nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
„Szerintem egyetlen hetero sem ismeri az érzést, hogy csak otthon mer a párjával puszizkodni”

„Szerintem egyetlen hetero sem ismeri az érzést, hogy csak otthon mer a párjával puszizkodni”

Egy gimnazista, egy pénzügyi vezető, egy művészeti iskolás, egy politológus. Egy közös van bennük: megtámadták őket, mert az utcán hozzáértek szerelmükhöz. Arccal, névvel meséltek arról, mit lehet tenni, ha a villamoson ordítoznak, ha leköpnek, ha megrúgnak, hogy miért fontos előbújni, és arról, hogy milyen érzés elhinni a külvilágnak, hogy egyetlen címke vagy: „a buzi”. Szó szerint idézünk.
Neményi Márton
Neményi Márton
f Ajánlom

Kristóf

Tavaly, 16 évesen vállaltam fel, hogy meleg vagyok. Eleinte jobbnak tűnt nem kimutatni, inkább nem jártunk kézen fogva a párommal. Engem zavart először, én kezdtem el finoman fűzni őt, hogy viselkedhetnénk akár úgy is, mint a heterók. Végül mindkettőnknek leesett, hogy semmi értelme úgy boldognak lenni, úgy szeretni egymást, hogy közben azzal kell szembesülnünk mindennap, hogy csak a négy fal között engedhetjük el magunkat. Szerintem egyetlen hetero sem ismeri ezt az érzést: hogy csak otthon mer a párjával puszizkodni, kézen fogva sétálni. Hogy kiszorított.

Azóta folyamatosan kapom a negatív megjegyzéseket. Ha a párommal vagyok az utcán, napi rendszerességgel beszólnak.

Múltkor egy tíz-tizenkét fős társaság kötött belénk a Westendben elég durván, szerencsére a biztonsági őr pozitívan állt hozzánk, éreztük, ő tényleg azért van ott, hogy segítsen. Végül kitiltották őket, ami megnyugtató. Azóta egy kicsit magabiztosabban megyünk oda. Tudjuk, hogy tizenkettővel kevesebben vannak. Ez is valami.

Súlyos bántalmazás még nem volt, csak majdnem. Hívogattak az utcára, hogy játsszuk le, intézzük el. Van, aki tényleg úgy érzi, hogy csak verekedéssel lehet „megoldani” az ilyesmit. Idén, a Pride-ra menet még le sem szálltam a villamosról, amikor éreztem, hogy letépik a táskámról a tavalyi zászlót. Megfordultam, egy horogkeresztes csávó volt. Elkezdett ordibálni, hogy perverz állatok vagyunk, behozzuk a betegségeket, ilyenek. Közben egy ötéves kissrácra nézett, mintha őt akarná tanítani.

Fotók: Neményi Márton

Ismerősöktől, barátoktól inkább csak poénkodva kapom a megjegyzéseket. Az osztályban, akár tanároktól is teljesen tipikus. Kis apróságok. Egyszer mindenféle foglalkozások voltak az iskolában, egy tanár megkérdezte, nincs-e kedvem esetleg a könyvtárban kézműveskedni. Két perc után esett le, hogy célzásnak szánta. Ezeket amúgy már megtanultam kezelni, megjátszom magam, mintha benne lennék a poénban, sőt néha nem is esik rosszul, ha bizonyos határokon belül csinálják, és tudom, hogy nincs rossz szándék emögött. Ám ezt akkor is csak úgy lehet kibírni, hogy a barátaim, a párom és a családom maximálisan mellettem állnak.

Mindenesetre javul a helyzet. Az interneten egyre többen mernek előbújni, és most már az Andrássy úton is többen mosolyognak ránk, néznek utánunk érdeklődve, mint ahányan beszólnak. Közben persze én is jobbnak láttam leszokni erről-arról: figyelek a mozgásomra, a járásomra, igyekszem jobban beilleszkedni.

