a bokszzsák, akiken talán még nem a megfelelő eszközzel gyakorolnak, de később mekkora előny lesz, ha ki tudnak állni magukért. Arról nem is beszélve, hogy ha azt érzik, partnerek vagyunk az ilyen helyzetekben is, és nemcsak akkor, mikor minden rendben velük és »jó« gyerekek, megmarad a felénk való nyitottságuk. Szerintem az is sokat segített ebben, hogy Rita és én is képesek vagyunk elismerni, ha velük szemben nem volt igazunk.

Igen, többször volt már olyan, hogy bocsánatot kértem a gyerekemtől azért, amit mondtam neki, vagy tettem vele szemben. És tudod, mi a fura? A megbocsátás ott van bennük pici koruk óta, nagylelkűbben, mint ahogy néhány felnőttben.

A szakértő véleménye: Rita és Tamás éppen azt teszi, ami kamaszkorban az egyik legfontosabb: akkor és úgy vannak jelen, ahogyan a gyerekeiknek szükségük van rájuk. Ahogyan viszonyulnak hozzájuk és a közöttük lévő nézeteltérésekhez, mintát nyújtanak arra, hogyan érdemes a nehéz helyzeteket kezelni.

A szülőknek erős kapcsolatuk van a gyerekeikkel annak ellenére, hogy egyikük már lassan kifelé halad a kamaszkorból, míg a másikuk hamisítatlan kiskamasz. És ezt a gyerekek is így gondolják.

„Az osztálytársaimnál és a barátaimnál általános, hogy a szüleik folyamatosan kritizálják őket. Ezt nem csinálod jól, nem tanulsz eleget, nem lesz belőled semmi, hogy fognak így felvenni az egyetemre” – sorolja Viki. „Ők is kritizálnak, ha rászolgálok, és akkor is valahogy úgy adják elő, hogy nem bántanak, csak elgondolkodtatnak vele.

Azt is mindig elmondják nekem, hogy nem baj, ha hibázom, mert az természetes, csak igyekezzek levonni belőle némi tanulságot, és legközelebb már úgy csinálni a dolgokat, hogy ne kövessem el ezeket. Jólesik az is, hogy kérdeznek, és sokszor kikérik a véleményemet olyan dolgokban, amikbe szerintem a barátaimat nem vonnák be a szüleik. De nemcsak kikérik, hanem komolyan is veszik, amit mondok.

„Vannak időszakok, mikor apuval rendszeresen elmegyünk este sétálni. Akkor is, ha hosszú napja volt” – meséli Robi. „Ilyenkor egy csomó dologról szoktunk beszélgetni, még akkor is, ha rossz kedvem vagy napom van. Sétálunk egy jó nagyot, apu is mesél a napjáról, magáról és a gyerekkoráról, én is elmondom, mi történt velem napközben, és sokkal könnyebb fejjel érünk haza. Szeretem az ilyen estéket, majdnem pont ugyanannyira, mint focizni járni. Egy csomó dolgot megtudtam így apuról – meg persze anyuról is. Furcsa és jó is így belegondolni, hogy egyszer régen ők is voltak 14 évesek.”

A szakember gondolatait itt is érdemes megfontolni: a kamaszban egy búcsúzó gyerek és egy készülő felnőtt küzd egymással. Ettől olyan nehéz, de egyben izgalmas is ez az időszak. A jelenlétről és a túlélésről szól.