Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Amikor anya és lánya egyszerre lesz terhes

Mado 47 évesen tudja meg, hogy babát vár. Ezzel csupán az a gond, hogy harmincéves lánya, Avril épp két hónappal korábban közölte vele, hogy terhes, ő pedig a hírre nem reagált túl jól. Ez a kiindulópontja a Bébibumm című filmnek, és lássuk be, minden adott egy jó, franciás komédiázáshoz. Csakhogy ez most nagyon mellément.

Ha valamiben úgy érzed, hogy jó vagy, és nem dolgozol azért, hogy továbbfejlődj, sajnos könnyen bele lehet lustulni a motiválatlanságba. A francia komédiáknak és romantikus vígjátékoknak elképesztő hagyományai vannak, az amerikaiak mellett ők a világ legmegbízhatóbb nevettetői a mozikban. Amikor moziba menet egy francia vígjátékra váltunk jegyet, rögtön társítunk hozzá valami könnyedséget, egy kis stílust, az élet maximális élvezetét és persze némi franciás erotikát és kissé túlburjánzó romantikát. Ezekben a filmekben mindenki a nap minden étkezéséhez megiszik egy pohár jóféle vörösbort, látványos bagetteket visznek haza papírzacskókban, és persze annyi a megcsalás, kibékülés és szerelmes csók, ami csak egy francia filmbe férhet bele. A gond csak az, hogy ez a sok évtizede működő recept kifulladni látszik.

Bajban a francia komédiák

Ma már a franciák nagyjából kétévente tudnak csak előállni egy igazán ütős és a hazáján kívül is nagy nézőszámot hozó komédiával. Csakhogy minden Életrevalókra és Bazi nagy francia lagzikra esik minimum harminc jó esetben teljesen középszerű, rosszabb esetben fárasztó, sablonos és humortalan vígjáték. A legtöbb komédiájuk mostanság olyan, mint ami egy lélektelen gyár futószalagján készül, mellőzve minden emberi érzést és fantáziát. A műfajban alkotott dicső múlt azért még így is sokszor érződik. Az alapötleteik még mindig jók, a színészeik pedig továbbra is olyan csodálatosak, mint régen, és olykor az a híresen franciás hangulat is felsejlik, de ennél csak elképesztően ritkán jutnak tovább.

Vizuálisan nagyjából minden vígjátékuk szabadon felcserélhető egymással, a párizsi belvárosi lakások kissé steril világa pedig már borzasztóan unalmas, főképp akkor, ha tudjuk, hogy Párizs messze nem csak ebből és az Eiffel-toronyból áll. A forgatókönyvíróik pedig mintha megelégednének azzal, hogy volt egy jó alapötletük: a karakterek kidolgozására, a cselekmény ötletes bonyodalmaira, a normális történetvezetésre vagy ne adj isten a működőképes poénok kidolgozására már egyáltalán nem szánnak energiát: úgy vannak vele, hogy a klassz színészeik majd úgyis megoldják. Hogy miért értekezem ennyit a francia vígjáték mostani helyzetéről egy friss film kritikájában? Mert a Bébibumm igazi állatorvosi lova annak, hogy mi is a baj mostanság arrafelé.

Két bébi között a padlón

A kiindulópont itt is stimmel. Adott egy 47 éves, korához képest felelőtlenül élő és kissé gyerekesen viselkedő nő, aki nem tud örülni annak, amikor a harmincéves lánya bejelenti, hogy terhes. Erre egy volt férjével való autós szexből ő is babát vár alig két hónappal később, csakhogy még magára sem tud vigyázni, szóval hogy lehetne jó nagymama és jó anyuka egy személyben? A sztorit hallva a potenciális néző azonnal felkapja a fejét, hiszen ebben simán benne van egy jópofa vígjáték lehetősége. A szereplők között a francia mozi olyan csillagait köszönthetjük, mint a tavaly hazánkban vendégeskedő Juliette Binoche, valamint Lambert Wilson, a helyszín a mindig gyönyörű Párizs, a Bébibumm azonban ennél többet nem tud és nem is nagyon próbál felmutatni.

Minden szereplő egy nagyjából két tulajdonsággal leírható, kétdimenziós figura, ráadásul jól látszik, hogy a rendező nem igazán bízott a színészeiben. Juliette Binoche felelőtlenségét és éretlenségét például a színésznő alapból is kiválóan adná vissza, de rá kellett aggatni egy Metallica-pólót, motorra kellett ültetni, és írni kellett neki egy jelenetet, ahol egy rágót a szájából kivéve a bolti pénztár szalagjára ken, hogy még a leggyengébb értelmi képességű nézőnek is leessen a dolog.

Egy lusta film

A Bébibumm a lusta forgatókönyvírás magasiskolája. Avril csupán azért dolgozik illatszerkészítőként, mert az alkotók szerint nagyon vicces lesz, amikor majd feltalál egy szarszagú klotyóillatosítót, Lambert Wilson kutyája egy tableten kutyacsajokat nézeget, a mancsával oldalra húzogatva az egymás utáni fotókat, és akkor még nem beszéltem arról a végtelenül kínos jelenetről, amikor a terhes Juliette Binoche egy piros selyemsállal betáncikál a férje karmesteri, telt házas előadására, minden funkció és értelem nélkül, gondolván, hogy ez majd biztosan baromi vicces lesz. Hát nem. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy azt a nyomorult Eiffel-tornyot úgy tizenöt percenként megmutatják nekünk, hogy még a legostobábbak is rájöjjenek: bizony Párizsban vagyunk.

Kínos látni, hogy az alapötlet kitalálásán, valamint a színészek szerződtetésén túl egyetlen gondolattal sem mentek tovább az alkotók, és megelégedtek az alsó középszerrel. A terhes poénok közül is csak az ezerszer látott kötelezőket hozzák (sokszor kell pisilni, terheshiszti stb.), és egy pillanatra sem próbálnak úgy tenni, mintha motiválná őket, hogy valami jót alkossanak. A szereplőgárdának köszönhetően azonban olykor még így is becsúsznak vicces pillanatok, de egy olyan színészválogatott, amelyben ott van Lambert Wilson, Juliette Binoche és Camille Cottin, ennél sokkal jobbat érdemelne. A francia vígjátékokra pedig igazán ráférne egy vérfrissítés.

Címlap

top