A külvárosban kell vigyázni, kevesen vannak az utcán, nehezebb segítséget kérni. Ráadásul, mint egy kis faluban, ami az egyik végén elhangzik, azt két perc múlva már a másik felén is tudják. A belvárosban biztonságban érzem magam. Ott is kérdés, persze, mennyire állnának ki értem. Az interneten terjedt egy videó: a londoni metrón eljátszották, hogy egy srác inzultál egy meleg párt, az utasok pedig, akik nem tudták, hogy veszik őket, egy emberként védték meg őket. Nem tudom, megtörténne-e ugyanez a hármas metrón vagy a Combinón. Remélem, hogy igen.

Attila

Mindig is tudtam magamról. Már négyévesen volt egy fiú, aki nagyon tetszett, még a nevére is emlékszem, teljesen egyértelmű volt, mi a helyzet. Komáromban nőttem fel, ott még titkoltam, igyekeztem hozzáigazítani a többség elvárásaihoz azt, ahogy kinézek, ahogy viselkedek, nem akartam kitűnni. Budapesten kezdtem összeszedni bátorságom, a barátommal 2011-ben már kézen fogva jártunk az utcán, nagyon szuper volt! Volt pár negatív tapasztalatom, persze, tízből egy beszólt, kettő visszanézett, a maradék hét viszont teljesen természetesnek vette.

A szomszédom egyszer feljött azzal az ürüggyel, hogy hangoskodunk, kinyitottam az ajtót, megütött. Kihívtam a rendőröket, akik közölték, hogy teljesen fölösleges lenne feljelenteni: amíg nem folyik a vér, vagy nem veri ki két fogamat, addig ők nem csinálnak semmit.

Hagytam, hogy meggyőzzenek, nem tudtam, hogy simán jelenthetném ezt is. A szomszédot végül a többi lakó vonta félre, nem tudom, miről volt szó, de utána még a szemkontaktust is látványosan kerülte.

A következő is váratlanul jött. Munkából mentem hazafelé a Nyugati aluljáróban, nem csináltam semmit, csak sétáltam ából bébe, egyszer csak megrugdostak. Nem mondtak semmit, csak rúgtak. Hatalmas volt a tömeg, öt másodperc alatt vége is volt. Nem is jelentettem.

Két éve, szeptemberben, hasonlóan ártatlan helyzetben jött a következő. Úton voltam, biciklin vártam a zöldet, a belső sávban kezdett kiabálni valaki, le sem esett, hogy nekem. Csak akkor, amikor kiszállt az autóból, üvöltözve, hogy mocskos buzi, köcsög, kurva anyád, és arcon köpött. Ezt már jelentettem, a rendőrség ezúttal nagyon segítőkész volt, megtaláltam a gyűlöletbűncselekményekkel foglalkozó csoportot, ahol minden támogatást megadtak. A bíróságon bukott az ügy: azt mondták, ez egy közlekedési helyzet volt – persze nem volt az –, becsületsértésért azért elítélték a fiatalembert, később kiderült, hogy éppen egy másik eljárás is folyt ellene, súlyos testi sértés miatt.

A legrosszabb, hogy az ilyen helyzetek ellen nem tudsz védekezni, elébük menni. Ráadásul személyiségfüggő az egész, nem azon múlik, hogy mit teszel, hanem azon, hogy hogyan beszélsz, hogyan gesztikulálsz, affektálsz-e, hogy milyen a testbeszéded.

Érzelmileg alaposan megviseli az embert az ilyesmi. Az első löketben magamat hibáztattam. Nem mertem kimenni az utcára, azóta is van némi tömegiszonyom, kevésbé bízom az emberekben. Pedig nem szabad hagyni, ha bárkivel hasonló történik, ne féljen, jelentse, álljon ki magáért!

Máté

Sok minden történt. Főleg apróságok. Nézések, beszólogatások. Melegként persze az ember az ilyeneket egy idő után nem veszi fel. 24 évesen nem problémázok azon, ami 15 évesen még borzasztó volt.

Egy komoly eset volt, abból ügy is lett. ’13-as Pride, Honvéd utcai bejárat, befoglalták a szélsőségesek a területet, a rendőrség meg szart az egészre. Nem a tüntetőket tessékelték odébb, hanem úgy voltak vele, hogy majd a melegek tesznek egy vargabetűt a Bajcsy mentén és megoldják valahogy. El is indultunk megtenni ezt a vargabetűt. Igen ám, csakhogy rendőrkordon csak bent volt, kint nem. Azaz a Pride-ra nem engedték be a tüntetőket, de azt már nem akadályozták meg, hogy a kint rekedtek után menjenek.

Velem persze szembe nem jönnek. Nézz rám, majdnem 190 magas vagyok, és 110-120 kiló a tegnapi csokitól függően, szóval vagyok akkora kidobóalkat, hogy nem mernek szemtől szembe kötözködni. Abban viszont nem állította meg őket mindez, hogy hátulról nekifussanak, az egyik barátomat mellettem lendületből hátba rúgják, engem meg megfogjanak és üssenek. Fel sem fogtam, mi történik, még jóindulattal is fordultam meg, hogy megnézzem, ki tapogat. Egy haverom talán? Vagy lesz egy új pasim?

Az új pasim egy jobbhorog volt. Utána másfél másodperc teljes feketeség, aztán megállapítottam: oké, engem most ütnek, akkor talán szedjük egy kicsit a lábainkat.

Nem futottam, tudtam, csak rosszabb lenne. Az arcra sem emlékszem, az a másfél másodperc kitörölt mindent. A rendőrség persze nem segített. Az önkéntes csajok jöttek ki és próbálták távol tartani őket a kis egyhatvanas testükkel. A támadók ráadásul nagyon bátran két sarok között szánták rá magukat erre a kis akcióra, ahol épp nem is láthatta őket rendőr.

Tudom, hogy nem a személyem ellen szólt. Bűnbak kellett nekik, aki képviseli a melegséget, mi voltunk ott.

Azt is tudom, hogy az egészből nem lesz semmi. Azért tettem meg a feljelentést, hogy legyen hivatalosan is nyoma, legyen meg a nyilvántartásban, hogy ezen a napon ez velem megtörtént. Hogy a rendőrség nem végezte a dolgát, nem védtek meg minket, nem mentek utánuk és utólag is képtelenek voltak azonosítani: nem volt kamera, nem készültek fotók. Azt akartam, hogy egy nagyon kicsit látszódjak az ismeretlen támadókról szóló statisztikákban.

Épp lila volt a hajam. Nem a Pride miatt, hanem azért, mert ez vagyok én. Mindig extravagáns voltam, de ennek semmi köze az orientációmhoz. Sőt: a Pride előtt felvettem egy fejkendőt, „rendes” pólót, nadrágot, úgy voltam vele, nem akarok feltűnést kelteni, hadd élje mindenki a maga kis életét. Szóval még csak arra sem lehet fogni, hogy a megjelenésemmel provokáltam ki. Mégis megtörtént, ami megtörtént.

Nem mintha az magyarázat lenne, hogy hogy néztem ki. Közben tudom, hogy a homofóbok többségével teljesen felesleges vitatkozni. Ezt már gyerekként is tudtam. Mégis mit kezdjek a hetvenéves matektanárral, aki az egész életét abban a tudatban élte le, hogy melegnek lenni mocskos, bűnös dolog? Ha visszaszólok, abból csak az lesz, hogy megint én vagyok a deviáns, a kívülálló. Úgyhogy nem szóltam, kedves voltam és normális. Maradjon csak meg az a fejében, hogy milyen visszafogott vagyok. Ezzel teszem a legtöbbet.

Kompromisszum, persze, de nincs más lehetőség. Döngethetem a mellkasomat, hogy kötelező az elfogadás, a tolerancia, és hogy nem szabad rám csúnya dolgokat mondani, de ha valakinek egész életében azt diktálták, hogy a melegség csúnya dolog, azt nem változtathatja meg egy taknyos tizennégy éves. Eddig persze el kellett jutnom. Az elején ugyanis, mint nagyon sokan, elkövettem azt a hibát, hogy elhittem, hogy ez az egy címke vagyok én: a buzi. Azonosultam ezzel, úgy voltam vele: oké, ha ezt várják tőlem, ha ilyennek látnak, akkor ilyen is leszek, hangos és feltűnő. Ez ment egy évig, aztán egy iskolaszünetben úgy döntöttem, elegem van ebből, nem érdekel, ki mit gondol. Onnantól lettek barátaim.

Imre

Sok mindent megéltem már, de egy eset volt, ami kimeríti a Btk-s gyűlölet-bűncselekmény fogalmát. Annyira, hogy benne volt a hírekben is.

Egy sráccal csókolóztam a 32-esek terén, éjjel, egy boltból egyszer csak kijött két ember baseballütővel. Fenyegetőztek, hadonásztak. Arrébb mentünk, hívtuk a rendőrséget. A boltos és a másik férfi álldogáltak egy darabig, majd visszamentek, a rendőrök viszont még vagy fél óráig nem jöttek ki. Mikor végre kiértek, minket hibáztattak, megvádoltak még közszeméremsértéssel is.

„Ezt csak te mondod, ő meg azt mondja”, mondták, azzal, hogy ha akarok valamit, menjek be másnap az őrsre. Sőt még a boltosnak javasolták, hogy tegyen ő feljelentést. Meg sem próbáltak korrekt módon viselkedni. Nyilvánosságra hoztam, mi történt, akkor már hajlandóak voltak foglalkozni vele. Most ért bírósági szakaszba az ügy, azt hiszem.

Egyébként van jó oldala a támadásoknak is: azt jelzik, egyre többen vállalják, egyre többen bújnak elő nyilvánosan és hívják ki a heteronormatív közgondolkodást. Küzdelem folyik a köztér birtoklásáért, és ez hasznos. Nem véletlen, hogy Iránban nem jellemző az ilyesmi: ott senkinek eszébe sem jut, hogy kinyilvánítsa a saját neme iránti vonzalmát.

Az egyetem első évében bújtam elő, barátok előtt. A családom sajnos épp a fenti eset kapcsán, a sajtóból tudta meg, hogy meleg vagyok. Nem vették könnyen, rengeteg érzelem mosódott össze.

Az apró eseteken is a mai napig fel tudom húzni magam. Azon, hogy állandóan megbámulnak, beszólogatnak. A barátom külföldi, angolul beszélünk, múltkor a Lukács Fürdőben megöleltük egymást, már hallottuk is, ahogy valaki megjegyzi, „na, megjöttek a buzik”. Nyilván azt hitte, nem tudunk magyarul. Valaki állandóan elrontja a napunkat.

Hogy mégis mi a megoldás? Mindenki bújjon elő. Vállalja csak fel nyilvánosan, aki csak teheti. Sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint közel-keleti sorstársaink, itt, Magyarországon megtehetjük, hogy kinyilvánítjuk. Igaz, a coming out itt is áldozatokkal jár. De érdemes megtenni. Ha senki nem mer smárolni az utcán, így maradunk.

Segíts!

Az eddigi legnagyobb kutatás eredménye: az európai LMBTQI-emberek több mint negyedét (a transzneműek 35 százalékát) támadták vagy fenyegették meg legalább egyszer. A Háttér Társaság felmérése szerint a magyar áldozatok csupán 17 százaléka tesz bejelentést. A legtöbben attól félnek, hogy a rendőrségen is homofóbiában ütköznének.

Most weboldalt és telefonos alkalmazást készített az UNI-FORM szervezet (magyar részről a Háttér Társaság, aki itt vár adományokat az ügyhöz), ezzel bárki bárhol bejelentést tehet, ha gyűlöletből fakadó bűncselekményt lát vagy él át. A bejelentő maradhat névtelen, de ha a rendőrségnek is jelezni szeretne, meg kell adnia elérhetőségét.

Megosztás Facebookon